2008. február 23., szombat

...Egyszer minden tűzhely kihűl...

2008.02.23.szombat
Rég olvastunk verset, nos itt van egy:
KAMARÁS KLÁRA:
KÉK CSEND
IMPRESSZIÓK EGY FOTÓKIÁLLÍTÁSON
I.
Álmomban kék a kék Duna. 
Ringat. Lágyan sodor tova... 
Árvult, üres tutaj vagyok, 
de várnak öblök, tárt karok, 
és partok várnak, zöld hegyek, 
barátok hívnak, intenek. 
Az álom persze mit sem ér, 
mert véget ér, ha véget ér... 
Közel s távolban semmi kék, 
csak szürkeség, csak szürkeség...
II.
Talán egy hegy... talán egy vár, 
de omladék már, rég nem áll. 
Csak szürke kőben barna ér, 
vagy ősi nyom, és rajta vér... 
Itt nincs virág, termő faág, 
csak gyom, bozót és pusztaság. 
Tüzes a nap, tüzes az ég, 
forró a szikla és a lég. 
Mondd mit remél, ki erre jár? 
Halálos csend... halálos nyár.
III.
Valahol messze rőt hegyek 
aranygyümölcsöt rejtenek, 
de addig hosszú még az út, 
elfárad mind, ki odajut. 
Itt komor zöldek hűvöse 
csak vágyat ébreszt, 
messzire futnék, arany ligetbe fel..., 
de már a visszhang sem felel, 
leszáll a köd... jaj, nincs tovább, 
nem jutok már a völgyön át.
IV.
Feljutni, fel a hegytetőre! 
Ne nézzünk hátra, csak előre... 
Míg tart az út, míg hajt a vágyunk, 
hiába sebzi kő a lábunk, 
téphet bogáncs, gáncsolhat bárki! 
Így lehet csak a csúcsra hágni. 
Hirtelen minden véget ér. 
Se út, se ösvény, sem remény. 
Felettünk trónol győztesen 
a hegytető..., a rejtelem.
V.
Egyszer minden tűzhely kihűl, 
az emberzsivaj csendesül, 
fű borít régmúlt lábnyomot, 
csak acélvázak állnak ott, 
hol volt egy ország, benne nép. 
Már ősvadon a messzeség... 
Még áll egy templom: 
kong fala, mert papja sincs, 
s ha egymaga ragaszkodik a régi ranghoz, 
az Isten magának harangoz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése