Úgy megnőttél...

Gyerektelen vagyok mégis van kettő és emiatt vannak gyakran „anyai” gondjaim. Felnőttek, a harmadik évtizedüket tapossák és nekem mégis valahogy megmaradtak kisgyereknek. Állandó konfliktusban vagyok önmagammal, persze nem tegnap óta. Amikor 8-10 évesek lettek és már nem akartak az ölembe bújva mesét hallgatni és elfordították az arcocskájukat, amikor puszilni akartam őket, jobban szenvedtem, mint a szülőanyjuk. Egyébként születésük napjától hosszú éveken keresztül naponta láttam őket, amíg kicsik voltak sok hétvégét töltöttek nálam. Szerettek is itt lenni, hiszen több olyasmit megengedtem, amit otthon /még/ nem volt szabad. Itt vágta el az egyik először késsel az ujját, sárgarépa szeletelés közben, itt kalapáltak órákon át és „alkottak” fadarabokból repülőt és kisautót, velem/nálam szerették meg a kutyákat, én vittem őket bele a természet/erdő/Mecsek imádatba – tán erre vagyok a legbüszkébb. És akkor egyszer csak nem voltam már olyan fontos számukra. Abba félig belehaltam. Mostanában egyre többször kell éreznem, hogy velem majdnem „egy magasságba” kerültek – nem is tudom, a koromat pluszba, vagy mínuszba számoljam-e ? /Hajlamos vagyok gyakran a mínuszát érezni/. Beszélgetnek, írnak erről-arról és én megdöbbenve hallom, olvasom, mert ezt egy felnőtt ember mondhatja csak, mert gyerek ilyeneket nem tud. Olyan rémesen hihetetlen az egész. Valahol a lelkem mélyén él két aranyos kisfiú és most két felnőtt férfit látok, ha rájuk nézek. Mindig és mindenben lehet rájuk számítani, nincs olyan, hogy ne teljesítenék azt, amit kérek. Végül is nem zokszavak ezek, csak tán a döbbenet szavai. Újra egy lépcsőfokkal feljebb kerültek a szememben. Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek Amikor még piciny voltál, olyan nagyon enyém voltál, engem ettél, engem ittál, rám nevettél, nekem ríttál. Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél, először csak a kiskertbe, aztán a nagy-idegenbe. Ha itt vagy is, csak elnézel, akkor is nem engem érzel, nem anyádat, nem apádat, valami más csillagtájat. Úgy megnőttél, szinte félek már a válladig sem érek, alig-alig hihetem már, hogy ölbéli bubám voltál. Én voltam-e óriási, vagy Te lehettél parányi? Sosem voltál nehéz nékem, nem éreztem gyöngeségem. Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem, nőni akar, hogy elérjen, homlokodig, hogy felérjen. Húzol engem Te fölfelé, mint a napfény maga felé, fát, virágot, lombos ágat, - fölemeled az anyádat.