2010. január 31., vasárnap

A legfontosabb mozdulat

Miután hajnalban ellapátoltam a majd 10 cm-es havat, a szobám jó melegében ülök itt és csak nézek ki a fejemből. Meditálok, írjam ? Ne írjam ?

Napok óta olyan befelé-gondolkodós-rágódós hangulatban vagyok – ez talán a tegnap-tegnapelőtti idézetekből is látszik. Leírtam már a szövegemet, de még mindig bizonytalankodom, próbálok megfogalmazni még valamit, ami a téma kapcsán nagyon bennem van, ki is kívánkozna, meg nem is.
Dilemmám részben azért /is/ van – mert egyrészt, aki/k/nek igazán szánnám (háromból két testvérem) sosem olvassák a blogomat, jóllehet napi internetezők. (Bizony ezt -is- nagyon fájlalom. Fordított esetben ez elő nem fordulhatna.) Másrészt meg az ember néha elgondolkodik, hogy a lelkivilágából mit, mennyit kell/lehet/szabad megmutatnia a nagyvilágnak ?
Igencsak kíváncsi lennék, ha belelátnék a fejetekbe /kedves olvasóim/ most miket gondoltok ?
Normálisnak, vagy abnormálisnak tartjátok-e, ha az ember abszolút őszintén beszél a gondolatairól ? Meddig kell/lehet/szabad elmenni az őszinteségben ? Mi az, amit bizonyára nagyon sokan éreznek, s még sosem jutott eszükbe, hogy megosszák egy ilyen blogféle nyilvános fórumon ? Vagy csak én bonyolítom túl a dolgokat ?
No nem, nem, mégse fogok bele…
Egy biztos, ha elolvasom az alább idézett szöveg első sorát, akkor magam se értem, miképp is vagyok /vagyunk?/ még életben…..

"Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz” – állította Virginia Satir amerikai pszichológus.
„Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretetet, a szerelmet, a barátságot. Szakemberek állítják, hogy napi húsz másodpercre lenne szükségünk az érzelemdús szeretgetésből és sokkal boldogabb emberek lehetnénk.
Az ölelés megnyugtat, növeli az önbizalmat, biztonságérzetet ad, hogy van valaki, akire számíthatsz, segít legyőzni a félelmet, erőt ad… Az ölelésben az egész testünket átjárja egy finom, jóleső érzés, és semmilyen külső dolog nem kell hozzá, mindig kéznél van.
Az újszülöttek jövője nagyban függ az életük első hónapjaiban kapott gyengeség mennyiségétől. Egy kutatás szerint azok a fiúk, akik gyermekkorukban sok törődést kaptak, lényegesen érzékenyebb és magabiztosabb felnőtté váltak. A koraszülöttek számára a testi kontaktus szinte létfontosságú : a szülők simogatásától gyorsabban fejlődnek, és a maradandó károsodások esélye is csökken.
A szeretethiány mindig gyerekkorban alakul ki. Az anyától, apától, a családtól meg nem kapott érzelmek miatt. Az ölelés a szeretetet fejezi ki, nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.
Figyeljük meg az ölelést… biztonságot, óvást fejez ki, mikor átöleljük egymást.
A viselkedéskutatók megállapították, hogy az ölelés az egyik leghatásosabb feszültségoldó eszköz. A rendszeres testi kontaktus képes alacsonyabbá tenni a vérnyomást, a fizikai gyengédség ugyanis gondoskodik arról, hogy csökkenjen a vérben található káros stresszhormonok szintje. Emellett azt is bebizonyították, hogy az ölelés elűzi a szorongást.
Sokan azt gondolják, hogy ciki odamenni a másikhoz, hogy megöleljük. Egyáltalán nem ciki! Nyissunk felé. Előfordulhat, hogy nem fogja elfogadni az ölelésünket, de akkor sem történt semmi, mégis elindul benne egy jóleső érzés, hogy volt valaki, aki segíteni akart. Lehet, hogy legközelebb ő fog kezdeményezni. Persze azért a segítséget tapintatosan kell felajánlani, diszkréten és szeretettel. Ne rontsunk rá a másikra, mert az csak elijeszti.
Fontos, hogy ne azért öleljünk, mert nekünk van szükségünk a szeretetre és az ölelésre, mert így tolakodók leszünk, és nem azt érjük el, hogy a másiknak segítsünk, hanem birtokolni akarunk és ez nekünk sem jó. És persze ne feledjük, az ölelés és a "szeretet" lehet fojtogató is.
Az ölelés lecsendesíti a lelket, megnyugtat. Egy pár pillanatra el tudja feledtetni a világi dolgokat, a problémákat és erőt ad. Az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami semmilyen más módon nem érhető el.
Ne szégyelljük átölelni szeretteinket. Ezzel nem csak nekik teszünk jót, hanem önmagunknak is. Nagyon fontos, hogy a gyermekeket rendszeresen öleljük meg. És nem csak az anyai ölelésre gondolok itt, hanem az apaira is. Sok férfi nem tudja kimutatni a szeretetét, férfiatlannak tartják azt, ha megölelnek vagy szeretetet adnak. Pedig saját magukat rövidítik meg attól a csodálatos érzéstől, mikor valakinek örömet szerzünk. A gyerekeknek szükségük van az apai ölelésre is. Ezért ilyenkor az anyának van nagyon fontos szerepe, hogy a két lelket közelebb hozza egymáshoz.” / http://kegyelem.multiply.com/photos/album/97/97 /


2010. január 30., szombat

Tanítás az életről

Ezt is találtam még valamikor régebben, most sorrakerülhet:


Egyszer, egy idősebb Cherokee bennszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól:
- Harc dúl bennem, szörnyű háborúskodás két farkas között.
Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget.
A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.
Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben.
A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját:
- Melyik farkas fog győzni?
Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte:
- Az, amelyiket tápláljuk.
Kép: http://www.origo.hu/i/0708/20070814farkasok.jpg

2010. január 29., péntek

Egyedüllét

Találtam egy idézetet egy blogban, ami nagyon megtetszett, aztán kicsit keresgélni kezdtem a szerző után. Nos elég megdöbbentő dolgokat találtam róla – gondolkodóba is estem, betegyem-e egyáltalán ezt a szöveget ide – ám mivel az idézett témában maximálisan egyetértek a szerzővel, mégis csak bemásolom. Az őrülteknek is lehet egy-egy jó gondolata.
Legjobban az első mondat tetszik – sokat mondogattam és vallom ma is – függetlenül attól, hogy ismerőseim többnyire nem értenek egyet ezzel. Szerintem az egyet-nem-értésnek csak az lehet az oka, hogy sose voltak még annyit egyedül önmagukkal, hogy erre rájöhettek volna. Én épp eleget éltem egyedül, ezért vagyok tisztában ennek a mondatnak az igazságával. És egyszerűen nem hiszem, hogy ha mindenki mélyen és őszintén magába nézne, akkor is vitatná ennek igazságát…
Részlet: Osho: Nők könyvé-ből   Osho: http://hu.wikipedia.org/wiki/Osho

"Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg: a mi eredeti, természetes állapotunk az egyedüllét - csak nem vagyunk ennek tudatában. És mert nem vagyunk tudatában, idegenek maradunk önmagunk számára. Ahelyett, hogy úgy tekintenénk egyedüllétünket, mint hatalmas áldást és szépséget, a csönd és békesség állapotát, ellazulást a létben, egyedüllétünket magányként éljük azt meg…
A magányosság nem más, mint félreértett egyedüllét. Ha egyszer az egyedüllétedet magányként értelmezed, az egész kontextus megváltozik. Mert az egyedüllétnek szépsége, méltósága, pozitivitása van; a magány viszont szegényes, negatív, sötét és lehangoló.
Mindenki menekül a magány elől. Az olyan, mint egy fájó seb. Az egyetlen módja, hogy elmenekülj előle az, ha elvegyülsz a tömegben, ha a társadalom részévé válsz, ha barátokat gyűjtesz, ha családot alapítasz, ha feleséged, férjed, gyerekeid lesznek. Ez a tömeg alapvetően azt a célt szolgálja számodra, hogy el tudd felejteni a magányodat.
De ez eddig még senkinek sem sikerült. Megpróbálhatod figyelmen kívül hagyni, mellőzni azt, ami a természetedhez tartozik, de elfelejteni nem tudod - újra és újra előtérbe fog furakodni. És a probléma csak bonyolódik azáltal, hogy még sosem találkoztál egyedüllétedet igaz mivoltával; egyedülléted születésedtől kezdve magától értetődően magánynak vetted.
A szótárban a két szónak ugyanaz a jelentése; ez azoknak az embereknek a gondolkodásmódjára utal, akik a szótárakat készítik. Egyáltalán nem értik az óriási különbséget a magány és az egyedüllét között.”

2010. január 28., csütörtök

Mosogatószivacs - egy hétköznapi téma

@x egyik kedvenc témájáról olvasom: Kétpercnyi melegítés elpusztította a baktériumok kilencvenkilenc százalékát. Házi fertőtlenítés mikrohullámú sütővel.
(http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?SID=&from=60&pid=&pev=2007&pho=1&pnap=&kat=&searchkey=&hol=&n=bulac57 )
Az otthoni ételmérgezések megelőzhetőek lennének, ha a mosogatószivacsokat naponta 2 percig mikrohullámú sütőben melegítve sterilizálnák, ez ugyanis elegendő ahhoz, hogy a hőhatás megölje a szivacsokban, dörzsikben, illetve konyharuhákban tenyésző kórokozók 99 százalékát - állítják amerikai tudósok.
Egy amerikai kísérletsorozatban mindenféle kórokozót tartalmazó szennyvízkeveréket készítettek, amelyben székletből származó baktériumok, vírusok, paraziták és baktériumspórák is voltak, és ebbe mártották a konyhai szivacsokat, illetve dörzsiket.
A szennyezett mosogatóeszközöket ezután mikrohullámú sütőben melegítették, s vizsgálták a hatást. Teljes teljesítményen kétpercnyi mikrózás elpusztította a baktériumok 99 százalékát, ezen belül az Escherichia coli baktériumok már 30 másodperc után elhaltak, a talajjal érintkező zöldségekben gyakori, és a sugárzást, hőt, illetve a mérgező vegyszereket jól tűrő Bacillus cereus spórák is teljesen megsemmisültek négypercnyi mikrózástól.
A csapat megnézte, lehet-e szennyezett injekciós tűket is sterilizálni mikrohullámú sütővel. Azt tapasztalták, hogy lehetséges, de ez hosszabb időt igényel, a Bacillus cereus spóráinak elpusztításához pl. 12 perc kellett.
Nagy Britanniában évente milliónál több ember él át kisebb-nagyobb ételmérgezést. Az ételmérgezés forrása leggyakrabban a mosogatószivacs és a konyhai törlőruha, itt telepednek meg a nyers tojásból, nyers húsból és a növények táptalajából származó baktériumok és vírusok, amelyek a nedves környezetben elszaporodnak. A mosogatószivacsok tetemes mennyiségű baktériumot tartalmaznak, s ezek között gyakran van coli és a salmonella bacilus is. A háziasszonyok a mosogatógépben gyakran a szivacsokat és a dörzsiket is kimossák, ahelyett hogy a mikrohullámú sütőbe tennék, noha a géppel ellentétben a mikrós kezelés valóban fertőtlenít. Jó tudni, hogy a mikrohullámú sütőben a fertőtlenítő hatást a hő, nem pedig a sugárzás okozza, s hogy a szivacsokat tanácsos nedvesen betenni, nehogy a száraz anyag meggyulladjon - olvasható a BBC brit közszolgálati műsorszóró honlapján.

No, akkor ezt kipróbálom – ámbár én hetente cserélem a mosogatószivacsomat…
Kép: http://bolthely.hu/kepek/haztartasi/00518.jpg  

2010. január 27., szerda

Vers + kép

Olyan nagyon vacak volt a tegnapi napom zöme, hogy semmi kedvem nem volt, meg még most sincs, valami rendes dolgot írni. Mára tehát „csak” egy vers jut, meg a végére egy kis "vidámító" képsor....


TÓTH ÁRPÁD - ESDEKLÉS

Ím sírván esdekellek,
És áhítatom reszkető mécsét
Meggyújtom oltárod mellett,
Ó, Reménység!
Istenség, kit alkottam magamnak
Simogatónak, kegyesnek, halknak,
S akit sovány s fáradt karom
Föl, egekbe emel, hogy nékem
Is legyen valakim az égben,
S kinek áldását, ha még lehet,
Akarom.

Hallod? - hozzád hárfázik halk kara
Szelíden gyűrt ruhájú vágyaimnak,
E bús papnőknek, kiknek sohse ringat
Bölcsőt kezük, a teljesülés arany bölcsejét,
S mégis, szemük, a könnyezésig,
Csak feléd néz, csak feléd,
S finom ujjuk alatt a hárfa zsong -
De közben ím setét litániám jajong:

Ó, tudod-e? - bús tűz vagyok én,
Láng, mely gonosz szelek közt kavarog,
Égi szikra tán,
De földre fúttak titkos viharok -
S jaj, jaj,
Már a magam bús tűzvésze vagyok!

És part is vagyok, magányos és árva,
A végtelenség szegény határa,
Kit ős búk ős dagálya látogat,
S fakasztanék a fanyar iszapon
Édes virágokat -
De jaj, jaj,
A part már remeg és szakad!

És nyíl is vagyok, lélek, szárnyaló,
Ki túlrepülnék minden csillagképen,
Megkeresném a Végzet trónusát,
Hogy bíbor kárpitját suhogva tépjem,
Nyíl, kire a lét bús izenete
Van felróva, az örök és setét:
"Miért? miért? miért?"
De jaj, jaj,
Már visszahull a nyíl, és önmagamba tép!

És szív vagyok, bíbor dobogás,
Önmagát betegítő bús kerengés,
Szenvedély és szenvedés
Tömlője, szív -
És ideg vagyok, nyomorú háló,
Önmagam fojtó, mind sajgóbbra váló,
És könny vagyok és sóhaj -
Ó, jaj,
Ember vagyok és költő, s esdve hív
Szelíd Remény! setét litániám:
Altatón bár, áltatón bár, ó, hajolj le rám!


A házfalra felfuttatott vadszőlő bogyóit csipegetik a feketerigók. Samú és Berci nagy nagy érdeklődéssel képes órákon át lesni őket :-) Az utolsó képen Samu szemrehányóan kérdezi: Miért zavarsz bennünket ?

2010. január 26., kedd

Egy filmről és a gondolataimról

Ritkán „vagyok oda” azért, hogy egy filmet megnézhessek. Most azonban már annyit hallottam erről az Avatar-ról, hogy kíváncsi lettem rá, mi az, ami így foglalkoztatja az embereket, a médiát.

Megnéztem.
Nem csalódtam, ezt előre kell bocsátanom. Tetszett, mert szeretem a meséket. Jól megcsinált film, még két dimenzióban is /én így láttam/, s gondolom a 3 dimenziós csak emelhet a dolog értékén.
A történetet a wikiben elolvashatod itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Avatar
Hazafelé jövet azon meditáltam, hogy az a sok ember, aki megnézi ezt a filmet, az élmény élvezetén túl eljut-e valamiféle következtetésre ? Rájön-e, hogy ez a film valamilyen formában rólunk szól ? Ma sincs ez másképp, mint rég volt a mesékben, vannak ugyan benne kitalált részletek, vagy szereplők, de a lényeg az azért szinte bárkivel megtörténhetne.
A film olyan, mint egy felkiáltójel ebben a zavarodottan rohanó világban: másképp kellene csinálni ! Ám sajnos azt hiszem, nem sokan vonták le ez a következtetést. Eltöltöttek 3 kellemes órát a moziban és ennyi…
Önvizsgálatot tartottam, és megkérdeztem magam, miről lennék képes én lemondani /értelme persze csak akkor lenne, ha több millió emberrel együtt jutnék elhatározásra/, amiről tudom, a környezetet, és így az élet-terünket, a mi szépséges kék bolygónkat veszélyezteti. Sok mindenről lemondanék – és én már a legfontosabbat meg is léptem, még ha akaratlanul is – mert utód nélkül halok meg. Ugyanis szerintem itt van valahol elásva az a bizonyos „kutya” : túl sokan vagyunk.
Mert hiába állnánk vissza a múlt század életmódjára, amíg ennyien vagyunk, a sok éhes szájat valahogy be kell tömni – ami nem egyszerű – illetve csak csak szükségünk lenne építő és fűtőanyagra – és sorolhatnám…És egyik dolog a másikba kapcsolódik, amivel aztán előbb utóbb megint csak a mai állapotokhoz jutnánk vissza.
Sokáig olvastam este, mégis nagyon nehezen aludtam el, csak az forgott a fejemben, hogy mi – emberek – nem vagyunk/lennénk képesek megmenteni a Földünket. Kell valami külső, vagy belső /értsd: a Földből magából kiinduló/ segítség.
Erre a gondolatsorra szinte rímelően, ma reggel meg láttam egy filmet, ami azoknak a kutatóexpedícióknak az eredményét mutatta be, melyeket az óceánok alatt, nagy mélységben végeztek. Fantasztikus volt, megmutatták a Földet óceánok nélkül. Micsoda formák, milyen óriási hegyek, különös alakzatok, régi földtörténeti események nyomai…
És akkor a felettük lévő hatalmas mennyiségű vízről /amiről szerintem a valóságban nincs is fogalmunk, hiszen a mi kis méteres mértékegységeinkhez képest ez szinte megmérhetetlen/– hogy abban milyen élet van ! Számolatlanul fedezik már fel az eddig sosem látott élőlényeket, egyesek megmagyarázhatatlan életmódját, ámulva és bámulva azon, hogy az mikképp is tudott alkalmazkodni abban a mélységben uralkodó körülményekhez…
Hát igen, nem először – biztos nem is utoljára írom le, csodálatos a mi Földünk – csak épp nem figyelünk rá eléggé.
Nem tudom édes jó Istenem, én nem tudom miképp lehetne a mi „Pandoránkat” megmenteni…
Pedig valamit tenni kellene…ha nem nekünk, Neked.

Kép http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Navi.jpg&filetimestamp=20091120180052

2010. január 25., hétfő

Könyvek, képek, emlékek

Csendes volt a vasárnap, sétáltam egy nagyot – eléggé botor módon /vagy ki tudja, a tudatalattimtól vezérelve?/ a Rigóderből felkanyarodtam a gyükési rétre – hát nem kellett volna. De azért a könnyeim mögött csak csak „láttam” azt a rengeteg szépséges, boldogságos napot is, amit mi itt eltöltöttünk…Hogy szeretett Lili a hóban turkálni ! Miféle csodás illatok lehetnek ott a puha, szikrázó, semmipercalatt elolvadó hópihék alatt ? Számunkra mindörökké zárt, titkos világ. …

Nem mondanám, hogy különös képek, de ott készültek:


Aztán délután folytattam az olvasást, amit már elkezdtem a héten, ámbár egyelőre úgy tűnik ez a második választásom se sikeredett valami bombajóra. Kihoztam Proust 3 kötetes „Az eltűnt idők nyomában” című könyvét – amivel elég lassan haladok.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Marcel_Proust
Túlságosan részletező, szinte cselekmény nélküli – legalábbis eddig, amit olvastam. Valahogy nem érzek türelmet hozzá. Sajnos a másikat, amit ki szerettem volna hozni, nem sikerült, pedig arra nagyon kíváncsi vagyok: Daniel Quinn: Izmael a címe, itt van róla egy rövid ismertetés: http://hu.wikipedia.org/wiki/Izmael_%28k%C3%B6nyv%29
Ha olvasta volna valaki, megírhatná, hogy tényleg érdemes-e elolvasnom…

2010. január 24., vasárnap

Téli csúszásgátló időseknek /és akár fiataloknak is…/

A pénteki szép hó délutánra megolvadt, aztán éjjel lefagyott, majd ráhull egy kicsi friss – és nekem szombaton korán kellett a piacra mennem a tejért… Ezen a télen még nem éreztem szükségét, de most bizony elővettem a jó öreg csúszásgátlómat és mivel a tegnapi kommentekben is igencsak téma volt a téli elcsúszás lehetősége, arra gondoltam, bemutatom Nektek, mint kuriózumot – mert sajnos ilyenhez már alig-alig lehet hozzájutni – legalábbis az egyszerű /és olcsó/ változathoz.
Én az enyémet kb.10-12 éve vehettem, amikor elkezdtem félni télen az elcsúszástól. Anno az uránvárosi SZTK első emeleti kis bio-boltjában árulták – de ne menj ki, mert megkérdeztem, évek óta nincs már, készítője állítólag felhagyott a gyártással.
Néha elgondolkodom, hogy ha én most pl. egy munkanélküli, és akár csak egy kevés kézügyességgel rendelkező ember lennék, biztos rábuknék a témára, s elkezdeném gyártani. Olcsó /volt/, egyszerű, semmi perc alatt fel lehet tenni a cipőre, s ha beértél a városba, ahol tisztítják az utakat, ugyancsak egy pillanat alatt le tudod venni, s eldugni egy nylon-szatyorba.
Aztán ahogy tovább gondolkodtam, lassan kezdtem megérteni a készítőjét.
Lehet, hogy mégse vállalkoznék ma egy ilyesmi gyártására ?
Ugyanis gondold csak végig ! Amíg egy ember ma eljut a vállalkozásig, micsoda hercehurcán kell keresztülvágnia magát. Az adminisztráció elveszi az idejét és erejét, de legfőképp a kedvét – amit teljesen meg is értek. S ha mindezeken átrágta magát, akkor jönnek a fizetnivalók, az SZTK, az adó és a fene se tudja miféle vállalkozónyomorgató büntetés. Mire mindezeknek a végére ér, + beszerzi hozzá az anyagot, nem hogy jövedelme nem marad, hanem OTP kölcsönt kell fenvennie, esetleg beutalót szerezni az ideggyógyászatra...
A múlt héten jártam régi kolléganőimnél, s bizony panaszkodtak rendesen, hogy milyen esztelen módon megváltozott minden, túlbonyolították az adminisztrációt, a sok paragrafus között eltéved/veszik az ügyfél, s lassan kihalnak azok az ügyintézők, akikben még megvolt az az emberi szándék, hogy segíteni is lehet egy ügyfélen, nem csak büntetni.
Bocs a kitérőért…
Szóval nekem van ilyen, alább látható csúszásgátlóm, s ha valaki  valahol rábukkanna valami hasonlóra, ajánlom csapjon le rá, hihetetlenül megkönnyíti az életét a téli csúszós utakon.
A képek nem valami jók, de hát a szobai fények mellett én ezzel a géppel nem tudok különbet. Az utolsó képen Berci látható, amint eldöntötte, hogy egy ilyen jópofa dologra neki is feltétlen szüksége van, s nemes egyszerűséggel „elemelte” : - )





Utóirat: itt: http://www.vatera.hu/teli_csuszasgatlo_cipo_bakancs_jeg_ho_160334070.html  http://www.vatera.hu/szoges_gumitalp_csuszasgatlo_cipore_36_46_160353273.html  ezek valami hasonlók, de ez a vatera-n volt…
http://www.e-pressz.hu/Human_Profitt_Bt/humanprofittbt_al_2.htm ez is jónak tűnik, telefonnal, e-mail címmel.
Aki gondolja, vagy érdeklődik a téma iránt, esetleg megpróbálhat írni a hirdetés feladójának.

2010. január 23., szombat

Várható időjárás

A napokban megkaptam a 2010-es évre a Dávid naptárt, s bár abban semmiféle extrém időjárásról nem esik szó, azért nem tudom kizárni a 40 fok körüli nyári napokat, meg a jégveréseket a következő évből sem. @x ajánlotta a tegnapi téma kapcsán az alábbi cikk elolvasását: http://www.origo.hu/tudomany/elovilag/20081113-megzavarodnak-a-novenyek-a-valtozoban-levo-idojarastol.html
Bár most mindent jótékony hótakaró borít – ám ettől teljesen függetlenül - a cikkben írtak nagyon is valós problémát boncolgatnak.
Igen jól emlékszem a tavaly nyári rét képére, mikor még kimentünk Lilivel a Gyükésbe, és pihenésképp leültünk a csörgő-száraz fűbe ott, ahol egyébként mindig is szoktunk pihenni. Ahol valójában alul moha, fölötte selymes fű szokott lenni – most csak száraz fűtorzsák döfködtek bennünket. Amitől én nagyon szenvedek, az a szokatlanul forró levegő, ami a városban különösen nehezen viselhető el, hiszen az éjszaka sem hoz enyhet, hiszen a házfalak, az aszfalt ilyenkor löki ki magából a napközben begyűjtött meleget. (Mennyivel másabb egy forró nyári nap pl. Magyaregregyen…)
De hát az az érzésem, én semmit sem tudok tenni azért, hogy ez megváltozzon, és az én hátralévő időmben max. csak rosszabbodni fog a helyzet. S hogy ne legyen túlságosan egysíkú a dolog, a szárazság néha felhőszakadásokkal és jegekkel vegyesen fog mindenkit gyötörni.
(Csak zárójelben jegyzem meg, láttam a TV-ben, elkezdtek kísérletezni valahol, hogy kaktuszlevélből miféle ételeket lehet/ne előállítani. Mi ez, ha nem „bölcs előrelátás”?)
Hát, ez van….

Kép: ajánlott cikkből

2010. január 22., péntek

Séta a hóban

Nagyot sétátam ma - természetesen a fényképezőmmel, hiszen olyan szépen szállingózott a hó ! S mivel a Tettye-környékről havas képeim nem  voltak, csináltam néhányat. Pl. ezeket:

A nekem oly kedves Tettye völgy

A romok szokatlan szögből

Reéh Gyuri villája

Itt készült múltkor az egyik esti csíkos kép /Hegyalja u./

A Havihegyi kereszt, háttérben a TV torony és az Ilona pihenő

"Dallamos" havas kerítés

Ha majd jön a víz

Úgy látszik, a téma nem csak engem izgat. Ezt olvastam, itt: http://www.hg.hu/cikk/epiteszet/8583-new-york-es-tokio-viz-alatt   New York és Tokió, víz alatt, csónakkal a Times Square-en? Horgászbotokkal felszerelkezve Tokió belvárosában? Ha így folytatódik a globális felmelegedés, az ilyen és hasonló jelenetek esetleg már a nem is olyan távoli jövőben mindennapos látványnak számítanak majd a világ tengerparti nagyvárosaiban.
Az Aqualta névre keresztelt projekt keretében készült képeken felhőkarcolók között gondolázó turistákat, városi környezetben burjánzó mocsári növényeket, a tetőteraszról a vízbe csobbanó városlakókat és egyéb ínyencségek láthatók. Az Aqualta (amelynek elnevezése a Velence városát sújtó áradásra, az Aqua Altára utal) projekt azt a képzeletbeli forgatókönyvet mutatja, amikor a tenger által elöntött városok nem küzdenek a változások ellen, hanem kreatívan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez.
A brit Guardian című lap nemrég megjelent cikke arra figyelmeztet, hogy mivel egyes előrejelzések szerint 2095-re a tengerszint a világon akár közel 2 m-rel is megemelkedhet, az alacsonyabban fekvő, tenger-közeli településeknek már most át kell gondolniuk, hogyan készüljenek fel a jövőre. A világ nagyvárosai közül is többet érinthet ez a probléma: New York, London, Bristol vagy Tokió is könnyen Velencét idéző zegzugos kanálisvárossá válhat, akár még ebben az évszázadban.

A tanulmány számos javaslatot is tartalmaz a jövőre nézve: Hull történelmi belvárosa például szigetként menekülne meg, amelyet híd és vízitaxijárat köt össze a szárazfölddel, míg Portsmouth egy része víz alá kerülne, és a lakosság újonnan kialakított negyedekbe költözne. És bár ezek a javaslatok meglehetősen extrémnek hangzanak, sajnos minden jel arra mutat, hogy a valóság a legszélsőségesebb elképzeléseket is igazolni fogja.

2010. január 21., csütörtök

"Főzzünk örömmel"

Ha tegnap arról írtam, mire ébredtem, akkor ma írhatok arról, miképp aludtam el tegnap este – hogy kerek legyen a nap története…

Elolvasásra kölcsön kaptam Polcz Alaine „Főzzünk örömmel” című (nem is tudom, minek nevezzem, mondjuk) szakácskönyvét. (Több annál !)
Örömmel vetettem magam bele az olvasásba, mert 1. szeretem Polcz Alaine stílusát/szövegét, mert 2. szeretek főzni is és ha ez a kettő párosul egy 3. dologgal, nevezetesen a megszépült emlékeimmel, akkor nem lehet panaszom, teljes az öröm…
Olvastam a recepteket, aztán úgy 11 után eloltottam a lámpát de a sorok mögött valami már a könyv kezdésekor is mocorgott a fejemben. Nos, míg el nem aludtam, volt kis időm ezeken meditálni, és méghozzá olyan jólesően, hogy álomtalanul (?) ma reggel 7-ig tudtam aludni, ami nálam olyan ritkaság, mint a laoszi aranymacska. (Láttam egy jó kis filmet ezekről a rejtőzködve élő állatokról, csak azért írtam ezt a hasonlatot…)
Szóval, a gondolataim: örömmel töltött el, hogy olyan nagyon sok újdonságot, ismeretlen ételt nem találtam (eddig) a könyvben – habár a vége felé közeledem. Ha nem találtam újdonságot, akkor talán (?) tudok főzni. Ne tűnjön ez most itt nagyképűségnek, hát 65 év alatt tán csak meg lehet ezt tanulni…
Ám a lényeg nem ez. Azon kezdtem el ugyanis gondolkodni, hogy, s mint volt, miképp is tanultam én meg főzni ? A házunk emeletes volt, vagyis olyan domboldalba épített, két szintes, tán ez a jobb meghatározás…Beosztása olyan volt, hogy a földszinten volt egy hatalmas konyhánk, a „rendes” szobák pedig az emeleten voltak. Ma tán lakókonyhának is lehetne nevezni, hiszen a nap többségét itt töltöttük. Eleinte (1952 előtt) még itt állt ómamám ágya is, ő itt aludt. Két hatalmas konyhakredenc is volt, tálalós, kisszekrényes. Az egyikben a faragott, szebbikben az edények, a másik egyszerűbb, festettben az élelmiszerek voltak. Egyébként ez utóbbin állt a kicsi, varázs-szemes Orion rádió is.
Már többször említetem, Nagymamánk volt a családösszetartó-háztartásvezető, a mindenes, hiszen Édesanyánk dolgozott, így minden őrá maradt. Anyu tán csak a városban szükséges vásárlásokat intézte, de akkoriban nem úgy ment ez se, mint manapság. Szóval tudomásom szerint a Nagymama pl. nem ment húsért le a Kórház térre a henteshez és nem járt piacra. De ettől a két dologtól eltekintve mindent ő végzett a 3 szobás hatalmas házban, beleértve a mi nevelésünket is.
Mivel állandóan körülötte lebzseltünk öcsémmel, én nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy „ellestem” tőle bizonyos dolgokat. Nem emlékszem, hogy pl. valaha is megmutatta volna valaki, külön nekem, hogyan kell tésztát gyúrni, sodorni, vagy hogy megmagyarázta volna valaki, hogy a tészta főzővizét nem kell kiönteni, mert ilyen-olyan leves készíthető belőle. De sorolhatnám az apró trükköket, amivel az ötvenes években élnie kellett egy családnak.
Ezt sem tudom, csak gyanítom, hogy akkoriban sokat beszéltek a felnőttek a gyerekekkel. Nem szólt sem TV, sem rádió, ha a Nagymama körül voltunk, nyilván nem néma csendben történt mindez, hanem az egyszerűség kedvéért elmondta, mit csinál.
Egyszerűen nem emlékszem, hogy engem egyáltalán valaha is „tanított” volna valaki főzni. Nyilván, ha kérdeztem, elmondtak mindent, de az a gyanúm, én ellestem a titkokat.
És most ebben a könyvben egy csomó olyan ételről olvastam, amit magam is jól ismerek, mondjuk a pirított gríztől (mint főétel!) a tésztás hagymalevesen át a maradékból készített húspástétomig, vagy sorolhatnám még tovább…
És ezeknek a régi dolgoknak az ismerete valamiféle cinkosság érzését ébresztette bennem P.A-el, olyasmit, hogy mi egyformák vagyunk, vagy egyféleképp érzünk/gondolkodunk.
Az a gyanúm egyébként, hogy talán épp azért nem szeretem a készen vásárolható ételeket, az ilyen-olyan konzerv és mások által elkészített ételeket, mert egy nagy részük nem az én szájízemnek megfelelő. Idegen ízek, gyakran ismeretlen elkészítési forma, de legtöbbször az zavar, hogy nem friss, hanem különféleképp tartósított, kezelt alapanyagokból készül.
Természetesen második gondolatsorom azonnal az volt, hogy a nálam 15 ével fiatalabb húgomnak sincs már fogalma ezekről a dolgokról, mert amikor ő növögetett, akkor egyrészt a Nagymama már nem főzött, vagy talán kevesebbszer, másrészt ő nem legyeskedett ott körülötte, hanem óvodába, napközibe járt. (Bár ezt a tényt ellenőrzöm, lehet, hogy mégse volt napközis ??)
Aztán a ma 20-30 éves „gyerekek” barátnőiről már ne is essen szó. Ők aztán végképp nem volt kitől tanulják/lessék el a dolgokat. Szörnyen szeretnék láthatatlanul belesni egyikük-másikuk konyhájába – mert az az érzésem, hogy nagyon pazarlóan bának mindennel és semmilyen anyag-újrahasznosítási módszert nem ismernek. Ezen felül csupa kész, vagy félkész izéből állítanak elő „friss” ételt. (Az újrahasznosításra egyébként számtalan jó példa van a könyvben. Ugyanis, ha maradt egy kevés valamilyen étel, nem kell azt kidobni, trükkösen fel lehet használni a többségét.)
No, szóval ilyesmi gondolataim voltak. De úgy egészében ezek az érzések határtalan nosztalgiával (gyermekkorom után) és valamelyes megelégedettséggel töltöttek el.
Csoda, hogy ez után ilyen jót aludtam ?

2010. január 19., kedd

Szenior úszócsoda: a pécsi Kovács György


Tegnap a Jókai utcában jártam, megdöbbenve és szomorúan tapasztaltam, hogy Kovács Gyuri bácsi boltja lassan az enyészeté lesz. Nem akarom bemásolni, de ajánlom olvassátok el az alábbi cikket, hogy a nem pécsiek megtudhassák, kiről van szó:
http://www.hullamfurdo.hu/index.php?site_id=21
Közismert alakja volt a városnak. 95 éves – ha még él…
Olyan szomorú volt látni a kitört ablakokat… Nincs utóda ? Senkit sem érdekel, hogy a belváros szívében lévő pici üzlet hogy néz ki ?
Annyira sajnálom, amikor a múltam egy darabja eltűnik….
Ő és ez a bolt az volt.


http://www.iparosujsag.hu/hireink/176-in-memoriam

Az úszásban verhetetlen műszerész-mester megpihent
Értelmetlen és szörnyű baleset következtében vesztette életét Kovács György pécsi műszerész-mester. Iparos családból származott. Jókai utcai műhelyében, amely sport- és az írógép múzeum is volt egyben, a falakat beborították az oklevelek és az érmek, a polcokon és a szekrényekben pedig írógépek százai sorakoztak. Több évtizedes iparos tevékenységét, az ipartestület arany- és gyémánt gyűrűvel ismerte el. Ez utóbbiakra – iparosságára és a gyűrűjére – volt a legbüszkébb, meg arra, hogy a lánya mérnök létére villanyszerelő mestervizsgát tett.

Az iskolában csak a fizikát, meg az ábrázoló geometriát szerette. Gyerekkorában édesapja műhelyében lehetett megtalálni. 1934-ben érettségizett, egy évi gyakornokoskodás után az ország több városában is dolgozott, majd 1946-ban mestervizsgát tett.

Életeleme volt a víz, e nélkül nem tudott meglenni. Fiatalként az ország egyik legjobb hátúszója volt. Igyekezett a későbbiekben a tudását átadni, ezért a megyében 17 helyen hozott létre úszószakosztályt, s mint edző is sokat tett e sportágért. Túl a kilencvenen is rendszeresen úszott, s mint senior úszó járta a világot, s a korosztályában szinte verhetetlen volt. S míg ereje engedte naponta 2-2500 métert úszott.

Az úszás mellett versenyszerűen síelt, motorozott, 1929-től mindig ott volt valamilyen sporteseményen. Pályája csúcsán hagyta abba, majd fél évszázados kihagyás után kezdte újra. Megszámlálhatatlan versenyen állt fel a start-kőre, 89 évesen világbajnok lett. Ott volt a senior világbajnokságon Ausztráliában, Rio de Janeiro-ban, Montrealban, Új-Zélandon. Európa Bajnok lett Finnországban, Stuttgartban és Olaszországban. Az angliai Sheffieldben II. Erzsébet királynő fővédnökségével lebonyolított senior úszó-világbajnokságon két ezüst és egy bronz érmet szerzett. Nagyon büszke volt a Londonban kapott kétfontos emlékéremre is, amelyet az angliai emberi jogok törvényének 300. évfordulójára adtak ki, s azért kapta, hogy egy igazi aranya is legyen. A senior folyamúszó bajnokságon a díjak mellett egy órát is kapott ajándékba.
A hazai versenyeken szinte verhetetlen volt. Nagy volt benne a becsvágy, mindig az vitte előre. Az eredményeit nem a véletlennek köszönhettem, hanem annak, hogy naponta úszott, lelkiismeretesen készült a versenyekre. Eredményeinek köszönhetően mindig talált támogatókat, akik hozzájárultak az utazási költségeihez. A Pécsi Ipartestület is minden alkalommal segítséget nyújtott a világversenyeken való részvételéhez.

Kovács György műszerészmester másik nagy szenvedélye az írógép és varrógép gyűjtés volt. Összesen 170 író-, 30 varró-, valamint 40 körüli számológéppel büszkélkedhetett, amelyek családi házának két szobájában alig fértek el, a műhelyébe is jutott belőlük néhány darab. A Jókai utcai műhely berendezése is számos muzeális darabból állt, szinte mindegyik elmúlt már száz éves.
A sportban végzett tevékenységéért többször is kitüntették. Először, még a hatvanas években a vándoredzői tevékenységéért és úszó eredményeiért a Magyar Testnevelés és Sport Érdemes Dolgozója miniszteri kitüntetést kapta. Olyan neves személyiségekkel vehette át Pécs Város Testnevelési és Sport Díját, mint a pécsi gyáralapító – posztumusz – Zsolnay Vilmos, Ormos Mária történész, vagy az Angster család leszármazottja. Az országosan is elismert sporttevékenységéért Hétköznapok hőse díjnak is tulajdonosa volt. A Pécs-Baranyai Szenior Úszók és Vízi-sportolók Klubja tiszteletbeli elnökének választotta meg.


Weöres vers

Hallottam tegnap a rádióban, hogy ez az alábbi vers, most egy külön kötetben jelent meg. Mivel kedvelem, s elég rég nem olvastam, bemásolom ide, hátha más is szívesen elolvassa újra:


Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér... nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket;
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz...
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan leejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Kép: sajnos nem tudom honnan másoltam ki valamikor régebben...

2010. január 18., hétfő

A himalájai méhek vándorlásának rejtélye

Csodálatos filmet láttam a himalájai méhek (Apis dorsata laboriosa) rejtélyes életéről. Ezek a normál méhnél nagyobbak, a Himalája lejtőin Assam környékén élnek – egy ideig. Aztán egyszer csak felkerekednek és hatalmas rajokban, milliónyian elindulnak a Brahmaputra völgyébe. Itt van egy – egyetlen egy hatalmas fa, melynek ágaira elkezdik építeni új házaikat, és itt élnek négy hónapon át. A fa körül a földművesek mustárt termelnek, főleg ennek virágából gyűjtik a virágport, majd amikor az otthonukul szolgáló Bombax fa is elvirágzott, elkezdenek „hazafelé” készülődni.
Hosszú utat tesznek meg, amíg visszaérnek hegyes hazájukba. A tudósoknak azonban van egy gondjuk: a Himalája lábainál kikelt fiatal méhek hogyan képesek megtalálni őseik által kiválasztott egyetlen fát több száz km-rel arrébb? És az itt kikeltek, miképp tudnak visszajutni újra a Himalájához ? Rendben van, a királynő/k/ megmaradnak, és tudhatják az utat, de ilyen óriási méhcsaládok mégis különös, hogy képesek lennének egyetlen vezér „parancsát” követni.
Sajnos a neten magyarul nem találtam semmit róluk, itt történik említés a fajtáról: http://www.biokontroll.hu/cms/index.php?option=com_content&view=article&catid=109%3Abioallatoktartasa&id=296%3Ameheink-koezoes-afrikai-stl-szarmaznak&Itemid=43&lang=hu
Illetve az angol nyelvű ismertető itt olvasható: http://en.wikipedia.org/wiki/Apis_dorsata_laboriosa

Ilyen a Bombax fa virága   http://www.banana-tree.com/catalog%20images/image343.jpg

Kép az egyik méhcsaládról http://www.culturaapicola.com.ar/wiki/index.php/Apis_dorsata  

2010. január 17., vasárnap

"...De a homokóra csak pereg, pereg..."

http://techline.hu/it_vilag/20090313_adatok_a_foldrol.aspx   Ennek az oldalnak elolvasását @x ajánlotta a délelőtti kommentben, s ebben a cikkben van egy hivatkozás, amit ide is kimásolok:  http://www.breathingearth.net/   mert miután rákattintottam, hosszú percekig ültem némán a képernyő előtt, s meglepődnék, ha Veletek is nem ugyanez történne. (Vidd a kurzort egy-egy országra, s bal oldalon láthatod az aktuális adatokat.)
Én nem tudom, technikailag miképp lehetséges ez, de számomra valóságos "égi jelenséggel" egyelő, olyan hihetetlen, ami itt látható.
Ha bekapcsolod hozzá a hangszóródat, valami fura kerregést hallasz. Ez még külön rásegít arra az érzésre, ami kialakult bennem: mintha apró kőmorzsa peregne valahonnan a magasból -  nekem  az elmúlást juttatva eszembe.
Őszintén mondom, döbenettel néztem ezt a kissé mechanikus "színjátékot" és nem mondanám, hogy megvidámodtam tőle....
Ettől függetlenül nagyon köszönöm az ajánlatot  !
"Isa por és homu vogymuk"

Megmagyarázhatatlan

Annyira erőlködtem tegnap egész délután, hogy eszembe jusson valami „jó” – valami olyasmi, ami feldob, ami mindenkinek, aki elolvassa, mosolyra húzza a száját. És valahogy egyszerűen semmi ilyesmit nem találtam a közelmúlt eseményei között. Elkezdtem kotorászni a múltamban, mit is emelhetnék ki, valami igazán vidámat, ami velem történt. http://szovetkezetunk.uw.hu/szulinap.htm  ←Ezen az oldalon kiszámoltam, hogy eddig 23641 napot éltem meg. Nyomasztó egy szám és ha hozzáteszem, hogy képtelen lennék most egy olyant felidézni, melynek leírásán nevetni kell az embernek – akkor aztán végképp nekikeseredem.
Szó se róla, jönnek az események, tolakodnak itt az agyamban, és ha lenne egy olyasféle számláló is, amelyik a gondolataimat számolja, akkor igencsak nagy számjegyet lehetne ide írni – de ezek a gondolatok nem kifejezetten mosolygósak, és nem tudom az okát, hogy miért ezek jutnak „hirtelen” eszembe ? A téli borongós idő teszi ? Igazán nem tudok eligazodni magamon, nyáron a meleg volt a baj, most meg a hideg szürkeség ?
Miképp szelektál az agy ? Miért őrzi meg a szomorú eseményeket, a vidámakat meg elfelejti ? Vagy csak az enyém működik így ? Ez is lehet…
Az ilyesféle napokon gyakran előfordul, hogy kicsit kényeztetem magam, és néha eredménnyel.
Most is, teleengedtem a kádat vízzel, beletettem a franciaországi barátnőm ajándékaként kapott illatosító olajat, aztán kivételesen bevittem a CD lejátszót – éppenséggel egy régesrégi CD-vel /Csinibaba-korabeli számokkal/, aztán beleterültem a jó meleg vízbe. A csúcs a Németországból most hazaérkezett másik barátnőm ajándékával való fürdés volt: kaptam egy mézes-vaníliás-joghurtos fürdősampont. A Palmolive szappanból is a mézes illatút használom, de ilyen fürdősampont itthon még nem láttam. Ezt az illatkombinációt fogalmam nincs, milyen vegyszerekkel állítják elő – de hogy belekevernek valamiféle nekem való boldogsághormont is, az biztos ! : - )
Jó egy óra múlva én olyan megelégedettem és boldogan ültem a jó meleg szobámban, hogy keresve sem lehetett volna nálam boldogabb embert találni.
Én nem értem, miért így működik az agy /=agyam/ ? Egyik pillanatban a pokolban, másikban a mennyben. Persze lehet, más is így van vele, csak hallgat róla. Néha el is gondolkodom, kell-e nekem ilyesmikről írnom? De hát ez, ilyen vagyok, mit tegyek ?
Ergo-morgo: ha valaki bánatos, üljön bele egy kád illatos meleg vízbe, hátha másnak is sikerül egy, a fentihez hasonló csoda-fordulatot előidézni az agyában…

2010. január 16., szombat

Csak a jaj meg a baj

Nem tudom milyen vizeken evezek mostanában, de sehol egy sziget…Bármerre nézek, olvasok, hallok – valahogy mindig csak a rossz, a probléma, a gond, a bánat és testvérei jönnek felém.
Láttam ma a haiti földrengés utáni helyzetet – a rettenetes, tényleg rettenetes helyszíni tudósítást. Sebesült, apátlan-anyátlan kisgyerekek, nyöszörgő felnőttek fekszenek az út porában, mások szinte eszüket vesztve, sírva-ordítva rohangálnak…S bár a repülőtereken már ott van a küldött adományok egy jó része, de nincsenek megfelelő emberek, segítők ennek szétosztásához. Szörnyen nyomasztott a tehetetlenség érzése.

Kép: http://www.parameter.sk/files/imagecache/normal/article_image/20100114_193702_JJX101.jpg  
Aztán kölcsönkaptam egy DVD, amit megnéztem, s melynek második része egy, az MTV-ből felvett „Otthonunk a Föld” c. film volt, mely részletesen taglalta, miképp tettük/tesszük tönkre bolygónkat. Volt rengeteg példa, a termőföldre, a vizekre, a légkörre, az erdőkre, s mutattak egy légifotót pl. Borneóról. A Google-ban rákerestem, ha érdekel, olvasd el a részleteket, itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Borne%C3%B3  Ebben a szövegben is, de a DVD-n is láttam, hogy Ázsia leghatalmasabb őserdejében a fakitermelők milyen őrületes pusztítást végeztek. A googlemap-ban is megnéztem, /csak üsd be, borneo/ s ha a műholdas nézetet választod, s megkeresed Kota Banjarmasin-t ami az óceánhoz és egy nagy folyóhoz /=jó szállítási lehetőséghez/ közel található, azon a vidéken magad is meggyőződhetsz, mivé lett a sziget belsejében még csodálatos zöld felület….Aztán már önszántamból átugrottam /térképileg/ kicsit a brazil őserdőbe – nos, ott maradt aztán tátva a szám…
És természetesen sorolhatnám, az óriási külszíni fejtéseket, a folyók mesterségesen felduzzasztott vizét, az emiatt elsivatagosodó területeket, na és persze a mostanság naponta hallható sarki jégolvadást…

Kép: http://geographic.hu/index.php?act=napi&id=13504  /Itt egy cikk is olvasható/

Bocsánatot kérek kedves Vörösmarty Mihály, kicsit átfaragtam a Szózat-od: /nem javítva a ma már helyesírási hibának minősülő szavakat!/

Még jőni kell, még jőni fog
Egy szörnyű nap, mely után
Buzgó imádság epedez
A megmaradtak ajakán.

És meglehet, hogy jőni fog,
A rettegett halál,
Hol a temetkezés fölött
A Földünk vérben áll.

S a sírt, hol 7 milliárd sűlyed el,
Csak csend veszi körűl,
S nem sok ember marad, kinek
Szemében gyászköny űl.

2010. január 15., péntek

Pécs: újabb talált kutya

A nagy net-kimaradásos időszakban történt még: hétfőn /jan.11./ hajnalban a kapunk előtt állt egy kutya, és mindenáron be akart jönni. Barátságos szőrmók volt, rögtön gondoltam, hogy csakis az előző nap esti EKF petárdázás miatt szökhetett meg valahonnan, egyáltalán nem „kóbor-kutyának” látszott. Délelőtt is ott ácsorgott. Rohadtul sajnáltam. Még ebéd után is ott volt. Akkor döntöttem, elvitetem az állatmenhelyre – legyen bármilyen is a véleményem róla /mármint a menhelyről/. Behívtam, megetettem, megitattam, megsimogattam – nagyon nyugodtan viselkedett. Amikor jöttek az állatmentők, beadták nekem a pórázt, én tettem a nyakára, az első hívó szóra beszállt az autóba.
Készítettem róla pár /kevéssé sikerült/ képet.
Aztán ma, amikor töröltem a gépből kifelé a fotókat, eszembe jutott, hogy érdeklődjem a sorsa felől. Nagyon reméltem, hogy elvitte már a gazdája.
Hát nem.
Sajna, csalódnom kellett.
Senki nem jelentkezett érte, senki nem kereste.
Most feladtam az UDN-be egy hirdetést, hogy a kutya hol található – és kiplakátozom a környéken.
Pécsiek ! Ha hallottatok arról, hogy valakinek elveszett zsemle-fekete színű, ónémet keverék juhászkutyája, neme: kan, kora: 3-5 év körüli, nagyon barátságos, nyakörve nem volt ….
Hát értesítsétek az illetőt, hogy a kutya a vasasi menhelyen van..


2010. január 14., csütörtök

Mit csinálj a használt autógumiddal ?

Sokszor elgondolkodom, hogy miért nem visszük „mi” (magyarok) többre ? Keringett nemrég valami diasor arról, hány híres-neves magyar feltaláló élt/él – igaz többségük nem Mo.-on. Bolyongva a neten, most is találtam egy nekem tetsző, jópofa, értelmes ötletet – amit még akkor is jónak tartok, ha a káros anyag /jelen esetben autógumi/ nem véglegesen kerül megsemmisítésre, csak tovább-használatát oldotta meg feltalálója. Íme a hír, képekkel:
A használt gumiabroncs több mint bőségesen rendelkezésünkre álló nyersanyagforrás, amelynek újrahasznosítása régóta megoldandó kérdés. Kiss Miklós tervező a design segítségével kínál választ a problémára. Az általános problémafelvetéshez egy konkrét feladat adta meg a kezdőlökést: a designert egy gumiszerviz tulajdonosa kérte fel arculattervezésre.
Ez egyrészt magában foglalta a műhely igencsak egyedire sikeredett felújítását, másrészt eredetileg reklámfelületnek szánt gumiabroncs-bútorok készítését.

Az épület egy kivitelezéssel és műszaki vezetéssel foglalkozó fiatal vállalkozó (7 fal Kft.) segítségével készült el. A gumiburkolatot ragasztással, vízzáró réteg beépítésével rögzítették a falra. Egyébként Magyarországon ez az első ilyen hasznosítás, ezt a fajta gumiburkolatot amúgy játszótereken szokták lerakni.
A szintén újrahasznosított, ám eredeti formájukat megőrzött gumiabroncsokból készült, Hoop fantázianevű bútorokat eredetileg reklámfelületnek szánták. Az elképzelés egyszerű, ám annál frappánsabb: az egymásra tornyozott abroncsokat huzattal összefogják, és így kész is a kényelmes ülőbútor. A Hoop elnevezés egyébként többféle jelentést is hordoz: angolul így nevezik a gumiabroncsot, de utal a kifejezés a belehuppanásra is….

A Hoop a designerszakma érdeklődését is felkeltette; egy bútordarabot kiállítottak az idei Formatervezési Díjhoz kapcsolódó kiállításon az Iparművészeti Múzeumban, és a múzeum a saját gyűjteményébe, illetve egy új projekthez is rendelt egy sorozatot. Reméljük, hamarosan az elképzelésnek szélesebb körben is sikerül megvetnie a lábát, és így talán a környezetre rendkívül káros hulladék mennyiségét is sikerül csökkenteni az ésszerű felhasználással.
Teljes cikk itt: http://www.hg.hu/cikk/design/8419-gumibutortol-a-gumihazig

A post elején feltett kérdésre (miért is nem visszük többre) pedig talán az alábbi szövegben lehet keresni valamiféle magyarázatot:
Massaro velencei titkár szerint (1523)
"A magyarok általában a világ legrosszabb fajtája. Nem szeretnek és nem becsülnek egyetlen nemzetet sem a világon, és egymást sem szeretik. Mindenki a maga kényelmére gondol, lopják a közt, és kevesen törődnek vele. Egymás között olyan titkos gyűlöletet és ellenségeskedést táplálnak, hogy szinte hihetetlen. Ennek ellenére minden nap felváltva együtt esznek, és testvéreknek hinné őket az ember. Nincs semmi engedelmesség közöttük, büszkék és arrogánsak, s nem tudnak sem uralkodni, sem kormányozni, és tanácsot sem fogadnak el olyantól, aki ért hozzá.
Mindig dicsekednek saját dolgaikkal, azonnal készek bármit megfogadni, de igen késedelmesek a végrehajtásban. Kevés dologgal foglalkoznak, kivéve a dőzsölést és a köz meglopását. Ebben nagyon serények." (Idézet E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában c. könyvéből)
(Ezt @x találta, még régebben küldte el nekem, de eddig nem használtam fel – most úgy érzem, illik ide.)

2010. január 13., szerda

Dilemmáim

Kevés nehezebb/kínzóbb/rosszabb dolgot tudok, mint amikor az ember akarna is valamit meg nem is, vágyna is valamire, meg tudja, hogy nem sok esélye van vágya teljesülésére. Időnként rámjön, hogy el akarok költözni. Épp ilyen időszakomat élem most – nem először.
Elkezdtem lakásokat nézegetni, de valami /rám nem jellemező/ óriási szerencse kellene ahhoz, hogy összejöjjön a dolog. Ezért a jelenlegi lakásért szinte semmi esélyem, hogy annyi pénzt kapjak, amin, egy elképzeléseim szerinti másikat tudnék venni. Vacakot meg nem cserélek másik vacakra.
Valójában nem is annyira magával lakásommal van bajom, hanem a korával, s az ebből adódó állapotával, illetve a helyével. „Csak” ez a kettő nem stimmel. Ha ez most egy új építésű Magaslati úti lakás lenne, akkor nem is lenne rossz. Ja, persze kis kert is kell/ene hozzá. Szóval úgy van ez, hogy az ember lánya álmodozik, aztán mindig felébred.
Ma beszéltem ezermesteremmel, hogy tavasszal miféle munkálatok lennének szükségesek. A konyha-fürdő festés is aktuális lenne, a nagy szoba meg mondjuk jövőre. Az ablakaimmal továbbra se tudom mit tegyek. Megérdeklődtem, ki lehetne cserélni /nem az egészet, keretestől, hanem csak az ablaktáblákat/ - de még úgy is nagyon drága…
Ó, hogy mindennek ez az átkozott pénz az akadálya…
Jó, persze nem jogos a nyavalygásom, tudom, millióan lennének boldogok az én körülményeimmel.
De épp ebből a kettősségből adódnak a lelki nyavalyáim. Biztos más is volt már úgy, hogy szeretett volna valamit, de kicsit bizonytalan is volt, és legfőképp tudta, hogy túl sok esélye nincs a megvalósulásra, s akkor elkezdte magát csitítani, hogy nincs is arra szükség, meg jó ez így, stb…
Na, ilyesmivel harcolok én most a lelkemben.
Tudom, el fog múlni…csak ki kell várnom türelmesen.
Ilyen zavaros vagyok, mint ezen a legfrissebb grafikámon:

S ilyenné kellene válnom:

Érdekes, ugye, hogy ugyanazt ábrázolja mindkét kép, csak az egyik kicsit meg van bolondulva.
Habár.. hát nem szebb az a bolondos ????
Az elmúlt napok terméke a két fotó.

2010. január 12., kedd

Rövid hír /annak, akit ez egyáltalán érdekel/

Mivel tegnap NÉGY postot írtam - elmaradásaimat pótolva - ma semmi kedvem újabbat írni. Tán holnap. Most elmegyek ügyintézni, s majd csak elmúlik rólam ez a nap is.
Ha "valaki" nem tekerne le Velencéig, annak itt /is/ megköszönöm, hogy kissé renoválta összeomlott lelkemet. :-)

2010. január 11., hétfő

EKF visszhang /Kulturzeit 3SAT 2010.jan.11. 19.20/

(Ezzel a témával se tudok várni holnapig !!!)
Próbáltam 3 napos elmaradásomat pótolni, ülök a gép előtt szép csendben és munkálkodom, de megy a TV is. Hallgatom a „Kulturzeit”-et a 3SAT-on, Herbert Grönemayer ez alkalomra írt himnuszát, félszemmel látom a Ruhr2010 megnyitó képeit,  a csodás tüzijátékot. Aztán kicsi szünet és arra kerül szó, hogy van egy másik kulturális főváros is, mégpedig Magyarországon, Pécs ez a város. Kb.10-12 képkockát mutattak be a nyitóünnepségről, majd a következő szöveget hallom: /nem szó szerint, de 80%-ban/
„Sajnálatos, hogy Pécsett a fekete egyenruhás szélsőjobboldali szervezet, a Magyar Gárda /így, szépen magyarul kimondva!/ tagjai is rendeztek felvonulást. Ez olyan esemény, amin a jövőben „rajt kell tartani a szemünket”.
Fogalmam nincs, mi igaz ebből, mi se. Én nem voltam a megnyitón, amit láttam belőle, ott semmiféle magyargárdisták nem látszottak – ami persze nem zárja ki, hogy voltak itt.
De akár voltak, akár nem, kétségbeejtő, hogy milyen mélyre jutottunk.…
..............Ide még írtam három mondatot, de inkább töröltem. Gondoljatok, amit akartok.
Sajnálatos módon a szöveges program ezt az ominózus két mondatot nem tartalmazza:
http://www.3sat.de/dynamic/sitegen/bin/sitegen.php?source=/kulturzeit/news/140936/index.html

Jelentés a végekről...

Internet és telefon-szolgáltatás helyreállt, 3 napi hiányom alább pótolva ! Üdv:

Süllyedjen el Velence !

Már kb. ezermilliószor megfogadtam, hogy nem mondok véleményt, de hát miképp lehet beszélgetni úgy, hogy ne a véleményedet mondd ? Akkor csak a másik szavait ismétled, ugyebár ? Mondja egy rokonom nagy örömmel, hogy mennek Velencébe.
- Mivel ?
- Hát busszal, társas-úttal !
- Ki szervezi ?
- Hát a vállalat.
- Ki az idegenvezető ?
- Hát az nincs.
- Ki a gk.vezető ? Ismeri a terepet? Járt már ott ?
- Hát azt nem tudom.
- Hol a szállás? Mit néztek meg ? Tudod-e milyen körülmények várhatók esetleg? /pl: viszel-e gumicsizmát a Szt. Márk térre ?/
- Hááááát Nem. Nem tudom
- Hol tesz le benneteket a busz ? Velence óriási, amellett, hogy nagyjából a tengerben áll. Láttad ezt a diasort ? /Megmutatom, nagyszerű, rengeteg légifotó van benne Velencéről, de egyben rémisztő is, arra gondolva, hogy valahol itt letesznek és azt mondják, mehetsz !/
- Hát visszük a GPS-t…
/A GPS ugyanis valószínűleg az Isten a mai fiataloknak, helyettesít mindent, útikönyvet, térképet, tudást, megfontoltságot, előkészületet és úgy általában, a GPS ehető, iható és lehet aludni benne, meg utazni vele./
Nos erre a mesére csak azt tudtam mondani, hogy elég felelőtlen vállalkozás.
Mert ha mindez egy kis településen történik, ahol a távolságok egy órán belül bejárhatók, ahol az eligazodás könnyebb, akkor talán elfogadom a vezető hiányát, nem zavar ennyire a dolog teljes szervezetlensége, bizonytalansága. Sok mindenben lehet egyébként improvizálni ha az ember egyedül utazik. De a veled együtt utazó 30 másikhoz bizony igazodni kell, akár fog az tetszeni, akár nem.
Na, gondolom este volt a témáról beszélgetés az érintettek között, de hogy ott én csak fekete pontokat szereztem, az egészen biztos, mert az egyik menni akar minden áron, a másik meg már eleve bizonytalankodott.
Namármost kell ez nekem, t.i., hogy az egyik nekem adva igazat végül nem megy el, a másik meg utálni fog ezért a „kinyilatkoztatásért”, de legfőképp azért, mert azt fogja gondolni, hogy a párját én beszéltem le ?
Hát ha valamit szeretnék, akkor az az, hogy süllyedjen el Velence pár napon belül, és akkor a dolog magától megoldódna.
Persze ettől függetlenül a beszerzett fekete pontom azért megmarad…