2008. október 31., péntek

Takarékosság

Olvasom, ma – október utolsó munkanapján – van a takarékosság világnapja.
A világ takarékpénztárainak 1924 októberében Milánóban rendezett nemzetközi konferenciáján Európa, Ázsia, Ausztrália 28 országa takarékpénztárainak küldöttei fordultak a világ takarékpénztáraihoz, hogy ünnepeljék a jövőben október utolsó munkanapján A TAKARÉKOSSÁG VILÁGNAPJÁ-t. A Takarékbankok Világszervezetének legfőbb célja a tagok képviselete a nemzetközi szervezeteknél, mint a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Unió. A nemzetközi szervezetnek jelenleg több mint 80 országban vannak tagszervezetei. /Neumann-ház Irod.Szerk./  

Nos, úgy gondolom, - ahogy a dolgok jelenleg állnak, a jövőben takarékoskodnunk NEM csak ezen a napon kell majd… /Ám én nem felejtettem el az ötvenes éveket, tehát azt mondom, semmi vész, még tudom a kiadásaimat csökkenteni. Az egyetlen „gondom” az, hogy akkoriban mindenki egyformán szegény volt, ma pedig… na ugye. Itt a bibi…/ Amúgy meg talán az se lenne baj, ha a gyerekek újra megismerkedhetnének a takarékbélyeggel, és átalakulna a "vásárolok hitelre/kártyáról" szemlélet az "előbb takarékoskodom, aztán vásárolok" szemléletre...


 
Petőfi Sándor: Takarékosság
Akármikép csűrjük, csavarjuk,
Szép, aki gazdálkodni tud;
Ilyennek aztán az adósság
Nem köt nyakába háborut;
Nem szurkol, ha bizonyos utcán
Világos nappal menni kell,
Hetykén tekinthet jobbra-balra,
Találkozzék akárkivel;
Nem mondja, amidőn javában
Cseng a kocsmában a pohár:
"Barátim, megbocsássatok, de
Mennem kell, otthon munka vár"...
S a többi! - - szóval, mátul fogva
Takarékos fiú leszek,
Minden garast úgy megbecsűlök,
Miként apám, a jó öreg.
Hej, csakhogy én az efféléket
Mindig pénz fogytán fogadom;
S amint pénzem jön: akkor ismét
Hegyen-völgyön lakodalom.
Pest, 1844. szeptember



 

2008. október 30., csütörtök

Október végén

Olvasom, látom, közeleg a tél. Éreztem is az éjjel - ám ha nem azt, akkor fogalmam nincs, miért volt ilyen vacak éjszakám...Szinte félóránként forgolódtam, arról meg, hogy mi minden fáj rajtam/bennem, már szót se. Mondhatom egyszerűen és összefoglalva: minden. Tán most "jön ki" rajtam a pofára-esés traumája ? Tudja manó...
Akkor maradjunk annyiban, hogy mára csak egy verset teszek be ide - úgyis rég olvastunk már.






Tóth Árpád: Október   

A levegő hideg, kék és merev
S sziszegve metszi éles cirpelés
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.

Október. Pompa és szín nincs tovább.
Oh, mikor még arany fény lihegett
S tömör bibor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.

Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közűl
Arany hullt s már aranyaid unod,
Szeretsz-e? - lelkem hozzád menekűl.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Im hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...

Mért élek én? - s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Oh, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörü vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...

Oh, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcseség? - ez a lemondó alázat?...

És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra, reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerüségek napfénye után...

És fáj az elmulás... mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött.
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...

2008. október 29., szerda

Amikor a vágyak valóra válnak

Előre kell bocsátanom, nem „cicás” hanem „kutyás” vagyok. Életem első cicája, akit az egyik szomszédtól rábeszélésére fogadtam el – Grau – rövid nálam-tartózkodás után eltűnt. Gyönyörű, grafitszürke cica volt, de mivel volt kutyám – ráadásul épp egy kis fiatal kölyök, volt nekem elég gondom-dolgom vele. Nem akartam én macskát.  
Több év telt el csak kutyával, aztán a macskás barátnőm – aki a B.út környékének jólelkű macskavédője, rámbeszélte Schumit. Még fél éves se volt, amikor elütötte egy autó. Megint azt mondtam, nem kell nekem macska. Aztán egy újabb rábeszélésnek engedve 8 éve - ugyancsak ettől a macskás barátnőtől – hozzám került Bandi, a vörös kandúr. Ő volt 7 évig az én „tanuló-macskám”, rajta, vele-általa ismertem meg a macskák macskaságát, különbözőségüket a kutyáktól. /Ugyanis gyerekkoromban se volt cicánk, mert Édesanyám nem szerette…/  
No, Bandi tavaly húsvétkor súlyos szívbetegségben elhunyt. /Aki olvassa a blogot, tudja, kiről van szó./ Csoda volt, hogy megélte ezt a kort, mert őt kétszer is elütötte autó, az első műtéte 15 ezerbe került, a második csak 7-be…  
Újra azt mondtam, nem kell cica – hacsak…hacsak valaki nem talál egy Grau-szerű szürkeséget. A mintát, hogy milyen legyen, kirajzszögeztem az íróasztalomra:
 

Az egész család mozgósítva volt, a szürke macskák viszont eltűntek a föld színéről. Aztán jött Bercike, akit csak úgy becézek, hogy „Drágám” – mert hátra van még az ivartalanítása, ugyanis /azt hiszem már írtam róla/ fiúnak kaptam, de aztán kiderült, hogy lány és egy ivartalanítás ez esetben 15 ezer /egy fiúé „csak” 5 ezer/… Na jó. Van megint macska – láthattátok a képeket. És akkor tegnapelőtt este „találtak” nekem egy csodálatos szürkét. Aki ráadásul garantáltan fiú. Bevallom, csak 30mp-ig vacilláltam. Így hát beköltözött hozzánk Samu, a hamuszürke csoda….


 Az első nap elég izgalmas volt, mert Berci rettentően utálta az új kis jövevényt, hiába volt ő az okosabb/idősebb = 6 hónapos, a pici meg csak 2 hónapos./Vagy épp azért ? Nem nagyon ismerem a macskák lelkét.../ Mára alakult a helyzet. Íme a bizonyíték:


Amúgy meg a Lili egy csoda-kutya. Kétségtelen, a Samu is aranyosan viselkedett, egyet se fújt a kutyára, a macska is első perctől elfogadta az öreglányt. Így hát megszaporodott a család. Most már csak rá kell szoktatnom a macsokat arra, hogy megegyék azt, amit a Lili /hús+zöldség házilag készítve/. És érdekes módon úgy tűnik, a picivel e téren semmi baj nem lesz, a Berci a válogatós. Na de majd ha jönnek a nehéz idők… Nekem meg most már 3 főről kell gondoskodnom...

 

2008. október 28., kedd

Baleset





No, ez minden kétséget kizáróan nem a Szent Jobb – viszont nekem a legszentebb jobb kezem…. 4 hét forgalomból kivonás, ámbár csak úgy engedtem begipszelni, hogy a sz.gépet azért használni tudjam… Egyébként meg: tegnap este a Trabiból amikor ki akartam szállni, a bal lábam beleakadt a biztonsági övbe, én pedig semmi perc alatt a földhöz csapódtam, mint egy kóbor interkontinentális rakéta.
És igen, majdnem fel is robbantam – a fájdalmaktól. Mindkét térdem, mindkét csuklóm és a fejem érintkezett az édes anyafölddel, illetve annak aszfaltozott részével. Ennyi talán elég is.
Ma reggel sebészet, röntgen, kéztőcsont repedés, gipsz, 4 hét magánzárka /=vezetni egyáltalán nem tudok!!!/. Mivel ez az első törésem, még fogalmam nincs miképp fogom az életemet egyáltalán organizálni egyedül és fél kézzel…..
Mondtam Lilinek, hogy mosogasson el, de nem akart. Hát egyelőre ez van. Ne várjátok, hogy az elkövetkező hetekben túl sokat fogom verni a gépet, mert ezzel a vacak gipsszel bizony nem könnyű…
Amúgy meg van egy mondás, ismeritek ?
 "Az öregség az elesésekkel kezdődik..."
Hát akkor tényleg elkezdődött....

2008. október 27., hétfő

Csúcs-vasút

Szemem-szám tátva maradt a ma hajnali Tv-nézés /N24/ közben. Valahogy nekem eddig nem volt szerencsém filmet látni /habár valamit hallottam róla,/ a Kína és Tibet közt megépült vasútvonalról. Most aztán csodálkozhattam. Ha lehetőségetek lenne valamikor magyar adón ezt a filmet megnézni, nagyon ajánlom. Fantasztikus. Itt a wikiből egy rövid ismertető:  

A kínai vezetés már az ötvenes években elhatározta, hogy megépíti a vasutat Lhászáig. 1956-58 között történt meg a vasút nyomvonalának kijelölése, majd ezt követte a tervezés és az építkezés. A gazdasági problémák és a kulturális forradalom következtében a munkálatok nagyon lassan haladtak. A vasút első, Xiningtől Germuig tartó 814 km-es szakasza 1979-re készült el. A vonal második szakasza Germutól Lhászáig tart, összesen 1142 kilométer hosszú. 
Az átadás 2007 nyarán történt meg. A második szakaszon 960 kilométeren keresztül közel 4000 méter magasságban halad a vonal és 550 km hosszan fagyott altalajon fekszik. A legmagasabb pályaudvara a vonalnak Tang gu-la állomás, amely 5068 m magasan épült, a vasútvonal legmagasabb pontja a tengerszint fölött 5072 méteren, a Tagula-hágó. Az 1142 km hosszú vasútvonal jelentős része a 4000 méter fölé magasodó Tibeti-fennsíkon halad keresztül, ahol több mint ötven 7000 méter fölé tornyosuló hegycsúcs található.  
Ezzel új rekordot állítottak fel, hiszen hegyvidéki területen nem építettek ilyen hosszan vasutat. Hasonló módon egyedülálló a 4905 méter magasságban lévő Fenghuoshan-alagút is a maga 1329 méteres hosszával, amellyel a világ legmagasabban fekvő és leghosszabb vasúti alagútja. A vonalon a szerelvények 120-140 km/órával közlekednek. Ennek előfeltétele volt, hogy a sínek alapozásánál olyan terméskőágyat készítsenek, amely stabil alapokat képes biztosítani a vasútvonal számára. Az építkezés és az üzemfelvétel tervezett költsége 26,2 milliárd jüan, mintegy 3,3 milliárd euró volt.


 A vasút építésekor három fő kérdést kellett megoldani: - a fagyott talaj, - az ökológiai probléma, - a magas fennsík oxigénhiány kérdését. A Kínai Vasúti Minisztérium a fagyott talaj problémájának és az ökológiai kérdés megoldására az összes költség 8%-át fordította. A vasútvonalon a hidak tucatjai és alagutak épültek. A tizenegy állomás vágányhálózata, az üzemi épületek a jövő szállítási kapacitás igényének megfelelően kerültek kialakításra. Tibetben százhúsz ásványi anyag forrását valószínűsítik, emellett földgáz, kőolaj és szén is található. 
A vasútnak köszönhetően ezek szállítása is gazdaságosabbá válik. Nem véletlen, hogy Tibet kínai neve Hszicang, azaz „nyugati kincseskamra”. Az 550 km hosszan a fagyos talajon épült vasút alatt a föld 30 méteres mélységig fagyott. Ha a nyári hónapokban a talaj megolvad, nem tud elszivárogni az olvadékvíz, s így a felső réteg annyira fellazul, hogy a vasúti pálya, mint a mocsárban, egyszerűen elsüllyed. Sokáig ugyanis elsősorban éppen a permafroszt talaj miatt számított lehetetlennek a vasút megépítése. 
A megoldást a „hűtőszekrény” elv jelentette, ami a töltés alatti talaj felolvadását hivatott megakadályozni. A hosszú éveken át végzett kísérletek alapján találtak rá a kínai szakemberek a megfelelő „talajszilárdságot” biztosító megoldásra. 
A pálya mentén látható, a talajba süllyesztett acélcsövek adják a megoldást. A csövek mintegy öt méter mélyen nyúlnak le a talajfelszín alá. Ezek olyan hűtőanyaggal vannak feltöltve, amely jóval a fagypont alatti hőmérsékleten elpárolog. A halmazállapot változás köztudottan hőt von el a környezetéből, ami a nyári hónapokban is a fagypont alatt tartja a talaj hőmérsékletét. 
A pálya kritikus szakaszain több ezer ilyen csövet építettek be a talajba. Más talaj stabilizációs megoldást használnak az alépítmény töltés szilárdítására. Durván faragott köveket négyzetrács alakban egymás mellé helyezve, besüllyesztve mintegy 0,5 méterrel a talajba, a kiálló rész 20-30 cm. A fennsíkon végig söprő szelek hűtik a köveket, így a talajt is, valamint megakadályozzák a szelek talajbontó és elhordó hatását.



  Az ökológiai megóvásra is nagy gondot fordítottak. Az évente kétszer keletről nyugatra, majd vissza több tízezer tibeti antilop vonul. Az antiloptehenek a nyugati területek nyári legelőin hozzák világra a borjaikat. A hatalmas állatvonulás zavarásának elkerülésére építették meg például a Csing-Suj hidat, amely tizenkét kilométeren a síkság fölött vezeti át a vágányt. 
A hídszerkezet nem csak az antilopokat, hanem a kényes talajt borító fűtakarót is védi. Pekingből a néhány éve épült új vasúti pályaudvarról (mely Ázsia legnagyobbika) indul a vonat és negyvenhét óra múlva érkezik meg a jelenlegi végállomásra, a tibeti fővárosba, Lhaszába. A hosszúra nyúlt utazást kényelmessé tették azok a vasúti személykocsik, amelyeket kifejezetten erre a vasútvonalra gyártottak.
A kemény környezeti jellemzők, nagy földrajzi magasság, alacsony légköri nyomás, oxigénhiány, a szigorú hideg, a szélsőséges hőmérsékleti ingadozás, az erős ultraibolya sugárzás, viharos szelek és homokviharok szigorú feltételeket támasztanak az itt közlekedő vonatokkal szemben. A vonatokon állandó orvosi ügyelet és ingyenesen hozzáférhető oxigén-ellátás is van.

2008. október 26., vasárnap

Álom-motorosok


Alább azt írtam "pallaci"-nak a sport-témákat hiányoló bejegyzésére, hogy nem szeretem a sportot, azért nem szerepel itt a blogban. Kivétel a lósportból a ló. Ez igaz is, de még valami eszembe jutott.
Bár pár nappal ezelőtt elég elítélően írtam a motorosokról, ám azért mégis van valami, ami érdekelne, ha egy újabb élet lehetőségét kapnám meg. 

Szeretnék egy olyan motoros bandához tartozni, akik friede-freude-eierkuchen / = béke-barátság/ – elvével motoroznak a világban. Ahányszor látok filmen ilyen motoros „bandákat”, valamiféle szabadság-függetlenség-végtelenség érzés bukkan fel az agytekervényeimből. Tegnap is volt a tv-ben egy meglepetés-műsor, ahol a legkülönfélébb embereket ajándékoztak meg a barátaik ezzel-azzal. 

Volt egy ilyen „vad-motoros” amúgy birkaszelíd fickó, aki a motoros csoport lelke volt, és barátai őt lepték meg azzal, hogy kedvenc zenekarát meghívva, egy élő adás részese lehetett, + megkapta a legújabb cd-jüket. Amúgy nekem a „Szelíd motorosok” c. siker-film nem tetszett. Számomra szomorú és értelmetlen sztori volt, nem tudom mitől lett annak akkora híre. Az én képzeletemben ezek a motorosok „szabad” emberek. 

Olyanok, mint az ősidőkben a lóháton vándorló kalandozó népek. És főleg békések, nem durvák. Tudom, persze, hogy tudom, a valóság nem ez, vannak ezek között is szélsőséges, vad palik, vannak esztelenek, akik gyorshajtással mások halálát okozzák. Sőt... Én azonban valami békés csoportosulásban lennék tag – legalább egy álom erejéig. Aztán más sport tényleg nem érdekel… Ez a zene viszont nagyszerű:




Apám kiszól a sírból...

/Bocsánat a kissé morbid címért…/

Hetek óta drága Apámat vélem hallani: ”Kislányom az egyetlen időtálló érték az arany.” Hányszor elmondta…”Vegyél aranyat, ha van megtakarított pénzed ! A háború volt a jó példa, emberek, gyerekek életét menthette meg az, aki pár gramm aranyért aszpirint vagy bármi fontos gyógyszer tudott vásárolni.”  

Legyek őszinte ? Nem nagyon hittem én ezt el, elfogadtam, meghallgattam, mint ahogy a többi, felnőttek által nagy igazságnak hirdetett mondást, de valahogy nem értettem. Egyrészt tán azért, mert nekünk se volt semmiféle „arany-tartalékunk” a nehéz időkre, akkor nekem miért kellett volna bármit is vásárolnom ? 

 Érdekes módon, az arany meg – érthetetlen okból – valahogy taszított. Sose voltam az a mindent-magára-rakó puccos nő, a legcsicsásabb alkalommal is elégséges volt egy szolid nyaklánc és a karika-meg a kísérő gyűrűm. Nem is gyűjtögettem, illetve ami mégis csak rám maradt, meg hozzám került, azoknak jelentős részét már tovább-ajándékoztam, mint olyasfajta értéket, amit az ember úgyse vihet a sírba. Örüljön hát neki az, aki szereti az ilyesmit.

És nem véletlen, hogy ez a fentebb idézett ősrégi – ám elég sokszor hallott szöveg most előjött az agyam legmélyéről. Tegnap a tv híradóban /németRTL/ láttam, ahogy Németországban már az utcára vonultak a kis pénzüket elvesztett, hozzám hasonló nyugdíjasok. Akik egy életen át kuporgatták össze azt. Amiről azt gondolták, nyugdíjas éveikben ha szükség lesz, akkor majd hozzá tudnak nyúlni. És most nincs. NINCS !! 

Csődbe ment a bank, s fordulhatnak bárhová, a pénzük elúszott. A hideg futkosott a hátamon, és bizony nagy nagy kétségeim vannak, hogy mi is lenne egy ilyen esten a követendő út ? És akkor ma reggel itt vár Szurikáta ajánlása http://nol.hu/lap/hetvege/lap-20081025-20081025hv-19  

Tanácstalan vagyok. Azt a nevetségesen kevés kis összeget, amit sikerült „vész idejére” megtakarítani, most egy másfajta vész idején elveszthetem… Elgondolkodtató, számomra ijesztő és mint minden rendes öregember, egyre nehezebben bírom a bizonytalanságokat a hirtelen változásokat. Mint a jó öreg medve, legszívesebben bebújnék egy meleg barlangba s átaludnám a viharos zimankót – de nincs ilyesféle csoda-barlangom.  
Ülök itt a gép előtt, töröm a fejem és hogy szabaduljak a gondolataim terhétől ? Hát legalább leírom… /Tudom, hát-tal nem kezdünk mondatot ! De. Kezdek./



 

2008. október 25., szombat

Tudomány

A részecskegyorsító
Az elemi részecskék részletes vizsgálatához a tudomány eddigi legnagyobb berendezése szükséges. A Genf melletti kutatóközpontban a 27 kilométer hosszúságú köralagútban a világűr dermesztő hidege fogadja a csaknem a fény sebességével száguldó két protonnyalábot. Ezeket az alagút négy pontján ütköztetik a minden eddiginél hosszabb hadronütköztetőben. E pontokon négy óriásdetektort helyeztek el, amelyek figyelik az ütközés során keletkező részecskéket. 

A tudósok az ütköztetések ,,törmeléke" között új részecskéket remélnek felfedezni, amelynek révén alapvetően új információhoz juthatnak a világűr természetéről, s arról, hogy hogyan jött létre az Univerzum. Az ütközés energiája 14 terraelektronvolt, ami hétszer nagyobb, mint amit a világ jelenlegi legnagyobb gyorsítójában elértek. Ami különlegessé teszi a nagy hadronütköztetőt az az, hogy ez az energia a porszemnél ezermilliárdszor kisebb terültre összpontosul. Az energia ily nagyfokú koncentrációja révén újrateremtődnek az ősrobbanás után közvetlenül kialakuló feltételek. 

Az 1940-es évek végén az európai magfizikusok felismerték, hogy az alapkutatásokhoz olyan nagy részecskegyorsítókra lesz szükség, amelyeknek a méretei és a költségei meghaladják az egyes országok erejét. A tudósok összefogási szándéka támogatásra talált a politikusoknál, akik szívesen segítették a tervet mint az új (nyugat)európai egység szellemének szimbólumát. Az UNESCO is felkarolta a kezdeményezést. 1952 tavaszán 11 ország közös döntésével egy ideiglenes bizottság jött létre, a nukleáris kutatások európai tanácsa, más fordításban az európai atommag-kutatási tanács, francia nevén a Conseil Européen pour la Recherche Nucléaire. Ennek rövidítése a CERN, máig ez a betűszó a kutatóközpont világszerte ismert neve. 1952-ben fogadták el Svájc felajánlását, a Genf melletti területet a laboratórium számára. Az 1954-ben életbe lépett alapító okirat kimondta, hogy nem végeznek katonai célú kutatásokat, a kísérleti és elméleti kutatások eredményeit közzéteszik. 
 



A Large Hadron Collider, azaz a nagy hadron ütköztető neve a berendezés méretére utal: a gyorsítót magába fogadó föld alatti alagút kerülete 27 kilométer. Az alagút akkora, hogy akár metró is járhatna benne. A CERN eredeti svájci területe nem is volt elég a megépítéséhez, a gyorsító átnyúlik Franciaországba is. A hadron szó a részecskék egy családját jelöli, a gyorsítandó részecskék, a protonok ebbe a családba tartoznak. 
Az ütköztető a gyorsító típusára utal: két részecskenyaláb kering körpályán egymással szemben, ellentétes irányban, majd a gyorsító négy pontján összeütköznek, ezeken a pontokon zajlanak a tanulmányozandó részecskeátalakulások. A részecskék akkor tudnak egyre nagyobb sebességre szert tenni, ha útjuk során nem ütköznek akadályba, más atomokba, részecskékbe, ezért az LHC-ban a normál légköri nyomás tízbilliomod részét tartják fenn. 
A műszaki feladat nagyságát mutatja, hogy ezt a fantasztikus légritkítást hatalmas, kb. 6500 köbméter térfogatban kell elérni. A részecskék pályáját közel tízezer, különböző típusú mágnessel alakítják ki. Az LHC-ban szupravezető mágnesekkel hozzák létre a 8,3-8,4 tesla erősségű mágneses teret, ez a tér kétmilliószor erősebb a földmágneses térnél. A mágneseket szuperfolyékony héliummal hűtik 1,9 kelvinre, vagyis -271,4 °C-ra. A távoli világűr ennél melegebb, -270,5 Celsius-fokos. 

 







A részecskegyorsító révén minden eddiginél nagyobb energiájú fizikai folyamatokat tanulmányozhatnak, feltárulnak majd az anyag felépítésének legmélyebb rétegei, és közelebb juthatunk a világegyetem története kezdetének megismeréséhez is. A nagy hadronütköztető segítségével esetleg megfejthető az anyag és az antianyag közötti különbség. A létesítményben hatezernél több tudós dolgozik, s a kísérletek 10 milliárd dollárba kerülnek. Ma az ISS űrállomás az egyetlen, ennél drágább nemzetközi vállalkozás, és drágább lesz a most épülő nemzetközi termonukleáris reaktor is. 





Egyesek szerint ez a kísérlet világvégéhez vezethet. Egy nemzetközi tudóscsoport szerint, ha beüzemel ez az eddig még sosem tapasztalt energiájú rendszer, a rendszeren belül fekete lyukak keletkezhetnek. Ezek a fekete lyukak képesek elnyelni a Földet a kutatás ellenzői szerint. A tudósok, hogy a kísérletet megállítsák, több bírósághoz is beadvánnyal fordultak. Hozzáteszik, nem a kísérletek ellen vannak, csak szerintük még túl korai az időpont, még nem tudni, milyen konzekvenciái lehetnek a folyamatnak.
Fotók itt:

További részletek itt: http://www.origo.hu/tudomany/20080824-indul-a-legnagyobb-reszecskegyorsito-nagy-hadron-utkozteto-az-lhc-.html http://itcafe.hu/hir/cern_lhc_hacker.html

Aranyos...





Varró Dániel: Őszi szonett

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.
Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.
Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

2008. október 23., csütörtök

Az én emlékeim...

Na akkor ígéret szép szó… s én reggel az írtam, jelentkezem ma még.

Mivel a média tele van visszaemlékezésekkel, én is emlékezem… 1956-ból emlékezem a félelemre. Háború-végi gyerek vagyok, még a béke első napja előtt születem, igaz, nem sokkal…Ám a háborút Édesanyám hasában vészelve át, és kisgyermek koromban a magukra maradt asszonyok /dédanyám-nagyanyám-anyám/ rém-meséit hallgatva, én csak a félelemre emlékszem 1956-ból. Csodaszép volt 56 ősze.
Az iskolában az udvarban tartották a tornaórát, és a szemközti épület ablakaiba kitett rádiók ordították a friss híreket, amit igazából nem is értettünk, csak a felnőttek szinte kézzel fogható félelme ragadt át ránk.
Aztán napokig nem mehettünk iskolába – de hogy ez mennyi idő volt pontosan, már nem emlékszem. Csak a torokszorító félelem, csak mindig az jön elő belőlem ha valaki kimondja: „Ötvenhatban…” A Mecsek-oldalban lakva, talán volt is okunk a félelemre.
 Titokban és csendesen hallgattuk Szabad Európa rádió sustorgó, el-elhalkuló adásait…amiből én, mint kisgyerek semmit se értettem, csak azt, hogy ezt nem lenne szabad hallgatni. Akkor már emiatt is féltem. Miért csinálnak a felnőttek olyant, ami tilos ? Aztán emlékszem a suttogva és rémült arccal kiejtett mondatra: „A Széchenyi téren tankok állnak…”
Ezen, vagy ezen időhöz közel egy-két nap este, ruhástól a konyhában, /= a földszinten/ nyugágyban meg a csoda tudja miféle ideiglenes fekhelyeken aludtunk. /Emeletes volt a ház, talán valami belövéstől féltek a felnőttek…/ Öcsémmel az un. fölső udvar fölötti „hegyen” a játékvárunkban, a hecsedlibokor tövében titokban élelmet gyűjtöttünk.
Feltehetőleg a háborús mesékből az éhezés, az élelemhez jutás nehézségei fenyegető élményként éltek bennünk. Vittünk fel almát, babot, kockacukrot, meg a csoda tudja még mit. Kislábost.
És nagyon meg voltunk elégedve magunkkal, hogy milyen jó tartalékot gyűjtöttünk, amit majd „ínséges” időkben felkínálhatunk a felnőtteknek.
Egyedüli bánatunk volt, hogy gyufát nem tudtunk keríteni. Talán őrizték, mert az „kincs” volt akkor, nem tudom. Bár nem emlékszem, hogy repülőt láttam volna, mégis, valami miatt az én képzeletemben a háború és a bombázás az egy és ugyanaz volt, én még a ráadásul ettől is féltem.
Hát beszélhet nekem bárki, bármiféle 56-os élményéről, őszintén szólva az enyémek rettenetesek.
Soha, SOHA nem tudok jó szívvel arra az időre visszaemlékezni….





 Ez feledhetetlen....


...mert ez volt a természetes




Egyszer lenn, egyszer fenn

Nem is tudom hol kezdjem/folytassam a mesefolyamot…A keddi délután is elég izgalmasra sikerült, mert a /mostantól nevezzük a pártfogolt kislányomat Dettinek/ tehát bejött a Detti, hogy a hozzám leadott már használt, de kinőtt/megunt, s az ő méretének megfelelő ruhák közül válogasson. Ez afféle maszek turkálónak is nevezhető. Az első válogatást én már megcsináltan, véleményem szerint egész jó kis cuccokat szedtem össze, amit neki szántam. 6 helyett 5 után érkezett, kétségbeesett arccal, hogy elvesztette valahol a bérleteit. 

… Mit tehetem, kocsiba ültünk, le a buszpályaudvara, ott már este nincs olyan ügyelet, ahol le lehetne adni egy bérletet. Ezt ugyan nem értem, hiszen valami tudakozó féle is működik, meg a gépkocsivezetők pihenője is üzemel, de azt mondták, hogy ilyenkor már nem lehet leadni semmit. Akkor megpróbáltuk megkeresni a gk.vezetőt. Amikor elmondtam, mi után, miért érdeklődöm, az első kérdése az ügyeletesnek a volt, hogy és mégis miből gondolom, hogy a buszon veszett el, és hogy egyáltalán elveszett. Lehet, hogy kilopták a gyerek zsebéből. A támadó hangon úgy meglepődtem, hogy rögtön agresszívbe kapcsoltam én is. /El lehetne meditálni ennek lélektani okain is…/

No mindegy, annyit elértem, hogy megadta a gk. rendszámát, és a komlói iroda telefonszámért, mert a busz már sajnos visszament Komlóra. Hazajöttünk. Telefon Komlóra. A gk. vezető nem adott le semmit, de azért érdeklődjük a következő napon is, hátha reggel megtalálja a kocsi takarításakor. Ez után történt a ruhák szétválogatása. Csak csendben döbbengettem magamban, mert ez a kislánya, aki az általam ismert legmélyebb mocsokból és szegénységből jött / segítettem ki ?????/ úgy válogatott a cuccok között, mint egy kis hercegnő. Ez nem divatos, ez fekete, ez azért nem mert csíkos, ez bő, ez szűk……… 
Hát egy ici-picit elöntött a düh. De tartóztattam magam. Ez után – mit tehet az ember, megetettem, hiszen este volt, s mivel nem volt pénze, hogy visszamenjen Komlóra, adtam pénzt is neki, sőt elvittem a buszmegállóhoz, hiszen a busz indulásig alig 15 perc maradt. Vittük persze a ruhacsomagot is, ami max. 2 - de legyek nagyvonalú, mondjuk 3 kg. volt, egy nylon-szatyorban. Amikor a buszpályaudvaron kitettem a gyereket, egyszer csak azt mondja nekem: nem viszem el a ruhát …Azt hittem rosszul hallok… Miért ? – kérdem. Hát csak. Nem akarom. .. 
Pár perce miért-ezés és csak-ozás után úgy bepörögtem, hogy azt mondtam, ha Te nem vagy képes egy elfogadható indokot mondani nekem, hogy miért nem akarod elvinni a csomagot, akkor itt és most befejezzük /már másodszor/ a kapcsolatunkat. Nekem nincs türelmem és idegzetem ilyen értelmetlen dolgokkal foglalkozni. No, ekkor azért kézbe vette a szatyrot, és elment. Dühtől fortyogva jöttem haza, s később – nem bírtam ki – felhívtam az átmeneti otthont, és megkérdeztem, hogy egyáltalán haza vitte-e a csomagot, mert volt egy olyan érzésem, hogy valahol egy kukába behajította. Hát hazavitte….  
Nos, bocsánat, de ezt kénytelen voltam leírni, hogy a gondolati tehertől megszabaduljak. Igazából, a keddi szép nap ezzel a bosszúsággal fejeződött be. 
 

Aztán azért szerdán volt kárpótlás, mert az életünket igazgató angyalok, vagy tudoménkik elrendezik, hogy a csalódás után érje már valami öröm is az embert. Kissé váratlanul ugyan, de nagy-nagy örömömre testvéreméktől meghívást kaptam egy pécsváradi gesztenyesütögetésre, ami csodálatos volt. 




Írtam én már erről a pécsváradi kertről többször is, a paradicsom földi helye, csend, gyönyörű kilátás, nyugalom. Az ember szabályosan azt érzi, hogy városi, állandóan kissé görcsbe szorult lelke itt valahogy kioldódik, elcsitul, és innen hazajönni annyi, mint egy 3 napos wellness hétvégén résztvenni, s közben nem került egy fillérbe sem.






Most egyéb sokféle intézni valóm miatt abbahagyom ugyan az írást, de remélem este lesz még időm, hogy a mai nappal kapcsolatban is írjak valamit.

2008. október 21., kedd

Személyes.../Egy sikeres délelőtt története/

Eredményes napom volt. Délelőtt sok mindent megcsináltam, nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindenre képes vagyok /még ha pici segítséggel is/…Van egy „Jollyjoker” emberem, akinek tudok szólni, ha valami „férfimunkával” nem tudok megbirkózni. Ma is ő jött, levágtuk a nyári viharban földig-hajolt fügét. Szerencsére a mellette felnőtt új, idei hajtás olyan erős, hogy jövőre már teremhet.
 Lenyírtam a nyári orgonát is. Bevittem a fázósabb virágokat / hibiszkuszok, fuxiák/ a többi bent telelő cserepest /muskátlik, kukoricavirágok/ is megpucoltam, összegereblyéztem a rengeteg levelet, bezsákoltam, és a levágott faágakat is előkészítettem a szállításra. 
Nálunk csütörtökön van zöld-szemetes és ünnep ide, vagy oda ők dolgozni fognak. Az utcafronton is megpaskoltam a vadszőlőt, hogy a már elgyengült szárú levelek leeshessenek, azt is összesöpörtem.

A férfiember megszerelte a kapu-kitámasztót, segített beverni két szöget, amit nem bírtam, nem azért mert annyira béna vagyok, hanem mert egy nagyon kemény fába kellet volna becsavarozni és azt nem tudtam megcsinálni. Leszigeteltük a falon kívüli vízvezetéket, betéliesítettük az udvari csapot. És az egész délelőttömet kitöltő sok munka eredményét be akartam mutatni egy fotón. A képen a kertem olyan siralmasan nézett ki, - hiszen levágtam az elszáradt nyári virágokat, kihúzgáltam az elvirágzottakat,- hogy úgy döntöttem, nem teszem ide fel. 
Majd legközelebb jövő nyáron csinálok képet, amikor újra szépséges virágokkal lesz tele. Egyébként Béla helyét nem nagyon mozgattam meg, hagytam a köveken leveleket, hátha véletlenül idén is bebújik oda, ámbár egyáltalán nem biztos, hogy ott telelt, legfeljebb tavaszi laknak használhatta… Elővettem az ablak-párnákat, /olyan régi-módi kötött-huzatú, szivacs töltetű párnáim vannak, de én szeretem őket/, megmostam az ablakokat és betettem a párnákat.  
Ebéd előtt még jutott idő Lilivel egy kis sétára is. Igaz, ma nem főztem, csak az egyik bedobozolt kedvencemet melegítettem meg. Ha valaki kíváncsi lenne, itt egy nagyszerű recept: Árpagyöngyöt /ha valaki nem szereti rizs is lehet/ megfőzni. Brokkolit rózsáira szedni, roppanósra párolni, szalonnát kockázni, kisütni. /Tudod, hogy a mikróban abszolút szagmentesen lehet szalonnát pirítani ? Tedd egy jénaiba a szalonnakockákat, de a jénai tetejét ne rakd rá egészen, hagyj egy pici rést és mert különben nem lesz ropogós ! Nagy előnye ennek a módszernek, hogy a sütés után nem szaglik az egész konyha…/ 
Szóval a szalonna zsírjában rántottát sütni, villával összetörni. Kell hozzá még kukorica / lehet mirelit, vagy konzerv/ nekem a nyáron eltett „saját gyártmányú” főtt kukoricám is volt. Amikor a kellékek együtt vannak, egy nagy tálban mindent összekeverni és kész a brokkolis rizottó. Ha nagyobb adagot készítesz, bedobozolhatod, mélyhűtőben nagyszerűen eláll. Kis reszelt sajt nem ront rajta ! /Szója vagy Worchester szószal is jó./  
Jó étvágyat ! Szóval meg vagyok elégedve magammal. Jó kis nap volt. Szeretem az ilyeneket. 
Most pedig elmegyünk Lilivel még sétálni egyet, amíg süt a nap, kiélvezzük a melengető sugarakat.

 

2008. október 20., hétfő

Szerintem nem giccs.

A napokban kaptam egy PPS-t, melyen Hummel képeslapok voltak. Rögtön eszembe jutott, hogy „családi örökségünk” /hol is lehet most ?/ közt is voltak ilyenek, Édesanyánk és Édesapánk ilyen lapokon váltottak üzenetet ifjúkorukban...  

Őszintén szólva nem tudtam sokat az alkotóról, utána kerestem, itt az eredmény: A Hummel-figurák alkotójukról, egy németországi ferences rendi apácáról kapták a nevüket, aki Berta Hummel néven 1909-ben született egy festői bajor kisvárosban, Massingban. Édesapjának textilüzlete volt és hét gyermeke, közülük egy még kiskorában meghalt. A nagyon élénk, mindig vidám Berta a harmadik volt a sorban. Egészen pici korától szenvedélyesen rajzolt, alig hatéves volt, amikor az első világháborúban harcoló édesapjának elküldte az akkor született kistestvéréről készített rajzát, hogy legalább a képét lássa, ha már élőben nem láthatja a picit. Az iskolában kacagtató karikatúráival és portréival aratott sikert, osztálytársai gyakran kérlelték: „Rajzolj le, Berta!”, és ő szívesen tett eleget kérésüknek. 

A tanulásban már nem volt ilyen sikeres, elsős osztályfőnöknője kezelhetetlen vadócnak minősítette a különben gyors észjárású, talpraesett kislányt, csak a második osztályos tanítónő jött rá, hogyan kell őt kezelni: hagyni kell, hadd rajzolgasson, akár az órákon is, olyankor nem fecseg, forgolódik, és megjegyzi a hallottakat. Kitűnő tanuló lett Theresilla nővér keze alatt, majd később az angolkisasszonyok középiskolájában is, a közeli Simbachban. Elvégzése után a müncheni iparművészeti akadémián tanult tovább. Évfolyamtársai között volt két Ferenc-rendi nővér is, velük barátkozott a legszívesebben. Édesapja, aki fiatalon maga is festő szeretett volna lenni, mert a remek rajzkészség családi adottság volt a Hummeleknél, álmai megvalósítóját látta tehetséges lányában. Ezért nem nézte jó szemmel barátkozását a két apácával, attól tartott, hogy Berta is belép a rendbe, és ezzel vége a művészi karrierjének. 

Aggályai beigazolódtak, amikor 1931-ben kedvence bejelentette: apáca lesz, már kérte is a felvételét a siesseni ferences apácák kolostorába. Az apa fájó szívvel ugyan, de végül beleegyezett, hogy Berta felvegye az apácafátylat. A zárdában Mária Innocentia néven ismerték az új nővért, aki rajzot tanított a zárda iskolájában. Ha egy kis szabad ideje volt, maga is rajzolt, festett, virágokat, gyerekeket, Madonnákat és szenteket. Bájos figurái nagyon tetszettek az apácáknak, egy ügyes kezű csoportjuk elhatározta, hogy a legsikerültebbeket reprodukálják, és levelezőlapokon terjesztik. Az új anzikszok óriási sikert arattak. Nagy sikere lett annak a Hummel nővér színes rajzait tartalmazó könyvnek is, amely Margarete Seemann verseinek kíséretében jelent meg 1934-ben. Ezt a kötetet látta meg az oeslaui porcelángyár egyik dolgozója, és a képeket nézegetve fantasztikus ötlete támadt, amelyet sietett közölni a gyár tulajdonosával: készítsenek szobrokat a siesseni apáca rajzai alapján, a siker garantált. És mivel Franz Goebelnek, a tulajdonosnak nem volt már vesztenivalója, az étkészleteket gyártó manufaktúra ugyanis a csőd szélén állt, úgy kapaszkodott az ötletbe, mint fuldokló a szalmaszálba. 

De Hummel nővér eleinte idegenkedett figurái „porcelánosításától”, csak nehezen, hosszas rábeszélésre állt kötélnek. Pedig nem volt mitől tartania: az első szobrocskákat szinte azonnal szétkapkodták, újabb és újabb sorozatokra volt szükség. Mária Innocentia nővér rendszeres látogatója lett a porcelángyárnak, hogy felügyelje a figurák gyártását. Egy alkalommal az idősebb dolgozók virággal várták, és megköszönték, hogy megmentette őket a munkanélküliségtől. 

A Hummel-kisplasztikák valóságos szenzációt keltettek az 1935-ös lipcsei vásáron. Egy évtizeddel később az amerikai katonák vásárolták tömegesen, emlékül szeretteiknek, ekkor kezdődött óceánon túli diadalútjuk. A második világháború alatt a náci hatalom üldözte a rendeket, 1940-ben bezáratta a Ferenc-rendiek iskoláit, egy évvel később konfiskálta a zárda épületét. A 250 apáca közül csak 40 taníthatott, a többi szétszéledt. Berta visszaköltözött a szüleihez. A silány élelmezés, a rossz életkörülmények – a kolostor vastag falai télen szinte árasztották a hideget, és nem volt tüzelő – felőrölték a törékeny apáca egészségét. A háború után az isnyi tüdőszanatóriumban kezelték, aztán visszatért a kolostorba. 

1946. október 6-án végzett vele a tüdőbaj, épp Angelusra szólt a harang, amikor utolsót lélegzett. 46 évvel a halála után ellátogatott a kolostorba a közben Amerikában letelepedett Sieglinde Schoen, akiről Hummel nővér egykor a Kislány havasi gyopárral c. portréját készítette. A szeretett apáca szobrait nézegetve elhatározta, hogy új hazájában Hummel-múzeumot nyit. Tervét a texasi New Braunfelsben 1992-ben váltotta valóra, a 280 szoborral indult gyűjtemény mára 1500 darabot számlál. De Mária Innocentia nővér halála után nemcsak ilyen dicséretes dolog történt: a Goebel cég 1967-től évekig pereskedett a Smith Brothers céggel a kisplasztikák egyedüli amerikai forgalmazásának jogáért. 

Az amerikai cég erre az apáca családjához fordult (akkor még az édesanyja és több testvére is élt, az egyik húga Prágába ment férjhez, az 1990-es évek végén még nyilatkozott egy német lapnak), de ezzel nem sokat ért el, mivel a bíróság a ferences rendnek ítélte mindazon alkotások szerzői jogát, amelyek Hummel nővér kolostori évei alatt keletkeztek. Az otthon született művek száma csekély, ezek a szülőházban létesített múzeumban láthatók.


  Életrajzírói megegyeznek abban, hogy Berta Hummel a maga szelíd módján nem mindennapian bátor ember volt. Akkor rajzolta náci kritikusai által dongalábúaknak és vízfejűeknek minősített csetlő-botló gyermekalakjait, és „rontotta velük a közízlést”, amikor a sudár, szőke, kék szemű vasgyúrók ábrázolása volt kötelező. A jézuskás jászol fölé mindig hatágú betlehemi csillagot festett, pedig a Dávid-csillag akkoriban a halálos megszégyenítés és kirekesztés szinonimája volt. 
A náci kritikusok szája szinte fröcskölt, ahogyan szidták, de akadt katolikus bíráló is, aki túlságosan humorosnak és pajzánnak látta a kis Jézus arcát a rajzain. Pedig épp ez a csipetnyi humor a Hummel-figurák máig töretlen közkedveltségének egyik titka. A másik: az utólag mindig szépnek látott gyerekkor varázsát idézik, és a nosztalgiának erre a fajtájára szinte mindannyian vevők vagyunk.

2008. október 19., vasárnap

Hátborzongató...

Számítottam arra, hogy ma is szép idő lesz, s már tegnap este nekiálltam sütni. TH-nak /meg magamnak/ egy-egy szép kis mazsolás-kalácsot, D-nek, /a pártfogolt, nevelőotthonos kislánynak/ pedig a kedvenc kakaós sütijét.

Azt hiszem nem is írtam arról, hogy az átmeneti otthonból elkerült a „végleges” helyére, egyik komlói lakásotthonba. Kíváncsi voltam, milyenek ott a körülmények, és a sütit is vinni akartam. + az út másik indoka az volt, hogy idén nem látogattuk meg Lili Komlón élő fiát, Marcit, s mivel ők a lakásotthon közelében laknak, logikusnak tűnt, hogy ezt is bepótoljuk. A cím, hogy „hátborzongató” – természetesen nem ezekre a látogatásokra vonatkozik, hanem a – számomra – megdöbbentő erejű, a komlói utat szegélyező táblákra. Ezen a veszélyes útszakaszon /Árpád tető és Mánfa között/ 6 vagy 7 az alábbihoz hasonló tábla áll: 


 

Felteszem, már más lehetőségük az illetékeseknek nem volt arra, hogy felhívják a figyelmet az útszakasz veszélyességére. Aki nem ismerné, ez a talán 2 km-es szakasz tele van kanyarokkal, és tele van őrült motorosokkal, akik nem csak a saját életüket, hanem a többi, ott közlekedő életét is veszélyeztetik. Hát mit mondjak, nem volt kellemes érzés ezeket a táblákat látni. Persze azért hazafelé jövet mégis csak találkoztam 3 felismerhetetlenségig beöltözött hiper-szuper motorossal, akik NEM hatvannal /sebességkorlátozás!/ mentek. Remélhetőleg ma délelőtt nem a halálba…  

A látogatások egyébként jól sikerültek. A lakásotthon egy kétszintes, szép nagy családi ház, ahhoz képest, hogy D-nek milyenek voltak az életkörülményei, ez egy palota. Jó meleg volt, a szobájuk aranyos /3 ágyas, de jelenleg csak ketten lakják/, fürdőszoba, külön mosóhelyiség, normális konyha, kisebb társalgó. Egy nagyon aranyos nevelővel sikerült összejönnöm, akivel egy kicsit el is beszélgettünk. Szóval pillanatnyilag megnyugtató a kislány helyzete. Tervezem, hogy az iskoláját is felkeresem, szeretném, ha ott is tisztában lennének azzal, hogy van a gyereknek „valakije” akire számítani lehet, ha valami megoldandó probléma adódik. Komlói is ott hagytam a nevem, telefonom, címem azzal, hogy hívjanak nyugodtan, ha netán valami miatt erre szükség lenne.


A Lilike fia – 8 éves – is elkezdett a pofácskáján őszülni – hiába, múlik az idő. Egyébként ugyanolyan aranyos, szertelen, vidám kutya, mint eddig volt. Szerencsére egészséges, nincs vele semmi baj. Nagyon jó helyre, kedves gazdihoz, nagy-kertes családi házba került ő is.
 
Gyorsan elmúlt a délelőtt – siettünk haza ebédelni, s alig hammolta be Lili az ebédet, máris mászott a helyére, s csukódtak le a szemei. Hiába, ennyi esemény egy délelőttre már sok volt. Most itt szuszog mellettem, s talán arról a ragyogó napsütésről álmodik, ami bearanyozta a mai délelőttünket.

2008. október 18., szombat

Együtt egy baráttal...




 “Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni, mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.” /Jókai Mór/
Ágyban se rossz feküdni egy baráttal... különösen ha már hűvös az idő. Hiszen oly jól melegít.../én/

Ősz

Ősz a Tettyén   




Arany János
 
Nem kell dér...
 
Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.
 
Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyugalomra készül.
 
Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...
(1878 oct. 10.)

Nebel = Fog = Köd



 Nem is tudom, mit mondjak, szeretem, vagy utálom a ködöt. Tán ez is, az is igaz. Ha pl. vezetnem kell, akkor kifejezetten irtózom tőle. Ha semmihez-nincs-kedvem-nap van, akkor kibújni se szeretek vackomból ködös időben. Ha viszont úgy ébredek, mint ma, hogy : Ó, itt az első igazi őszi köd – akkor az jó. Akkor kapom a fényképezőt és rohanok fotózni. Csupa víz a cipőm, nem számít. Csak mászkálok itt a kb. 600 m. t.sz.f. magasságon ide-oda és „természetesen” a hegyim ködét keresem. /Be kell valljam, sosem találtam még meg./ Ám néha mégis megérint valami a köd misztikumából: szeretek eljátszani a gondolattal, hogy két lépés múlva egészen más kép bukkan elém, mint ami /tudom/ valójában ott van. A köd beburkol mindent, mint valami csoda-puha anyag. Bár nem csak a rosszat, a jót is elrejti, mégis, vagy épp ezért /?/ van benne valami misztikusan izgalmas. Nem tudhatom, 100 m múlva mi vár rám ? Ma szép meglepetések vártak, íme néhány:





  . .Egyébként: A köd a levegő páratartamának egyik megjelenési formája, aminek hatására a vízszintes látótávolság 1 km alá csökken. A világ legködösebb helye a világóceán részét képező Grand Banks, a kanadai New-Foundland szigete mellett. A köd gyakori ott, mivel a Grand Banks a dél felé áramló, környezetéhez képest egyre hidegebb Labrador-áramlás és a délről érkező, sokkal melegebb Golf-áramlat találkozóhelye. A legködösebb szárazföldi terület a kaliforniai Point Reyes és a new-foundlandi, labradori Argentia település. Az egy évre jutó ködös napok száma mindkettőnél meghaladja a 200-at. /wiki/

2008. október 17., péntek

Gratulálok !


 120 éve először jelent meg a National Geographic Magazin az újságosoknál.
Az 1888 októberében megjelent National Geographic vékony, szakmai jellegű lap volt, egyszerű téglavörös borítóval, melyet a kétszáz alapító tag kapott meg. Az első számban Hatalmas hóvihar címmel meteorológiai témájú cikk jelent meg, melyet a vihar életszerű bemutatása is színesített. W. J. McGee geológus azonban kifogásolta, hogy a tanulmányokban és a folyóiratban általában „sok az illusztráció és a nem tudományos jellegű leírás”. Ugyanakkor az elkövetkező években a folyóirat korai számait gyakran érte az az igazságtalan kritika, hogy túlságosan is tudományos a stílusa, és voltaképpen azoknak szól, akik már amúgy is az ismeretek birtokában vannak, a többi olvasót viszont elriasztja. 1891 áprilisában a társaság megjelentette az Összefoglaló beszámoló a Mount St. Elias expedícióról című írást. Ezt az expedíciót – bár az Amerikai Geológiai Társasággal közösen támogatták – tekinthetjük a National Geographic Society első felfedezőútjának, amelyet azóta több ezer olyan expedíció és kutatási program követett, amelyet a Társaság 
szponzorált.

Az addig rendszertelenül megjelenő National Geographic 1896 januárjától havonta jutott el az olvasókhoz. A fiatal, mindössze 23 éves új főszerkesztő, Gilbert H. Grosvenor találékony irányításával a National Geographic tudományos földrajzi folyóiratból a való világot föltáró lappá vált, és egyben az amerikai újságírásra is maradandó hatást gyakorolt. Grosvenor a szerzőktől életteli, magával ragadó stílust várt, mely ugyanakkor elég egyszerű és közvetlen ahhoz, hogy az olvasó maga elé képzelhesse a helyszínt. 

Gilbert H. Grosvenor hozzájárulása a National Geographic Society és a folyóirat sikeréhez felmérhetetlen jelentőségű. 1954-ben visszavonult, és a NGS tanácsadó testületének (Director of the Council of NGS) elnöke lett. Fia, Melville Bell Grosvenor követte őt a főszerkesztői székben, és tíz év alatt a tagság száma több, mint kétszeresére, 5,5 millióra nőtt. A National Geographic úttörő jelentőségét a képes újságírásban a tördelés és a színes fénykép használata határozta meg (a Lumiere autochrom volt az első kereskedelemi forgalomban használt eljárás színes felvételekhez, Franklin Price Knott is ezt használta a tunéziai földművesről készített híres fotójához, mely 1916 szeptemberében jelent meg a lapban). 

Ebben a folyóiratban jelentek meg először éjszakai felvételek állatokról, itt láthattak az olvasók először víz alatti fényképeket (1926-ban a magazin fotósa, Charles Martin és a kutató, W. H. Longley készítette az első természetes színű víz alatti felvételt), itt közöltek először nagy tömegben színes fotókat (1926 februárjában jelent meg az első teljesen színes szám), és itt használtak először hologramot a címlapon. 1959 óta a National Geographic minden száma színes borítóval jelenik meg. 




 A National Geographic Society nemcsak beszámolókat közöl távoli tájakról, hanem azok felfedezésében és megismerésében is kulcsszerepet vállal. Az 1970-es években a folyóirat vezetősége szembeszállt azzal a korai időszakban megfogalmazott alapelvvel, hogy a folyóirat „csak kellemes természetű információkat közölhet országokról és népekről, és kerülnie kell minden kellemetlen vagy alaptalan kritikát”. Gilbert M. Grosvenor, az első főszerkesztő unokája és utódai vezetése alatt a folyóirat már olyan, vitákat kiváltó témákkal is foglalkozott, mint a környezetszennyezés, a nukleáris energia, az illegális vadkereskedelem és az emberi evolúció. Ezen kívül a társaság megalakulása óta több mint 6000 expedíciót és kutatási programot támogatott anyagilag. 
1995 óta – azóta jelenik meg a folyóirat japánul – National Geographic Társaság új fejezetet nyitott a magazine történetében: hozzájárulásával és ösztönzésével megkezdődött a National Geographic nemzeti kiadásainak sora. Ma már (a National Geographic Magyarországgal együtt) a magazin 21 nyelven és összesen 23 kiadásban jelenik meg – olvasóinak számát mintegy 45 millióra becsülik. /Nat.Geo/


  Gratulálok és kívánom -önző módon persze elsősorban magamnak -, hogy továbbra is olyan színvonalas újság legyen, amilyen eddig volt ! Öröm rákattintani !

2008. október 16., csütörtök

"Dsidás", szomorú, őszi...

Dsida Jenő: Lámpa körül


Napsütötte tájak álma,
csalóka, távoli mese
úgy belefájdul az emberbe
ilyen magányos őszi estén.

A lélek szállna, jaj, be szállna
ilyen magányos őszi estén,
átszelné a láng-Szaharát,
megfűrdene a Nilusban.

Pálmák sudarán sütkérezne,
megfűrdene a Nilusban,
de ez a nyirkos, dudoló szél
megdermesztette a szárnyát.

Rossz szavak, ferde nézések is
megdermesztették a szárnyát
s alig tud fáradtan repesni
rosszlevegőjű szűk szobában.

Mozdul a lélek, repes lomhán
kripta-homályú szűk szobában
és dong és dong a lámpa körül,
mint egy halódó őszi légy.


 

Havi-hegy, mandulafák

Hurrá ! Képzeljétek el, a Havi hegyen kivágták az öreg, ronda, félig elszáradt mandulafákat ! Épp itt volt az ideje ! Semmi értelme, hogy ezeréves ócska ágak közt virágot alig mutató korcsok csúfkodjanak ott tavasszal. Hogy ezek akár százévnyi búcsújárások tanúi – az nem nagyon érdekes manapság már, a fiatal, lendületes, jövőjükbe bátran néző, a naponta litániára járó ifjak számára. Már ássák is a gödröket és új szép kis mandulafák fogják jövő tavasztól Európa Kulturális Fővárosának eme jeles pontját ékíteni ! 



  Jesszusom, Képzeljétek, a Havi hegyen kivágták az összes öreg mandulafát ! Kétségbe vagyok esve ! Már 15 éve próbálkoznak azzal, hogy – a templom mögötti északi és emiatt kedvezőbb, oldalon 3-4 kis fácskát telepítsenek. Azonban mindig csak az ültetésig jutnak el, s arra senki se gondol, hogy ott fenn a hegytetőn, ezeket a kis gyenge fácskákat a 45 fokos nyárban öntözni kellene. Mindegyik elszáradt eddig még. És akkor most sort kerítettek a nagyokosok a déli oldalra ! Teljesen el vagyok keseredve ! Beültetik ide a szerencsétlen kicsi fákat és ezzel ”letudták” a nyilvánvalóan EKF program keretében kitűzött feladatot. SENKI sem fog velük törődni, csak én fogok sírni az elszáradt fácskák mellett…. Hol vagy Janus Pannonius ? Gyere, sirasd el a Mecsek-oldal halálra-ítélt öreg, s fiatal mandulafáit !
 (Utólagos megjegyzés 2016-ból: persze, hogy igazam volt. Mind kiszáradt...)
▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲▲

2008. október 15., szerda

Opus



Nagy Wikipedia rajongó/tisztelő vagyok – élvezem és értékelem az a rengeteg infót, amit itt az emberek összehordtak.
Ma viszont ezt találtam: http://unciklopedia.org/wiki/Ausztria /Kezdőlap: http://unciklopedia.org/wiki/Kezd%C5%91lap /
S miközben jókat mosolyogtam, a lap alja felé felfedeztem az Opus együttes nevét, s erről azonnal beugrott egy zeneszám.



2008. október 14., kedd

Képek csak úgy, ráadásnak

Ez már csak egy ilyen nap... bekerül egy harmadik post is. Ugyanis a déelőtti, gyárvárosi réten készült képek "megdolgozásával" most végeztem, s úgy gondolom van közte néhány jó. Vagyis egy egészen jó és három elég jó. Tehát :

Első helyezett:

A második helyen ketten osztoznak:


















A harmadik helyezett:



Amúgy meg itt készültek a képek:

Őszi nap /R.M.Rilke/

Rég olvastunk verset ! Ez olyan szép! Ha elolvastad, alább zenét is találsz...

 

 

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt. Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek, s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad; add, még két napjuk délszakibb lehessen, s amit kezdtél velük, kiteljesedjen, csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan. Hosszú magányra vár, ki most magányos. Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz, és az allékat járja nyugtalan, mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

 

 

Így jött ki a lépés…



Tegnap is egy zenész, ma is. De micsoda jó kis zenékkel….

Sir Cliff Richard (A Brit Birodalom tisztje, született: Harry Rodger Webb, 1940. október 14-én) angol énekes, színész és üzletember. Háttérzenekarával, a The Shadows-zal, Cliff Richard a brit zenei élet meghatározó tagja volt az 1950-es évek végétől a '60-as évek elejéig, amikor is a Beatles először felkerült a slágerlistákra.
 Keresztény hite és zenéjének későbbi finomsága miatt több, mint egy pop és rock arculatú művész. Bár sohasem volt képes ugyanazt a sikert elérni az Amerikai Egyesült Államokban, mint Nagy-Britanniaban – számos slágerlistás dala ellenére -, népszerű zenés, filmes és televíziós személyiség maradt Nagy-Britanniában és más országokban is.
Csaknem ötven éve aktív, több slágerlistás kislemeze van és tartja a rekordját (Elvis Presleyvel együtt), mint egyetlen angol énekes, aki a kislemezeit az aktív évtizedei alatt készítette (1950-től 2000-ig). A weboldala szerint több, mint 250 millió lemezt adott el. [1] Több, mint 120 kislemeze, nagylemeze és középlemeze van az első 20 helyezett között a brit slágerlistákon, mint bármelyik másik művésznek.

2008. október 13., hétfő

Idén 40 éve, hogy...


...1968-ban megalakult a The Jimi Hendrix Experience együttes.

James Marshall „Jimi” Hendrix (Seattle, Washington, USA, 1942. november 27. – London, Egyesült Királyság, 1970. szeptember 18.) amerikai gitáros, énekes, zeneszerző. Mind a mai napig valóságos kulturális ikonnak számít. Rajongók és kritikusok egyaránt elismerik kivételes tehetségét, sokak szerint Jimi Hendrix a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros. 1967-ben tett szert világhírnévre, amikor zenekarával, a The Jimi Hendrix Experience-szel a montereyi popfesztiválon első amerikai koncertjét adta. 1969. augusztus 18-án az ő fellépésével zárult a woodstocki fesztivál. Tragikus hirtelenséggel, 1970. szeptember 18-án, londoni lakásán hunyt el – 27 éves volt. Zenélni leginkább egyedül tanult, balkezes létére egy jobbkezes Fender Stratocasteren játszott, amit fordítva húrozott fel, hogy jó legyen neki. 

Rockgitárosként igyekezett kihasználni a feedback nyújtotta minden lehetőséget. A zenei stílusok közül leginkább a blues és annak korai mesterei: B. B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters gyakoroltak rá hatást. Sokat tanult az R&B- és soul-gitárosoktól is, mint például Curtis Mayfield vagy Cornell Dupree. Hendrix játéka dzsesszes elemeket is tartalmazott, gyakran Rahsaan Roland Kirköt nevezte meg kedvenc zenészének. Másik fő ihletforrása Little Richard volt, akinek kísérőzenekarában is játszott egy rövid ideig. Zenéjében megpróbálta közel hozni a „földhöz” az „űrt”: a „föld” egy bluesos, dzsesszes vagy funkos alapritmus, az „űr” pedig az improvizációk során hallható pszichedelikus hangzás (leginkább magas, visító hangok, kiváló példa ezekre a „Voodoo Child (Slight Return)” című dal). Zenei producerként a stúdiót olyan helyszínnek tekintette, ahol kibontakoztathatja zenei elképzeléseit.

 Az elsők között volt, aki a sztereó hangzással és a fáziseltolódással kísérletezett. Emellett elismert dalszerző is volt, akinek szerzeményeit számtalan zenész feldolgozta. 1992-ben a Rock and Roll Hall of Fame, 2005-ben pedig a UK Music Hall of Fame is tagjai közé választotta Hendrixet. A hollywoodi Hírességek sétányán (6627 Hollywood Blvd.) 1994-ben kapott csillagot. 2006-ban első albumát, az Are You Experienced?-et az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Felvételi Jegyzékébe (National Recording Registry) választották. 2003-ban a Rolling Stone című zenei szaklap Minden idők 100 legjobb gitárosának listáján Hendrixet az első helyre választotta. /Wikipedia/

2008. október 12., vasárnap

Vásár...vásár...



Nem tudom megállni, hogy aprócska megjegyzésekkel, a ma délelőtt ellőtt 80 képből néhányat ide be ne tegyek...Bocs, ha valakinek unalmas lenne. Én nagyon élveztem. Évente két-háromszor lemegyek a vásárba, amit csak az ismer, aki egyszer már legalább volt "PÉCSI VÁSÁRBAN" mert szerintem ez egy fogalom. Azt a színes kavalkádot, ami itt várja az embert, próbáltam megörökíteni a képeken, több-kevesebb sikerrel.
És ma sem talátam meg a múltamból elveszett "dolgaimat". Ne kérdezd, miért reménykedem, hogy egyszer egy ócskás portékája közt fellelem a barna macit, vagy a piros-szoknyás kis porcelán-leánykát. De ha itt nem, akkor majd a nagy égi vásárban remélem, egyszer még találkozhatom velük. Akkor bocsánatot fogok kérni tőlük, amiért nem őriztem őket eléggé, s csak későn döbbentem rá, hogy jelentettek nekem valamit.... A mindörökre elveszett gyerekkoromat...
Bugyi és harisnya-szivárvány:
Bugyi-buli

Zokni-felvonás


A vörös-szemű...

...meg a kitikkadt kölyök....

Élő halak !


Csipke-dömping
Virágözön


Jöhet a tél 1

Jöhet a tél 2

Jöhet a tél 3

Ólomkatonák. Játszik még ilyesmivel ma egy gyerek ?

Közeleg a halottak napja:

A mesebeli kéményseprő aranyból szőtt kémény-seprője...

Vadász-trófeák:


Szerencsém volt az "alkotó művésszel" megismerkednem. Ezért a műért 70.000.- Ft-ot kért, s egészen biztos volt abban, hogy valami hülye külföldi megveszi...


Aranyos régi dolgok...

Mi lesz az én könyveimmel. Ide jutnak ???

Zolika, hol vagy ? Élsz-e még ?

A babák nem szeretnek a vásárba menni...Különösen ruha nélkül nem.

Ez a maci sem "az" a maci.


Kinek az agyában bukkan fel ilyen ötlet ? Törölköző... Milyen érzés lehet a magyar címerbe törölni a ... mondjuk a lábamat ? (hogy mást ne mondjak...)