Csöndes ember, csöndes költő

Köszönöm @x figyelmeztetését, a mai nap egyik évfordulójára. Nélküle biztos nem állna most itt ez a pár
sor, pedig Juhász Gyula nagyon is a kedvenceim közé tartozik.

 Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) „Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből haladó világnézetet. 
A Nyugat egész nemzedékében Ady után ő áll a legközelebb a szocializmushoz, és ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy „nem e világra való". 
S ezt olyannyira tudta, hogy életében több ízben is ki akart lépni az életéből, míg végre ötvennégy éves korában sikerült öngyilkossággal véget vetnie az életnek. Költői skálája nem túl széles, nem olyan látványos, mint nemzedéktársainak leghíresebbjeié, de érzelmek mélységében, szívhez szóló meghittségben senki se tehető elébe.”  
Életéről részletesen itt olvashatsz: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/juhasz.htm
Nagy bajban vagyok, ha az ő versei közül kell választanom ! Mondjuk legyen ma ez, aztán később úgyis lassan-lassan bekerül a többi kedvenc is.  

Juhász Gyula: Köszönöm...  

Köszönöm néked, Ismeretlen,  

Hogy engedtél itt énekelnem,  

Néznem világod víg csodáit,  

Bár oly rövid a mulatás itt.  

Hogy láttam hajnalt hasadóban,

Fehér hattyút fekete tóban.  

Piros rózsákat, zöld mezőket  

S mikor virul a temetőkert,  

Hogy hallgattam szél orgonáját,  

Mikor megzendülnek a nyárfák,  

Békák koncertjét a Tiszában  

És hogy nem éltem itt hiában,  

Mert néhány szív hajolt dalomra,  

Mint cipruság a sírhalomra.