Minden relatív

A félkezű

Aki ebben a városban él, biztos ismeri. Idős, szemüveges férfi, jobb karja hiányzik. Bal kezében nagy szatyrot cipel állandóan, s abban a csoda-tudja honnan össze-szedegetett reklámújságokkal ajándékozza meg a boltosokat, a piaci kofákat. Jópofizik , bárkivel szóba-elegyedik, aki csak egy picit is hajlandó arra, hogy meghallgassa, de gyakran monologizál magában is, - egyszóval eléggé fura szerzet. 
Őszinte leszek: nem kedveltem. Kicsit erőszakosnak is éreztem: most mit teszi-veszi itt magát ? – merült fel bennem, számtalanszor. Nyilván senki se kért tőle újságokat, és valahogy úgy éreztem, mindenki egy picit zavarban van, ha ő megszólítja, már bocsánat, de valahogy az az érzésem volt, hogy olyan, mint a légy, mely kéretlenül telepszik az árura, s el lehet/kell hessenteni….  
És akkor ugye 3 hete egy picikét én is „félkezű” lettem. Hála Istennek nem annyira, mint ő, de amikor első alkalommal találkoztunk, belém hasított a gondolat: Uramisten, hogy élhet ez az ember ? Miképp lehet jobb kéz nélkül élni ? És végig gondoltam, hogy nekem milyen nehézségeim vannak – s mennyire várom, már most az elején, hogy elteljen az előírt 4 hét. Ő nem várhat semmire. Neki semmiféle gipszlevétel nem oldhatja meg a gondját. Azóta más szemmel látom őt /is/. Már nem is csodálkozom annyira, hogy olyan, amilyen. És hálás vagyok, hogy nekem csak 4 nehéz hetem van. „…
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló...” /Kosztolányi D.: Halotti beszéd/