Touch me

Délim-től kaptam egy diasort, melynek a szöveges részéből valamennyit bemásolok ide. Régi, kedvelt témám – bár most a szöveg hosszára való tekintettel a saját álláspontomat/gondolataimat nem fejteném ki. Max. annyit, hogy nagyon egyetértek a szöveg szerzőjével.

„Az érintés rendkívül fontos minden ember számára, ahhoz hogy fizikailag és érzelmileg is kiegyensúlyozott legyen. Amennyiben feszültség van ezen a téren bennünk, akkor ennek különböző következményei lehetnek az életben: visszahúzódás, önértékelés csökkenés, depresszió, kapcsolati, szexuális problémák stb.

Az érintést nem csak adni, hanem fogadni is tudni kell... Az érintés hiánya elsorvaszt, ha képtelenek vagyunk, vagy nehezünkre esik adni, akkor megtagadjuk az éltető energiát környezetünktől és magunktól is.” (http://termeszethaz.hu )

 Kép: http://www.szatmar.ro

Kezünkben az egészségünk?   Az érintés hiánya a „civilizációs hiánybetegségek” gyökere?

Előadásomban egy „nem látjuk, nem halljuk, nem beszélünk róla” tabutémával foglalkozom, azért, hogy végre lássuk, halljuk, sőt beszéljünk is róla. Érdemes! Mivel ezen a téren már odáig süllyedtünk, hogy lassan minden fejlett élőlény többet tud nálunk, nem szégyen végre visszanéznünk. Tanuljuk meg, amit magunk is ösztönösen tudtunk!

Miért tabu téma az érintés ?

A pótolhatatlan érzék…

Az öt érzék közül az, amely nélkül szinte lehetetlen az élet, a tapintás/érintés. Hiánya pótolhatatlan. Akár érzékelő, akár érzékeltető képességünk nehezített bármiért, életünket ez gyorsan és igen súlyosan leronthatja… 

A négy érzék, amelyek nélkül élhetünk,  a látás, hallás, szaglás, ízlelés,  egyenként is hiányoznak, többük együtt még inkább hiányzik, de élhetünk nélkülük…

A tapintás/érintés, a többitől erősen eltérő különleges érzékünk, egyben képességünk arra, hogy vele ne csak tájékozódni, ismereteket kapni tudjunk, hanem adni is, hiszen általa kiválóan tájékoztathatunk, mondanivalónkat szavainknál is hatékonyabban közölhetjük azzal, akit megérintünk.  Az érintés varázslatos képességünk, érzelmet közvetít, kapcsolatot, barátságot, szerelmet teremthet, valamint saját emberi önképünket, önértékelésünket, sőt világképünket is meghatározhatja.

 Hogyan kezdődött?

…talán így?

…vagy így? 

 Netán így ?

Hogyan folytatódott?

Az ember, mint a többi fejlett élőlény, főként a négykezes majmok, egyenként és csoportosan is ügyesen használta a tapintás és az érintés teljes eszköztárát, helyzetéhez képest boldogan élt, amíg el nem kezdett túl sokat foglalkozni a kényelmével és emberi nagyságával. (Megjegyzés: Ha valaki az Isteni teremtésben hisz, a probléma akkor is ugyanez.)

* bőrökbe, ruhákba burkolózva elzárta bőre legnagyobb részét (tudjuk, ha fontos, ma is rögtön levesszük…),

* cipőt készített, és kétkezessé válván lemondott leginkább használt tapintó-érző szervei feléről (kivéve a boldog csecsemőket),

* egyre fejlettebb szerszámait használva lassan leszokott környezetének kezével való alapos érzékeléséről,

* hogy könnyebben elrejthesse érzelmeit, elkezdte szigorúan szabályozni, korlátozni az érintés lehetőségeit.

Mikor kezdtük nagyon elrontani?

A középkor végéig létezhetett önfenntartásra képes, boldog közösség. Az egyén ebben a világban semmi, de például a helyben választott vezetőségű, törvényhozó falu, amelyhez az egyén tartozik, a helyi mindenséget jelenti. A még egymás közelében élők között nem volt szükség bonyolult társadalmi szerkezetre, az érintkezés közvetlenebb, nyíltabb lehetett.

Azután elérkezett az ipari forradalom, vele a rohamos városiasodás, a távoli vidékekre, más országokba is eljutó kereskedelem, ami mára az egész világra kiterjedt, és egyben a már szinte csak a nyelvünkben őrzött érintkezést személytelen kommunikációra változtatta.  Az embercsoport… a betonerdőbe költözött.

Mit rontottunk el a fejlődés közben?

Tapintó szerveink a kevés használat és a próbatételek hiányában mára csökevényes képességűek. Ingerszegény, sima műanyag, üveg, fém környezetünkben már nem érzékeljük a kis különbségeket, vagy ha érzünk is valamit, már pontatlanul minősítjük azokat. Különösen a nagyvárosokban élőkre igaz, hogy mesterséges környezetben élő, természettől elszakadt lényekké váltunk.

Boldogabbak, vagy sivárabb lelkűek lettünk?

A boldogság érzete nem a civilizáltságunk mértékétől függ!

Természetes, élő környezetben érezzük-e otthon magunk, vagy egyre inkább elszigetelt, sodródó, apró lényként a sivár bérkaszárnyák betonrengetegében?

Kárpótolhatja-e az utóbbit a korszerűbb technika, a több pénz, és az általa esetleg megfizethető lélekgyógyászok bizonytalan értékű szolgáltatása? Akik egyébként is csak a tehetősek számára elérhetőek…

Biztos-e, hogy a fejlődés egyik jellemzőjévé a pszichiáteri segítség alapszükségletté válásának kell lennie?

Civilizációs hiánybetegségeink…

Harry Narlow amerikai pszichológus két drótból készült műanyával bizonyította, hogy az érintés iránti vágy jóval erősebb, mint a táplálék iránti szükséglet. Az egyiket puha szőrrel borította be, a másiknak viszont  „tejforrás”  volt. A majom-kicsinyek mégis a szőranya nyújtotta vigasztalást választották, s inkább éheztek.

Genetikailag csaknem majmok vagyunk…

Szervezetünk nem lefizethető…

* A nagyvárosi élettel együtt járó elszigetelt életmód megváltoztatja a társaitól elidegenedett, de eredetileg közösségi lény ember normális viselkedését, szokásait. A természetes körülmények szinte teljes hiányában ösztöneink eltompulnak, örökölt viselkedésformáink elhalványulnak. Ellenálló képességünk csökken, gyakoribbak a kóros tünetek.

* Egy kísérlet során azok a könyvtárlátogatók, akikhez a könyvtáros a könyvátadásakor alig észrevehetően, mintegy véletlenül hozzáért, másoknál sokkal kedvezőbben ítélték meg a szolgáltatás minőségét.

* Orvosi tapasztalat, hogy a rendszeres gyengéd érintések hatására még a műtéti sebek is gyorsabban gyógyulnak.

* Elesett, kórházban fekvő beteg életkedve, gyógyulásba vetett hite is észrevehetően megerősödik, ha valaki segít neki rendbe hozni külsejét, gondosan megfésüli, stb.

* „Az érintés hiánya sokkal súlyosabb lelki zavarokat okoz, mint a szex hiánya” – állítja Doris Wolf német pszichológus. – „Sok ember, aki szexuális problémák miatt kér segítséget, valójában csak a gyengédség hiányától szenved.”

* Ezzel a nézettel nem áll egyedül. Stanley Jones, a coloradói egyetem kommunikációprofesszora is megerősíti, hogy „a testi érintés szükséglete mindig jelen van, de sajnos ezeket az impulzusokat gyakran elnyomják a társas élet szabályai”.

Miként javíthatunk?

Forduljunk ismét bizalommal egymáshoz. Ne féljünk mi sem egymáshoz érni!

Ha közölni akarunk valamit, érintsük meg egymást, ez segít pontosabban megértetnünk magunkat.

Találjuk meg újra, ami természetes!

A zürichi egyetem munkatársai vizsgálták a partneri segítségnyújtás formáit.

Ha partnerük megérinthette a nőket, az segített, hogy gyorsabban feldolgozzanak egy stresszes helyzetet. Ha a férfi csak beszél a nehéz szituációról, alig csökkenti a stresszt, sőt ronthat is a helyzeten. Világossá vált, hogy a kísérletben résztvevő nők javukra fordították partnerük érintését.

„Mindenki jobban jár, ha a férfiak kicsit gyengédebbek a partnerükkel, de tartják a szájukat, és nem akarnak folyton okoskodni” – állapították meg a kutatók. És ez fordítva is igaz!

Az érintés nem hazudik…

Az emberi kapcsolatok alapja, az emberek egyik legfőbb, ám szinte észrevétlen igénye nem más, mint az érintés. Legtöbbször föl sem tűnik, hogy megérintünk valakit vagy minket érintenek meg, de életünk első percétől kezdve az utolsóig vágyunk rá, nélküle magányosnak, elveszettnek érezzük magunkat. Érintésben se mellébeszélni, se hazudni nem lehet, egy őszintétlen ölelés rögtön lelepleződik.

Sok társadalomban pont azért idegenkednek ily mértékben a fizikai érintkezéstől, mert nem tudják kezelni az egyértelmű érzelmi megnyilvánulást.

Tegyük meg, amit oly sokszor mulasztottunk el annak ellenére, hogy erre mindnyájunknak nagy szüksége van !

Annak ellenére, hogy titokban, de erősen él bennünk utána a vágy. Meglátjuk, az érintés különleges ajándék, amiből adni jobb, mint kapni.

Köszönöm a figyelmet! (kivonat Pós Péter anyagából)