Éjszakai kaland

Tudom, hogy némiképp felelőtlenség, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ajtót-ablakot bezárva aludjak ebben a hőségben. A hálószobám nyitott ablaka előtt úgy engedem le a redőnyt, hogy maradjon alatta vagy 30 cm szabadon, egyrészt azért, hogy legalább itt picit mozoghasson a levegő(ha ugyan van kedve hozzá), no meg a macskák is szívesen járnak erre, hiszen ez a lakás legegyszerűbb megközelítési módja az utcáról.
Ha valami vész (=kutya) közeleg, s ők kint hűsölnek lustán elnyúlva a házfal mellett, csak egy lendület, s máris bentről nézhetik felborzolt szőrrel az ellent. Amikor napközben történik ez, nincs is különösebb probléma. Csakhogy az elmúlt éjszaka valami „nagyvad” járhatott erre mifelénk, mert hirtelen mindkét macska ezt a menekülési útvonalat választotta, egymásnak ütköztek, s a kicsi(a szürke, a Samu) az ijedelem és a lendület hevében egyenesen az ágyamon landolt.
Tán nem kell mondanom, majdnem frászt kaptam, ahogy – bár nem túl mély – álmomból, a nyakamba repült macska felijesztett. Elég nehezen tudtam elaludni, különös tekintettel arra, hogy az eset miatt eszembe jutott egy versrészlet : „Indiában, hol éjjel a vadak zöld szeme cikkan a dzsungelen át” - és se a többi rész nem jutott eszembe, se a cím, se a költő. Ettől aztán olyan ideges lettem, hogy jó ideig csak forgolódtam, és nagyon nehezen tudtam újra elaludni. Nem sokon múlt, hogy felkelek és bekapcsolom a gépet, hogy utánanézzek a rejtélyes idézetnek…
Ma reggel első dolgom volt ezt az átkozott verssort beírni a Googleba, s bár picit pontatlanul emlékeztem, de azért azonnal megtaláltam. Mivel jó korán ébredtem, úgy döntöttem, a mai kilométereimet tejesítem gyorsan reggel, fel is kaptam a nyúlcipőt és körbejártam ezt az u.n. budai külvárost. Majdnem egy óra kényelmes séta. Még elviselhető volt a hőmérséklet, ámbár a szél meg sem mozdult.
Felkerestem azokat a kutyákat, akiknél anno Lilivel is meg szoktunk állni. Nem mondom, hogy „olyan érdekes” – pedig az… Majd egy éve nem nagyon járok erre, de mindegyik megismert, vidám farok-lengetéssel, mosolygó pofácskával jöttek a kerítéshez egy kis simogatásra.
Aztán a délelőtt már csak kevéske munkával telt, mosott a mosógép és a tegnapi ebéd második részét megmelegítette a mikró – szóval nekem volt időm a könyveimmel, meg a nettel foglalkozni.
Holnap se lesz jobb – legalább is ezt ígéri a meteorológia….

És akkor a vers:

József Attila: Indiában, hol éjjel a vadak...

Indiában, hol éjjel a vadak

zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -

mikor dédapa is kicsi volt még,

élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút:

"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,

hol a lombzenére táncot lejt a hold,

épüljön hétszáz ékes palota!"

Hétszáz ékes palota közé

kincstárat vasból rakatott

s a napot akarta ráveretni,

mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép

s kérlelték vének és papok:

"Ami égi, ne hozd a földre!"

A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez.

Megbillent az; a létra leszakadt.

Fogtak sasokat könnyü szekérbe.

A hámot szétszedték dalos madarak.

S míg sürgött irtózva, serénykedett

a dolgos népek megdöbbent zöme,

kisült a vetés, kigyult a város;

kicsordult a nap lángos özöne.

Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.

Állva száradt el a fejedelem.

S a hétszáz palota helyét elfoglalta

az őserdő egy hűvös éjjelen.