Eseménytelen vasárnap

Komolyan mondom – úgy elrepítettem – gép mellet – a vasárnapot, hogy jóformán észre sem vettem. Délután ugyan volt egy nem túl kellemes megbeszélésem, de ezen kívül semmi nem történt és valahogy olyan üres is a fejem, nem nagyon van olyan mondanivaló, ami kikívánkozna belőle/m/.

Semmi „normális” évfordulót nem találtam, így hát kénytelenek vagytok ma csak egy verssel megelégedni:

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Kép: http://www.fotocommunity.de/search?q=winter+stern&index=fotos&options=YToxOntzOjU6InN0YXJ0IjtzOjM6IjEwNCI7fQ&pos=105&display=11239643