2010. június 1., kedd

Elrejtett kincsek - boldogság-adó pillanatok

Az ember leél 65 évet egy városban és képes még ennyi idő után is felfedezéseket tenni. Igaz, igaz évtizedekig nem volt divat a város főutcájában a házak kapuit tárva-nyitva tartani. A napokban (még az „új vízözön” kezdete előtt) a Király utcában sétáltam, bepillantottam egy kapun (36.szám) és hirtelen egy mesében (vagy inkább versben?) éreztem magam. Lehet, hogy a képek nem is adják vissza az érzéseimet….
Langy-meleg délután volt - olyan fátyol-szerűen-szétfolyós, amikor nem tudni, zene, vagy apró bogarak zümmögése hallatszik a levegőben, vagy mégis inkább a csend rezeg ? Jöttek-mentek körülöttem emberek, de én mintha láthatatlanul kilebbentem volna közülük, csak azért, hogy pár percig ebben a kertben megpihenjek. Nem is tudom jól leírni az érzéseimet. Mindenesetre maradandóak lesznek (remélem) – olyanok közé sorolhatók, amilyenből kevés van az ember életében…







Az alábbi  vers persze nem igazán adja vissza az én ottani/akkori érzéseimet, de szép és ez is egy mesebeli kertről szól. Azért is került ide.

Babits Mihály: A régi kert

I.
Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II.
Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
»Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?«

III.
Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.
Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése