Volt az életemnek egy olyan időszaka, amikor tavasszal Veldenben (Wörthi tó), nyár végén Pulában, ősszel pedig Bledben voltam. Vagyis pontosítsak: először 1984-ben és fenti időszak „keretén belül” csak egyszer voltam Bledben, ám a mai napig - valami érthetetlen okból kristály tisztán emlékezetemben él annak az első 4 napnak néhány momentuma.
Ősszel azon a vidéken nem ritkaság a borús, esős idő, akkor is ilyen volt. Jártunk valami csodálatos véletlen folytán a Sport Hotel felé vezető gorjei úton, majd onnan lekanyarodtunk a Bohinji tóhoz, felmentünk a lanovkával a Vogelre és megmásztuk a Savica vízeséshez vezető lépcsőket. Mivel a napnak egy részét azonban egyedül töltöttem, volt egy délután, amikor nagyon nem kívánkoztam a Presernova utcai (ma Alice villának hívják) szállásunkon fagyoskodni. Dacára annak, hogy jó kis hely volt az akkor, ma már igencsak „felfejlesztett” vendégházzá alakult. (Életemben addig még sosem voltam olyan WC-ben, melynek ablakából olyan kilátás nyílt volna, a már havas hegycsúcsokra, mint onnan. Később aztán többször megállapíthattam, hogy Szlovéniában még az ilyen kis helyiségek ablaka is csodás tájakra nézhet…) Szóval azon a délutánon elkóboroltam egy kicsit valami meleg helyet keresve.
A Jelovica Hotel aljában volt – már akkor is egy kis kávézó?teázó? nemtudommi, picurka helyiség. Oda ültem be, s azt hiszem életemben kevés alkalommal esett annyira jól a forró tea, mint akkor. Valami meghitt, ki-tudja-honnan-ismerős, otthonos érzésem volt, mint aki rendszeres vendége ennek a helynek, mint aki hazaérkezett. Itt írtam – már akkor is – az útinaplómat. S habár (balga módon) éltem egy részének írásos és mindenféle dokumentumát egy rossz pillanatomban kihajítottam, azért nagyjából emlékszem, az volt a leírt gondolataim lényege, hogy én most itt „otthon vagyok”.
Idén jutott először eszembe, hogy egy fotót megérdemel ez a hely, ahol az én csodálatos szerelmem ezzel a vidékkel elkezdődött:
A „megismerkedés” (vagy írjam azt a „felismerés”?) után 3 év szünet következett és a negyedik év 1988 életem sorsfordítójává vált – hiszem ezt olyan erősen, ahogy nagyon kevés dologban hiszek.
Itt és most nem részletezendő körülmények miatt, egy igen különös álomtól indíttatva 1988 szeptember 5-én megmásztam a Triglav 2863 m-es csúcsát – egyedül, 43 évesen.
És ettől kezdve nem volt megállás. Féktelenül imádom azt a vidéket, mint a friss szerelmes, aki - bármilyen is az ideálja – egyrészt csak a szépet és a jót látja benne, másrészt minden szabad pillanatát vele szeretné tölteni.
„Nála” jártam: 1989,1990,1993,1998,2002,2005,2006 és most tízedik alkalommal, 2010-ben is.
Ilyen volt most a szerelmetes hegyem egy Srednja vas-ból lőtt fotón. A csúcs alatti lapályon van egy picurka „folt”, az a 2400 m-en található Planika dom (turistaház), a csúcsmászást követően egy éjszakát ott aludtam.
Nos akkor kezdjem az előzmények után a beszámolót a mostani utunkról.
1993-ban vittem el az - akkor még kicsi - unokaöcséimet erre a vidékre és nagyon vágytam arra, hogy még egyszer együtt elmehessünk. Hát hála a mennybélinek ez sikerült.
Természetesen hetekkel az indulás előtt elkészítetem a listáimat, egyet az útvonalról a másikat az elvinni szándékozott dolgokról. Szeretem az efféle precíz dolgokat, nem kell becsomagoláskor idegeskedni és kicsomagoláskor bosszankodni. Az útvonaltervezés sem volt felesleges GPS ide, vagy oda.
Nekem ez volt az első randevúm ezzel az okos kis masinával, s bevallom, elnyerte a tetszésemet. Igaz persze, minden esténk azzal telt, hogy „megmondtuk neki” hogy merrefelé is akarunk menni. Az út egyik nagy öröme volt, hogy unokaöcsém kifejezetten úgy programozta a GPS-t, hogy csak mellékutakon menjen. Így hát megtettünk 1330 km anélkül, hogy akár csak 10 m-t mentünk volna autópályán. Aki a tájat akarja megismerni, feltétlenül ezt az utazási módot válassza.
Második nagy örömöm volt, hogy ha azt mondtuk ekkor és ide indulunk/megyünk, hát pont akkor és pont oda mentünk. Nagyon hálás vagyok ezért, mert 4 ember kedvét/természetét nem könnyű összehangolni – nekünk ez is sikerült.
Tehát augusztus 16-án hétfőn 7-kor elindultunk, és Kaposvár-Nagykanizsa felé hagytuk el az országot. További útvonalunk: Varasd-Ptuj-Slov.Bistrica-Celje-Kamnik. Itt tartottunk egy hosszabb szünetet, mert Melinda barátnőm ajánlására bementünk Radomlje-ben a Volcji Potok nevű arborétumba. (Csak zárójelben és mosolyogva jegyzem meg, hogy Melindával 4 éve jártunk először Szlovéniában, amikor annyira beleszerelmesedett, hogy most már ő vitte el a gyerekeit, unokáját…)
Itt már a Kamniki Alpok varázslatos csúcsai vártak bennünket:
Az arborétum hatalmas és csodaszép. Ám annyiban csalódást okozott, hogy barátnőm ott-jártakor még meglévő dínó-makett kiállítást már elbontották, helyette egy magyar festő, a Kaposváron 1964-ben született Győrfi András óriási méretű képei voltak láthatók.
Következzenek akkor most képek az arborétumból. (Megjegyzem, a megérkezésünk előtt fél órával, jeges eső esett, ám mire odaértünk ragyogott a nap…)
Ez az alábbi a kedvencem:
Lepkék és virágok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése