/Mára szomorúság jutott, nem öröm/
Gyermekkorom egy darabja ment el Veled....
Szabó Lőrinc: Mindennap valaki
Meghalt! - szinte dörren a hír,
hozza újság vagy telefon,
úgy jön, mint egy puskalövés,
élesen, kurtán, szárazon.
Meghalt! - mindennap jön a hír
s egyre több barát esik el
a nagy csapatból, amelyet
valaki folyton tizedel.
Meghalt! - Be más volt a halál,
mely régen, legelőször ért,
szegény Rózsika húgomé,
aki csak tíz hónapig élt;
az a halál még mese volt,
titokzatos és szomorú,
nem is tudtam megérteni
én, az ötéves kisfiú.
Épp ami a leggonoszabb,
azt nem tudta megérteni,
s volt ünnep, hogy takaraja, dísz,
volt ég s voltak angyalai.
Aztán eltelt huszonhat év
s meghalt Hajnalka, nagy hugom.
Akkor már más volt a halál:
meztelen, nyugodt borzalom.
Akkor már más volt a halál:
szörnyű volt, mert természetes;
nem leplezte, hogy titka nincs,
nem szónokolt tetteihez;
akkor már az volt, ami ma,
tudta, hogy a tény épp elég:
fölényes volt, mint egy nagyúr,
és egyszerű, mitn egy pribék.
Meghalt! - egyre sűrűbb a hír,
hozza újság vagy telefon.
Öregszem, sok az ismerős,
és csak a vállamat vonom;
tehetetlen iszonyomat
letagadom, annyira fáj,
mégis érzem, hogy rab vagyok,
rab, aki kivégzésre vár.
Mindig meghalok egy kicsit,
amikor meghal valaki;
s nem értem, életét a vén,
a legvégét, hogy bírja ki:
egyre biztosabb, ami jön,
egyre kisebb a maradék...
Halál... Lesz-e hozzá erőm,
hogy kivárjam a magamét?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése