Pécsi kiskutya gazdát keres

Csak sírok, csak sírok…nem mertem, nem akartam, nem tudtam felvállalni ezt a kedves kicsi jószágot…

Ha valaki pécsi lakosnak az enyémnél jobb szíve és több bátorsága lenne, nagyon kérem, hozza el a menhelyről !!!!!!!!!!

Az úgy volt, hogy ma reggel, amikor elindultam (autóval) a városba, már ott ült a szomszéd ház kapujában. Odamentem hozzá, reszketve gömbölyödött még összébb, és egy cseppet kivillantotta azokat a nevetséges kis fogacskáit. Nem nyúltam hozzá, visszarohantam a lakásba és egy egész doboz macskakonzervet egy tálra öntve kivittem neki. Valószínű régen volt utoljára étel a szájában, mert úgy felfalta, hogy nagyon gondolkodni se volt időm, sok-e, vagy kevés amit hoztam.

Természetesen az első pillanatban tudtam, hogy ezzel a mozdulattal a vállamra és a szívemre vettem egy súlyos terhet, amitől megint csak könnyek áron fogok tudni megszabadulni.

De  összeszorítottam a fogam, vasmarokba fogtam a szívem és beültem az  autóba. Hátha történik valami, míg távol leszek… De hát persze semmi csoda nem történt. Talált-kutya-dolgokban ritkán történnek csodák…

Majd másfél óra múlva, amikor hazaértem, még mindig ott ült.  Próbáltam néhány szomszédnál érdeklődni, felhívtam a ház tulajdonosát is (melynek kapujában üldögélt) – de senki se tudott róla semmit.  Meg mernék esküdni rá, hogy ezt a kiskutyát valaki autóból tette ki ide. Ha ugyanis valahol a környéken nőtt volna ekkorára, akkor megpróbált volna valamerre hazaindulni. De nem, ő ült szobormereven és várt.

Mire ? Kire ?

Természetesen tudtam, hogy rám…

Miután fél 1-kor is ott ült még – ismételten megetettem. Már délelőtt óta tusakodtam magamban, hogy mit tegyek, de hát tudtam, NINCS más választásom, már megint a menhelyeseket kell hívni. Tettem egy kósza kísérletet két kutyaszívű ismerőst is felhívtam, de hát ismertem én előre a válaszukat…

A menhelyesek ígérték, hogy viszonylag hamar jönnek, mert Kővágószőlősről visszafelé épp útba esem.

Talán egy óránk maradt…

Simogattam, és ő olyan mérhetetlen bizalommal, hittel volt irányomba ! Még csak véletlenül se kapott a kezem felé,  miután jóllakott,  megnyugodva és étellel telten elnyújtózott, hagyta hogy vakargassam a hasát, élvezte, hogy simogattam – mintha ezer éve összetartoztunk volna….. Nem félt a macskáktól se, és a macskák is viszonylag közel merészkedtek hozzá, habár kissé bizalmatlanul nézegették.

Aztán persze jött az autó és elvitték. Még reménykedve kérdeztem a sintért, hogy ugye, van esélye, hiszen kicsi, hiszen fiú, hiszen olyan aranyos ???? A mindennapokban megfáradt, közömbös szemmel  nézett vissza rám, és azt válaszolta : 400 kutya van – nem tudom, mik az esélyei…….

 Kérlek Benneteket, ha tudtok valakit, aki magához venné ezt az aranyos kiskutyát, szóljatok ! Akár elmegyek vele/érte a menhelyre ! Nagyon fáj  érte a szívem….