2011. január 31., hétfő

Üveggolyó

Mese a tökéletes üveggolyóról

Volt egyszer egy tökéletes üveggolyó, sem egy repedés, sem egy kisebb hiány, horpadás nem volt rajta, gyönyörű gömbölyű volt, állandóan fényes... Vigyázott is magára nagyon, nehogy valami baja essen, állandóan tisztán tartotta magát és fényesen, de mégsem volt boldog.
Nem volt barátja, pedig a tökéletességét, még azzal is fokozta, hogy minden üveggolyónak segített, ahol és ahogyan csak tudott.
Kedves volt hozzájuk, ha valami hiányzott nekik, a sajátját is odaadta és mégis hiába iparkodott, csak csak nem akart senki barátkozni vele. Sokszor bánatosan nézte a többi üveggolyót, amint vidáman, néha-néha egymásnak koccanva, nagyokat kacagva csilingelésükkel, egymással játszadoztak, egyik másik, még a sárba is bele-bele gurult, nem törődve azzal, hogy elveszíti fényét.....
Ilyenkor ő készségesen szaladt oda, lemosni, szárazra törölni, hogy a másik visszanyerje csillogását, de alig kapott mást, mint egy köszönöm-öt, és a másik nem maradt vele barátkozni, játszani, hanem gyorsan visszagurult a többiekhez és a következő pillanatban, már nem is ragyogott olyan szépen.
Sehogyan sem tudta ezt megérteni a tökéletes üveggolyó..... és elgurult egy bölcs emberhez.
- Nocsak-nocsak, hát te mit keresel itt? - kérdezte.
- Szeretném, ha válaszolnál nekem. Miért nem szeret engem a többi üveggolyó? Tisztelnek,becsülnek, de nincs egy igazán,jó barátom, pedig mindent megpróbáltam, hogy legyen legalább egy....!
Nézte , nézte az ember az üveggolyót, sehol egy karcolás, sehol egy horpadás és gyönyörűen csillogott.
- Tudod, kedves üveggolyó elárulom a titkot : Túl tökéletes vagy! És, hogy rajtad kívül, kevés ilyen van, a legtöbb üveggolyónak van valamilyen hibája, de nem törődik vele, mert tudja bármilyen ő, mégis csak egy üveggolyó. Még ha nem is tökéletes.
De! Ha téged meglát, meglátja tökéletességed és szépséged, eszébe juttatod, hogy ő nem tökéletes, pedig egyik, másik iparkodik, hogy ők is olyanok legyenek. Csakhogy ők akkor nem érzik jól magukat, csak feszengenek, eltűnik a vidámságuk, a természetességük, még végül úgy döntenek, hogy nem baj, ha nem tökéletesek, de van barátjuk, hiszen a barátjuk sem tökéletes, de ők így szerették meg egymást....és eszükbe sincs emiatt szomorkodni.
Az üveggolyó sokáig hallgatott, legbelül nagyon szomorú lett, hiszen ő sem tehet arról, hogy tökéletesre formálták, ahogyan a többiek sem, hogy nem tökéletesek.
Megköszönte az embernek a választ, és kigurult az ajtón, miközben nedvesen csillogott, mintha sírna....
(Itt olvastam: http://www.thesecret.hu )

Ezek pedig az én saját üveggolyóim. Igaz, nem a gyerekkoriak, mert azok valahová, megtalálhatatlan messzeségbe, elgurultak már… Egyszer  a vásárban találtam ezekre, s - felnőtt fejjel - kicsit nosztalgiázva, megvettem. Hát őrzöm őket… már több, mint 30 éve….


2011. január 30., vasárnap

Kodály/Opus

No, ez is „kipipálva”. Tegnap este volt szerencsém a Kodály/Opus-ban részt venni egy hangversenyen, barátnőm barátnőjének elfoglaltsága miatt.
Nagy kár, hogy a fényképezőmmel esti képeket nem lehet csinálni, de találtam egy egészen jó videót, akit esetleg érdekel, itt kicsit megismerkedhet a helyszínnel:


Az épület impozáns, elegáns, valószínűleg illik rá a ’modern európai’ kifejezés is, bár az előcsarnok nekem valami miatt kissé kopárnak tűnt. Nem tudom most megmondani, mit képzelnék oda és főleg hova, de mégis ez volt az érzésem. Igencsak bántotta a szememet, hogy tuják(!!!) álltak az ablakok előtt belül sorban, hatalmas műanyag cserepekben, közülük volt már elszáradó-félben lévő  is. Nos, ha már egy ekkora, ilyen sok pénzbe kerülő épületem van, akkor kár, hogy belső virág-dekorációra már nem futotta. Vagy "csak" szakértelem híján voltak azok, akik azt gondolták, mindegy, mit teszünk ide, csak zöld legyen.

A koncertterem lenyűgözően hatalmas. Még a modernsége is tetszett. De nem én lennék, ha az első 5 percben nem vettem volna észre, hogy néhány lámpában már izzót kellene cserélni, s hogy az egyik rejtett, falvilágosító lámpa idegesítően pislog.
Nagyon jó helyen ültünk, fogalmam nincs, itt minek nevezik, színházban ez a középső páholy lenne. Hallani a fantasztikus akusztika miatt pompásan lehetett mindent, sőt, néha talán még sok is volt számomra a hangerő. De. De itt két ülés-sor között pont annyi hely van, hogy 90 fokban behajtva kell tartanod egész idő alatt a lábadat, nincs lehetőség az előtted lévő sor székei alá kinyújtani. Hát nem kívánom senkinek azt, amit én éreztem, hadd ne részletezzem, miért.

A Pannon Filharmonikusok koncertjén az alábbi műsorszámok szerepeltek: 
Wagner: A bolygó hollandi-nyitány
Vaughan Williams: Tubaverseny (f-moll)
Sibelius: En Saga op.9
Brahms: II.szimfónia (D-dúr) op.73
Vezényelt: Howard Williams
Nincs most kedvem külön a zenéről írni – ezek nem egészen az én ízlésvilágomba illő darabok voltak. Ha engem nem „érint meg” a zene, akkor nem is tetszik. Itt lehet olvasni az elhangzottakról: http://www.pfz.hu/fellepesek/2011/1/29/462
Nincs sok kedvem a közönségről se írni, de azért elgondolkodtam azon is, vajon ki,  miért van  itt ? Ez se publikus.
Ilyen volt tehát a mi ismerkedési estünk a Kodály/Opus-szal. Ki tudja, követik-e ezt további randevúk ?

P.s. Nem akarok én semmit, semmivel összefüggésbe hozni, csak néha elgondolkodom az élet különös jelenségein….
Miután leültünk, és kezdtek elhalványulni a lámpák, volt pár perc „üres” idő, s ez után jött be a karmester. Ezalatt az futott át az agyamon, hogyan lehetne kimenekülni innen, ha „valami történne” ? Még azt is felmértem, hogy melyik a hozzánk lévő közelebbi ajtó, a fenti, avagy a földszinti? És eszembe jutott a közelmúlt tragikus híre, a három agyontaposott gyerekről. Valóban csak futó gondolatok voltak ezek, mert aztán felhangzott a zene, (számomra őrületes hangerővel) és többet nem gondoltam a menekülési lehetőségekre.
Most olvasom (@x) hogy az én kimenekülős gondolatom után nem egész fél órával földrengés volt, többek között Pécsett is érezhető……


2011. január 29., szombat

Téli napsütésben

Olyan csodásan sütött tegnap délután a nap, hogy miután végeztem feladatommal (újabb adag ruha szétosztályozása, és elvitele a rászorulókhoz) úgy döntöttem, megajándékozom magam az autózás luxusával, s felmegyek a  Mecsekre. Lent csepp hó sem volt, csak úgy az Üdülőszálló magasságában kezdett gyanússá válni, hogy feljebb akár több is lehet.
Az állatkertnél vacilláltam kicsit, de nagy bátran nekiindultam a Misinának….Hát… szorultam néhol…Hála a mennybélinek, se meg nem csúsztam(az autóval) se el nem estem(gyalog).
A misinai volt buszos körforgalomnál hagytam a kocsit, de nem mentem messze – csak épp annyit, hogy legyen lehetősége a szívemnek összeszorulni…
Mondtam ezerszer, nincs a Mecseken elérhető közelségben olyan út, amerre én Lilivel ne jártam volna….Erre is sokszor sétáltunk….
Sehol senki….
Ragyog a nap…
és egyszer csak…..
egyszer csak  egy vizsla jön velem szemben, egy hölggyel….
Olyan déjà vu  érzésem lett hirtelen, mintha magamat láttam volna évekkel ezelőtt…
Fájdalmasan egyedül éreztem magam, de aztán arra gondoltam, hogy hiszem: találkozom én még a kiskutyámmal, valahol, valamikor…A hit nagy ajándék – segít élni annak, akinek van.

Innen leóvatoskodtam az Állatkert-Dömörkapu közti útelágazóig, és végül ezen sétáltam végig, odafelé még egész legényesen, visszafelé már - sajnos -  nem annyira…Pedig  aki ismeri, tudhatja, nincs ez az út 500 m-se…(Sajnos naponta konfrontálódom a bajommal….)
Mindenütt hó van. A kis hunyorok fejecskéjüket meghajtva többnyire elbújtak a hó alá, a fákon meg hópamacsok  ültek, néha olyan csalóka érzésem volt, mintha virágzó fák között jártam volna.  Csend volt, jóleső. Autók szinte egyáltalán nem, de emberek is alig jártak erre az idő alatt, míg én az oda-vissza utat megtettem.
Megmutatok néhány fényképet a sok közül, amit készítettem. Még szerencse, hogy volt nálam tartalék akku, mert már a Misinán cserélnem kellett. (Este aztán megállapítottam – nem először – hogy nem is olyan könnyű szikrázó napsütésben havas képeket készíteni…)
Már a kocsihoz értem, amikor éktelen gágogás hangzott fel, és három hatalmas vadlúdcsapat húzott át épp fölöttem K felé. Természetesen ez volt az a pillanat – amikor a fényképezőmben a második adag akku is bemondta az unalmast, s a gép már ki se nyílott. Így hát vagy elhiszitek a vadludakat, vagy se, de fényképem erről sajnos nincs…

P.s. egész idő alatt egy ősrégi dalocska első sora bujkált a fülemben: „Fenn a Mecseken kilátótorony….” És semmiképp nem jut eszembe a folytatás. Ha valaki tudná, írja már meg nekem. Kösz előre is… (habár lenne rá egy fogadásom, hogy senki sem ismeri)

Misina-környéke




 Nem sok kell a som virágzáshoz

 Látod a vaddisznót ?  :-)

 Mások nyomán...
 Van élet a hó alatt is....





A Dömörkapu felé



Hó-virágos fák 








2011. január 28., péntek

Kairo

  
Félelmetes világ ! Nézem a boston bigpicture képeit, és sajog a szívem… Mit csináltok emberek a világgal ?  Pár napja a domogyedovói robbantás, most itt ezek a kairói képek, néhány hete athéni fotók…Helyszínek, melyekről nekem csodaszép emlékeim vannak és megszakad a szívem, látva a most itt uralkodó kaotikus állapotokat. Az erőszakot. 
Messziről is érződik a határtalan elkeseredés, a még határtalanabb gyűlölet, és a kétségbeejtő tehetetlenség. Nem tudom úgy bekapcsolni a TV-t, hogy ne valami hasonló téma szakadjon rám, s nyomja a szívemet…
Nyilván 20-30 évvel ezelőtt (amikor én jártam ezeken a helyeken) is voltak bajok, gondok a világban, de szerencsére én egyikkel sem konfrontálódtam. S bár tényleg sokfelé megfordultam, SOHA nem kellett félnem, mert  abban az időben  talán mégiscsak kicsit békésebb volt a világ. Bevallom, mostanában nem szívesen ülnék repülőre sem…Bár az az igazság, hogy hovatovább sehol se érezheti biztonságban az ember magát.

Néha azért elgondolkodom, hogy talán valahol mégis inkább bennem lenne a hiba ? Bennem romlott el valami (s nem a világban) ? Annyira érthetetlennek, hihetetlenek  tűnik, de tényleg minden napra jut valami rettenet. Hogy volt ez régebben ? Nem lehet, hogy akkor is ugyanez volt, csak én voltam elfoglalva mással és nem a világ bajaival ? Vagy mostanában több időm lévén, többet nézek TV-t? A TV-ből ugyanis sokkal durvábban jön át egy esemény, mintha ugyanazt az újságban olvastam volna. Nem vagyok biztos a válaszban. De mégis valami miatt azt érzem, hogy nem tetszik nekem már ez a világ. (=értsd: az emberek világa, mert a többivel semmi bajom.)
A természet még „normális” – állítom ezt akkor is, ha látok cunamikat, földrengéseket, vulkánkitöréseket. A természet „erőszaka” valahogy hozzátartozik a Föld történetéhez. De az emberi erőszakra nem tudom ugyanezt mondani.
Az oroszlán széttép egy impala-gidát, mert éhes. A vulkán kitör, mert olyan az adott geológiai helyzet. A természetet nem az érzelmek vezérlik, s talán épp ez az óriási különbség.  
Csak annyi a közös az ember és a természet erőszakos cselekedeteiben, hogy mindig az erősebb győz. Ha semmi mást, ezt az egyet jól eltanultuk.

Kedves Jósiten, ha tényleg vagy ott fent, miért nem intézkedsz ? Vagy tudtoddal történik mindez ? Igaz, igaz, sokan vagyunk, és időről időre ránk küldesz valamiféle „születés-szabályozót” – de nem lehetne másféle, gyengédebb formát választani ? Csak az erőszak a megoldás ?
Tudom ez itten ↑ a költői kérdések sokaságát szaporítja. Mégis. Mégis nagyon kellene valami ! Vagy egy új, sikeres Jézus Krisztus, vagy egy világvége, mert nem jó az embernek már itt, és így a Földön…

2011. január 27., csütörtök

Mese az én öreg faliórámról

Ez az óra gyerekkorom óta hűséges kísérőm.
Bár eredetileg nálunk a nappaliként is működő (ma azt mondanám lakó-) konyhában lógott a falon, a két nagy tálalószekrény között, pont a varrógép fölött, már régóta  a szobámban a helye.
Kezdettől fogva tudtam, hogy Nagymamám „családi öröksége” – és egész életemben nagy becsben tartottam. Mióta nálam van, csak a láncát kellett cserélni, illetve arra ügyelni, hogy egyenesen (függőlegesen) álljon. Egy ideje nem jár, mert a drágalátos macskáim a lelógó láncával kezdtek játszani és féltettem, hogy lerántják egy óvatlan pillanatban…De bármikor újraindítható lenne. Kellemes ketyegő hangjával  engem nem zavart, ütni félkor egyet szokott és egészkor annyit, ahány óra van.

Az „Antik tárgyak” blogjában látott óra-sztori elolvasása után  jutott eszembe, hogy én is bemutassam Őt – hiszen megérdemli, nem csak szépsége, hanem matuzsálemi kora miatt is.

Tudtam, hogy a hátán van valami évszám, de nem emlékeztem rá pontosan, milyen. Most, hogy lefotózzam szétszedtem,  eléggé meglepve számoltam utána, hogy bizony ez az óra jóval öregebb a dédapámnál is. Ő ugyanis 1873-ban született, ezt az órát pedig a legjobb esetben 1888-ban készítették, de érzésem szerint akkor inkább csak javították,  a hátlapján található „jótállási dokumentum” tanúsága szerint. Márpedig dédpapa 15 évesen biztos se nem vett, se nem javíttatott faliórát.
Az 1888. 6/7 dátum mellett az szerepel, hogy „Egy évi jótálás” . A tisztességes órás, akinek elég nehézkesen olvasható ki a neve, meglehetősen eredeti módon írta meg a jótállási igazolását. (Töpisulka Golimár Mór  ? - én ezt a nevet olvasom ki, persze meglehet, nem ez a jó olvasat.)

Az óra hátlapján a felirat:  „Pete Ferencz 40…ko.  súly, inga, vám”  talán arra utal, hogy  ez az óra később, már amikor dédapám  tulajdonában volt, akkor is javításra szorult ? (P.F. dédapám neve) Talán a fent említett fém részeket kellett cserélni/javítani/netán pótolni ? Vagy talán utaztatták valahová, s mint törékeny árúért, vámot kellet fizetni ? És hogy nem csomagban utazott, csak kézen-közön hozta el valami vasutas annak oka lehetne az is, hogy dédapám a vasútnál dolgozott. Vagy mint manapság, a csomagban belül, akkor is fel kell tüntetni, kinek, mit küld az ember ?  
Ez már mindörökre rejtély marad…
Hát bizony, ha  tudna beszélni ez az óra, lenne miről regéljen, a felette elmúlt minimum 123 (vagy netán több) év alatti történésekről. Csoda, hogy ilyen épségben megmaradt.







2011. január 26., szerda

100 fontos tárgy

A napokban, egy délelőtt a konyhai tevés-vevés közepette bekapcsoltam (kivételesen) a rádiót, ahol valami olyasmiről volt szó, hogy mennyi felesleges dolog van körülöttünk, amire nincs is szükségünk. „Csak úgy” megvettük, mert reklámban láttuk, a szomszéd javasolta, vagy egyszerűen csak azért mert tökéletesen befolyásolt fogyasztógépekké váltunk…
Ennek kapcsán felmerült a kérdés, hogy mi lenne az a 100 legfontosabb tárgy, amit az ember semmiképp nem tudna nélkülözni. Ha jól értettem, valaki írt erről, vagy ki is próbálta ?  – eléggé felületesen hallgattam, mert közben a sütőben sülő hurkára és levesbetét befőzésére is ügyeltem, miközben épp kifolyni készült a kávé…

El is feledkeztem a dologról, mígnem most este, a gondolat egyszer csak a semmiből felbukkant az agyamban (hej, mi minden  lehet ott elrejtve, amiről nem is tudok…) és elkezdtem töprengeni, hogy ha tőlem kérdeznék meg a 100 legfontosabb dolgomat, mit mondanék ?
Nagyon nehéz kérdés, próbáljatok eljátszani vele….

Rögtön az merül fel az (öreg)emberben,  hogy a mindennapi gyógyszerek. Amihez azonnal társul a kérdés, hogy rendben, a most itthon lévő gyógyszereket bepakolva  max. 1,5 hónapi adagom van – mi lenne az után ???  És egyáltalán azonnal kapcsolódik ehhez a többi, váratlan eseményre itthon tartott gyógyszer : fejfájás, láz, derékfájás, hasmenés és szorulás-elleni tabletták, fertőtlenítő és kötszerek, kenceficék, lázmérő - hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ez hány db-nak számítana ? És mire mennék 58 db. vérnyomáscsökkentővel, ha az 59.napon nem lenne mit bevenni ???
Jó, játsszunk tovább, hagyjuk ki ezt a nehezen megválaszolható kérdést, mert nem igazán sorolhatók a „tárgy” kategóriába…habár… ha nem tárgy, akkor mi a gyógyszer?

Gyufa……..ez is tárgy, mi több, talán azt is mondhatom, nélkülözhetetlen….és ha gyufa, akkor már a gyertya is, bár arról nem volt szó, hogy lakatlan szigetre kell költözni…
Hány féle lámpa maradna akkor itthon ? Számold meg, nálad mennyi…nálam nem kevés.

Ha kimondottan használati tárgyat keresünk, a kés a listán biztos elől szerepelne. (O.k. az élező nem kell, valamiféle kövön bizonyára meg lehetne fenni…)
Olló… de melyik a 6 féle közül ? A manikűr ? A papírvágó ? A szabáshoz használt? Te jó ég, sosem gondoltam végig még, hogy tényleg 6 különböző méretű ollóm van itthon…
Főzőedény….na és ebből ? Kicsi, nagy, lábos, fazék, serpenyő, palacsintasütő, zománcos, kerámia, műanyag, alumínium, tejes, húsos, leveses ?
Evőeszköz:  kanál : mokkás, kávés, leveses, fagylaltos, salátás, szósz-merő ? Villák  és egyéb fel se érdemes sorolni, de mégis néha használt konyhai izék, melyek ebbe a kategóriába tartoznak, a  derelyevágótól a spagetti-fogó kanálon át, a kenőecsetig ….
A tisztálkodás eszközei: a szivacstól a szappanon át a fésűig, törölközőig és a cipőkeféig…
Szerszámok: kalapács, fejsze, csavarhúzó, véső, fogók, szögek, csavarok, tiplik…….nekem csak a barkács-felszerelésem sokkal több, mint 100 db-os !

És itt abba is hagytam a játékot…. 100 db tárggyal fogalmam nincs, miképp tudnék élni, holott  tény, ha csak 200 évet veszünk figyelembe, ami történelmileg bakugrás, az ükapámat egészen biztos nem vette körül ennyi izé, mint engem. A kérdés csak az, hogy mit jelent a „kell” szó ? 
A túléléshez, vagy a kényelemhez kellenek a dolgok ? Hát bizony a kényelemhez.
No de, ha már a 21.szd-ban élünk, akkor igényünk van a kényelemre, hiszen lehetőségünk van naponta látni, hogy léteznek ezek a dolgok és persze, hogy mindenki szeretné ezeket megszerezni magának.
De képes-e a Föld mindenkinek  egyaránt nyújtani ugyanazt ? Világos, hogy nem képes. És akkor  csoda, ha nő a feszültség a szegények és gazdagok között ? És a feszültség hová vezet ?  Hamlet szavaival: „..jóra nem visz, nem vihet soha”
Nos ez az, ami várható…mert nem hiszem, hogy egyedül én vagyok az, aki nem látom a kiutat ebből a gödörből/csapdából – nevezd-ahogy-akarod-helyzetből.
Sokan vagyunk, sokat akarunk és a dolog ilyen formába  egyszerűen nem működik. Ki kell az utódoknak találni valami más megoldást.
Vajon képesek lesznek-e erre ? 


 

Szerdai gondolat

„…Azt gondolnánk, csak veszélyes, nekünk ártó dolgoktól rettegünk…
Furcsa lehet, de félhetünk attól is, hogy terveink, vágyaink valóra válnak. Félhetünk a boldogságtól is. Ha egy régóta dédelgetett tervem valóra válik, lehet, hogy fenekestül fel kell forgatnom az életemet. Ehhez pedig arra lesz szükségem, hogy kilépjek a komfortzónámból. Ha félek ettől, mert már megszoktam a nem túl jó, de kényelmes és biztonságosnak hitt életet, akkor tudat-alatt úgy fogom intézni, hogy terveim akadályba ütközzenek. Mivel félelmeinket nem akarjuk tudomásul venni, inkább elfojtjuk őket….”

Újabb idézet is a harmonet-cikkből:    http://www.harmonet.hu/psziche/53286-felelmetesek-a-gondolataid.html

2011. január 25., kedd

Tim Cope

Az Alföldön száll le a lóról az ausztrál kalandor”  ezzel az idétlen és (szerintem) kissé pejoratív címmel adta tudtul egy fiatalember utazását és Magyarországra érkezését 2007-ben az origo.hu (http://www.origo.hu/itthon/20070920-tim-cope-ausztral-utazo-szombaton-opusztaszeren-fejezi-be-utjat.html )
(O.K. igen, olvastam: http://hu.wiktionary.org/wiki/kalandor  -  nekem a kifejezés akkor se tetszik….)
Ma láttam a 2x45 perces  úti-filmjét – és szenzációsnak találtam. Ha a magyar tv-ben láttátok, tudjátok, miről beszélek. Aki nem látta, s lehetősége nyílna rá, feltétlenül nézze meg.
Itt:  http://www.magyarjaras.hu/cikkek/timcope.html   egy jobb leírás olvasható az útjáról.

„………..Az ausztrál fiatalember (Tim Cope) 2004. május 31-én indult útnak Mongóliából Magyarország felé lóháton. A weboldala szerint Kazahsztánon, Oroszország déli sztyeppéin át vezetett az útja, és már Ukrajnában járt, amikor értesült arról, hogy apja meghalt egy autóbalesetben. Ekkor hazatért Ausztráliába és öt hónap kihagyás után folytatta útját, amelyen három lova (Ogonyok, Taskonir és Kok), valamint Tigon nevű kazah kutyája volt a társa.

Egy az új-zélandi köztévé honlapján olvasható cikkben Cope azt mondta, azért vállalkozott az útra, mert meg akarta tudni, hogy milyen volt nomádként, lóháton eljutni Európába és arra is kíváncsi volt, van-e még valamilyen kapcsolat a különböző kultúrák között. Azért Ópusztaszert választotta úti célnak, mert a honfoglaló magyarok ott tartották első országgyűlésüket….”


Keddi gondolat

"...A legtöbb ember kinyitatlan ajtók mögött él tétován. Hordja a múltját, mint egy hasznavehetetlen kabátot. Tudja, hogy már régen nem melegít, régen csúnya, kopott, foltos, színe hagyott, s régóta nem is illik hozzá. Aztán álldogál a kirakat előtt vágyakozva, nézve az újat, s mégis tétova. Áldozni kell rá. Meg kell dolgozni érte. S különben is, a régi bírja még egy darabig. Míg le nem szakad róla...."

2011. január 24., hétfő

Hétfő2.

34 halott a Domogyedovo-i repülőtéren….hallom ebben a percben a híradóban. Összeszorul a szívem… már megint valami terror-akció...
Onnan indultunk Szibériába – és igaz, hogy nagyon régen volt (1978), de mégis, ha csak a Szibéria szót meghallom, kellemes emlékek jutnak eszembe. Nagy kalandja volt az  életemnek a  világ másik felére elrepülni,  - különösen a hetvenes években - talán sokan nem is értik/érzik ma ezt. Személyes sértésnek veszem, hogy a mai világ az emlékeimbe is belerondít…
Tényleg azon gondolkodom, hogy pár napig nem kapcsolom be a Tv-t, mert csak a rossz, a baj, a negatív dolgok ömlenek ki belőle.

Pedig milyen jól is volt a mai napom ! 84 éves nagynénimnél voltam, együtt ebédeltünk, annyit beszélgettünk régi dolgokról, és sokat nevettünk…
Elmeséltem neki, hogy a legutóbb épp tőle kapott ősrégi fotók alapján „kitaláltam” ezt-azt a családomról, az ősökről.  És épp most próbálkozom azzal, hogy felderítsem, volt-e a dédapámnak testvére ?  Van ugyan egy családfa leírásom, amit Édesapám készített, de csak a nagyon szűk, egyenes ági rokonok vannak rajta, első-másod, pláne harmadfokú unokatestvérek már nem szerepelnek. És nekem most ilyesféle fotók kerültek a kezembe. 
El is gondolkodtam, hogy más családoknál vajon hány generációt tudnak visszamenőleg felsorolni ? Tudja-e pl. egy most 30 éves fiatal, hogy ki/mi volt a dédapja, ükapja ?  Van egy olyan érzésem, hogy nem tudja…Kérdés, hogy újabb 30 év elteltével (amikor esetleg már érdekelné ez) lesz-e még valaki, aki elmeséli neki a dolgokat ? 


Hétfői gondolat

"Ha önként vetted a zsákot a válladra, cipeld zokszó nélkül."

2011. január 23., vasárnap

Harp = hárfa

A napokban kaptam egy körlevelet a HAARP-ról. Hallottam én már valamennyit erről a dologról, de most kicsit rákerestem a neten. Több cikk is olvasható a témáról, pl. itt is: http://konteo.blog.hu/2009/10/05/a_haarp_osszeeskuves

Nem tudom, ki hogy van vele, mennyit hisz el, vagy mi az, amiben kételkedik, egy biztos, én ma már minden rosszat el tudok hinni „másokról”, akik nem tudom ugyan pontosan kik, csak azt tudom, hogy nem én vagyok.
Nagyon gyakran kerülök olyan hangulatba, hogy szeretnék kifutni a világból – csak éppen nincs hová. A „világ” tele van emberekkel, hatásuk még ott is  megtapasztalható, ahol fizikai formájukban nincsenek is jelen.  Elképesztő, hogy ezen a bolygón – sőt kívüle se – nincs már olyan hely, ahol biztonságban érezheted magad. Mindenütt látnak, hallanak, követnek, ellenőriznek, befolyásolnak – többnyire tudtodon kívül. Te meg csodálkozol néha magadon, hogy olyasmiket gondolsz/teszel/mondasz, amit nem várt volna senki tőled, sőt, te se saját magadtól.

Fogalmam nincs, nagyszüleimnek 100 évvel ezelőtt voltak-e hasonló dilemmáik,  egyáltalán gondolkodtak-e „globálisan” ?  De valami miatt úgy érzem, hogy ez a dolog nagyon távol állt tőlük. És emiatt  - még ha nehezebb (?) volt is bizonyos szempontból az életük, - szerintem boldogabbak voltak. Minél többet tudsz, minél többet látsz, annál nehezebb lesz az életed.
Ha a begyűjtött információkon/tudáson el is kezdesz gondolkodni, nagyon hamar eljutsz oda, hogy a gondok/bajok zömét megoldani képtelen vagy. Ez kellőképp frusztrálja az embert, s bár a világ bajain segíteni nem tudsz, hovatovább eljutsz oda, hogy már a saját bajaidon se…

És itt mindig úgy érzem bezárul a kör. A kör, ami ilyeténképp kelepce is egyben, mert ha belül vagy, nincs kiutad belőle, ha meg kívül, akkor azért rossz neked…

Hát, aki ezek után akarja (és még nem hallott róla) esetleg olvassa el a fent ajánlott cikket.
(Ami nem azért került ide, mert el akarom keseríteni  az olvasóimat,  csak úgy egyszerűen most ezt találtam….) 


Elolvasásra és meggondolásra ajánlom

@x-től kaptam a javaslatot, továbbítom, hátha nem mindenki nézi a kommenteket. 
http://www.harmonet.hu/psziche/53286-felelmetesek-a-gondolataid.html  

2011. január 22., szombat

Magyarázkodás köszönettel

Valamiféle szem-(vagy lélek?)tengely-ferdülésem volt a napokban. Én nem is tudom, mitől van ez, de néha képtelen vagyok a rám zúduló töménytelen információból kiszűrni a - relatíve kevés - jót és/vagy biztatót és akkor egészen bepánikolok.

Nem tudom úgy bekapcsolni a TVt-rádiót, hovatovább a számítógépet se, hogy ne zuhanjon rám és nyomjon félig agyon a rengeteg negatív információ. Amikor pedig belülről valami miatt (betegség, haláleset) amúgy is kicsit gyengébb lábon állok, akkor aztán kész vagyok.
Jó lenne tudni, más is küszködik-e ilyen periódusokkal, és ha igen (miképp feltételezem) – akkor hogyan küzd meg vele ?

Mert ha minden hírhozó eszközt ki is kapcsolsz, az információk a fejedben kerengenek megállíthatatlanul. Aggódom a világért, a családomért és nem kevéssé magamért. Különféle okokból, mindegyiket a rossztól, a fájdalmastól féltem. Nem akarom felkapargatni a sebeimet és még le is írni a félelmeimet, de lenne egy jó hosszú listám…

Az életben soha, soha nem próbáltam ki a kábítószert,  nem voltam kíváncsi  a hatására, sőt nem csak féltem, hanem a propaganda hatására undorodtam is tőle – és mostanában néha meg arra gondolok, de jó is annak, aki ha már nem is füvezik, de legalább jól le tudja inni magát és van néhány gondtalan órája. Tán még akkor is jó lehet, ha utána a felébredés keserves…
Egyébként épp a napokban hallottam, hogy külföldön kezdenek azon gondolkodni, hogy bizonyos esetekben, bizonyos drogokat, orvosi receptre felírva használhassanak egyes betegségekben szenvedők. (Jaj, hát persze, hogy tudom, a morfiumot használják itthon is, igen, de csak a halál előtt 5 perccel, s szerintem azt se kapja meg mindenki, akinek szüksége lenne rá, stb…de most nem erről van szó!)
Ilyen lepasszolt napjaimon bevenném, ha lenne valamiféle bánat-oldó-csodabogyó…

De hát egyelőre nekem semmiféle szerem nincs a gondolataim rendberakásához, mint a lelkierőm, ami (hála Istennek) eddig mindig elég erős kötélnek bizonyult ahhoz, hogy mindenféle pszicho-gödrömből kirángassam vele/általa magam.
És néha segíteni tud – bármilyen ellenmondásosan is hangzik-  ha én tudok segíteni valakinek. Felvillanyozódom a lehetőségtől, beindul a szervező-készségem, és azonnal háttérbe szorulnak a nyomasztó hülye gondolatok….

Itt köszönöm meg azoknak, akiket illet, hogy ebbe a gödörbe egy kis cérnaszálat lebocsátottak, mert sok ilyenből is lehet erős kötelet fonni….mint a példa mutatja…


 (Remélem, valahol) már jön a tavasz...

2011. január 20., csütörtök

Írás-szabadság


Ma reggelre kelve az történt velem, hogy nem tudok írni….vagy nem akarok….nem is tudom...
Valami - a térdemen kívül is – elromlott bennem.
Szabadságra megyek blogilag, ne aggódjatok értem, majd jelentkezem, ha kihevertem magamat.
Aki akar (?), írjon emilt, 2 nap után a blogba nem lehet kommentelni.

2011. január 19., szerda

Mennyit adtál neki ?

Ha manapság ez a kérdés két ember között elhangzik, 99 %-ig biztos lehetsz, hogy valamilyen beavatkozás után az orvosnak dugott pénzről van éppen szó.

Elmesélném az én nagy dilemmámat, nem tanácsot kérek, csak úgy hangosan/olvashatóan „morfondírozgatok”.

November közepén kezdődtek a térdemmel a bajok. Először sebészetre mentem, azt gondolván, egy régebbi elesés következményeképp fáj. Ott megállapították, hogy ez térdízületi arthrosis.

Átmentem a reumatológiára, felírtak egy gyógyszer, amit 3 nap múlva a mellékhatások miatt a szemétbe dobtam (1200.- Ft), illetve kaptam egy kb.200 éve használatos mentolos kenőcsöt.
De legfőképp „hasznos” tanácsokat, a következő formában:
„Nézze, 65 évesen, örüljön, ha a lakásban el tud totyogni, kis bevásárlás, főzés, stb.. Elég az már ennyi idős korban. Ezen nem lehet segíteni, jobb nem, csak rosszabb lesz. Legfeljebb menjen el és iratkozzon fel egy műtétre, az nem árthat, úgyse mostanában kerülne sorra”
Ezek után jött a mézes-káposzta, a mézes-fahéj, a zselatin, a mágneses térdszorító, a fájdalmat csillapító kínai tapasz, a lóbalzsam.

Majdnem 3 hónap kínlódás után véletlenül (?) erről beszélgetve egy ismerősömmel, megtudtam, hogy ő most készült épp egy újszerű beavatkozásra, mert neki  megmondta az orvosa, hogy van valami injekció, amit közvetlenül az ízületbe adva kicsit lehet az állapoton javítani, ill. csökkenteni lehet a fájdalmat. Igaz, igaz a hyaluronsavas injekció darabja 9000.- Ft (max. 5 adható, min.3 szükséges) –„természetesen” az SZTK nem fizeti….

Itthon a neten azonnal utána néztem, (Itt: http://www.porcpotlas.hu/hu/index.html  ) ahol kiderült, hogy még a műtét előtt lenne néhány lehetőség, amit kipróbálhatnának rajtam. Ezt se a körzeti, se a sebész, se a reumatológus egyetlen szóval sem említette. Kovács13 Mari néni, akinek nincs internetje és ismerőse, akivel épp ezt csinálják – soha a büdös életben nem szerez tudomást erről.

Ok. Ez eddig a dolgok egyik fele. Megtudtam a lehetőséget magánszorgalomból és jószerencsém folytán, beutaló körzetitől, időpontkérés a kórházban. ( 5 hét múlva – mondták, micsoda szerencsém van, hogy csak ennyit kell várni…)

És akkor ismételt beszélgetés az ismerőssel, aki időközben már meg is kapta az első injekciót.
Kérdezi tőlem: Te, mennyit gondoltál adni neki ?
Én ? A dokinak ? Hát ne idegesíts, nem lesz elég a 30-50.000.- Ft, amit kiadok a gyógyszerre, akkor még az injekció beadásáért is kell fizetnem az állami intézményben, a munkaidejében gyógyító, az államtól fizetést kapó, az állam eszközeit használó orvosnak ?
Áh – mondja az ismerősöm - nem úgy van az manapság. Fizetni kell. Mert most képzeld el, mi lesz, ha 3-5 év múlva mégis csak meg kell operálni a térdedet ? A doktor emlékezni fog rád, hogy ez volt az a smucig öregasszony, aki pár éve egy rohadt fillért se adott ! Mit gondolsz, hogy fog akkor majd bánni veled ?

Bevallom összeomlottam, megtörtem, bánatomban sírva fakadtam és elöntötte az agyamat a vörös köd....

Mert igaza van. Ha mindenki ad, és én nem, akkor  számkivetett páriává aljasulok az orvos szemében, aki ezek után az én szememben már nem is nevezhető igazán orvosnak, csak pénznyelő automatának.
Ugyanakkor: mi, igenis mi betegek vagyunk azok, akik a szaros kis életünket féltve fényesre nyaljuk a doktorok   s……ét. Ki adott nekem +pénzt azért, mert tisztességgel  végzetem a munkámat, megszakítás nélkül 40 évig? O.K. nem életet mentettem. De a dolgozó emberek 99,9 %-a „csak” a munkáját végzi – épp úgy, miképp az orvosnak meg az a munkája, hogy gyógyítson. Nem is munkája, szent hivatása kellene, hogy legyen, mert valami ilyesmire esküdött.
Esküdtem én is (amikor kezdtem, még divatban volt a hivatali eskü) de én be is tartottam. Hűséggel szolgáltam a cégemet, segítettem a hozzám fordulókat. Igaz, ezen nem életek múltak, csak a becsület.

Hát, itt állok most, tanácstalanul….
Vagyis hát nem. Elkezdem a kutyakemény spórolást, a múltkor részletezett 50 ezres rezsi mellett megmaradó másik 50 ezremből. Mert szegény dokinak adnom kell valamit, különben a hátralévő időmben tényleg nem lesz más lehetőségem, mint totyogni a szoba s konyha között…..

Utószó: igenis tudom, hogy vannak olyan orvosok is, akik nem fogadnak el hálapénzt. Ez most itt nem róluk szólt.

2011. január 17., hétfő

Gizi mama

Elment… El tudott végre menni az én Gizi mamám… Egy hétig tartott….Minden nap imádkoztam érte, hogy mielőbb megtérhessen oda, ahová az utolsó időben vágyakozott.
Élt  3 hónap híján 95 évet.

Húsz éve ismertük meg egymást – én akkor nagyon kerestem valakit, aki napközben a lakásba bezárt kutyámat kiengedi, amíg én dolgozom. Ajándék volt a rátalálás. Már az is különös, (még ha 20 évvel ezelőtt mások is voltak a viszonyok) – hogy egy kvázi ismeretlennek odaadtam a lakáskulcsomat, s tettem ezt a legteljesebb lelki nyugalommal, mert egyszerűen tudtam, éreztem, hogy (az akkor 75 éves) aranyos nénitől nekem aztán nincs félnivalóm.
Kapcsolatunk az idők folyamán valóságos anya-lány viszonnyá finomult.

Amíg szülőházában lakott, sok sok estét átbeszélgettünk. Lehet, az unokái nem tudnak annyit fiatal koráról, mint amennyit én meghallgattam. Különösen nyaranta voltak szép estéink, kint ültünk az udvarban, körülöttünk  nyíló futórózsa-girlandok, millió muskátli, a hatalmas gránátalma bokor, kutyám a lábunknál szuszogva, békésen élvezte a mi halkan csobogó beszélgetésünket. Mindig szeretett volna egy kislányt – sokszor mosolyogva beszéltünk róla, hogy ez a vágya elég későn teljesült…

Később, amikor átköltözött a fia házába, ott is rendszeresen látogattam, megígértem neki, hogy élete végéig kitartok mellette. Ezt az ígéretemet be is tartottam.
Pont egy hete szólt a fia, hogy úgy néz ki, közeledik a vég. Az orvos max. 1-2 hetet jósolt, ami természetesen lehetett volna 1-2 nap, vagy 1-2 óra is…
Átmentem, felére fogyott pici kis teste, mint valami fura kérdőjel lapult a paplan alatt, beszélni már nem tudott, de amikor megfogtam a kezét, s mondtam, hogy én vagyok ott, maradék erejével még megszorította. Istenem, de szánandó volt szegénykém…
És Istenem, de szomorú is volt számomra ez a pár pillanat….Hát elmegy ő is…
Elfogynak mellőlem a szeretteim…

Évekkel ezelőtt egyszer - minden különösebb indok nélkül - nekem ajándékozott egy kis alkalmi táskát. (Fogalmam nincs, volt-e ennek valami különös neve abban az időben, amikor a múlt századforduló elején a fiatal lányok ilyennel jártak a bálokba.) Csak úgy, egyszerűen „szeretetből” adta – hiszen ilyesmit az ember a fiának nem ad, a menyének talán nem akarta adni, hát megkaptam én.
Nem tudom megállapítani, hogy ez ezüst-e, vagy csak valami egyéb fém – de ennek semmi jelentősége. (Édesanyámnak is volt ilyen – már nincs nálam, s csak reménykedem, hogy unokaöcsém, akihez eljutott, kellőképp megbecsüli, de legalábbis megőrzi.)

Könyvespolcom egyik díszhelyén pihent ez a kis műremek, de most elhatároztam, hogy továbbadom. 2 unokájától 4 dédunokája van a mamának, s ebből egy kislány. Neki fogom adni. Mint egy nagyon értékes ajándékot attól, aki őt nagyon szerette, de nem tudta kivárni, hogy a kicsi lányból nagylány legyen, s helyette kaptam meg régebben én.
A kislány most 20 év körüli. Talán örülni fog ennek a  síron túli ajándéknak.




Orwell és Huxley

Egy jövőbeli disztópia*↓  két leghíresebb példáját George Orwell 1984 és Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olvashatjuk. Vajon melyik író járt közelebb az igazsághoz? Orwell szerint a világot egy mindent elnyomó, mindenkit megfigyelő rendőrállam irányítja majd, ami semmilyen kegyetlenségtől nem riad vissza, hogy hatalmát megőrizze. Huxley olyan világot látott, ahol az embereket a szórakozás, a látványosságok tartanak rabságban és a technika vívmányai tartanak bűvöletükben, hogy ellenállás nélkül elfogadják saját elnyomásukat és válasszák inkább a pazarló és mértéktelen fogyasztást. Ma úgy tűnik mindkét szerzőnek igaza volt. Huxley igába hajtásunk első fázisát jelenítette meg, míg Orwell megmutatta a másodikat.

A központi állam fokozatosan átvette a hatalmat minden felett, ahogy Huxley írja, elcsábítva a népet az érzékek kielégítésével, az olcsó tömegtermékekkel, mértéktelen hitellel és a politika színházával. Miközben mi jól mulattunk, a multikat és nagyvállalatokat egykoron úgy-ahogy kordában tartó rendelkezéseket észrevétlenül hatályon kívül helyezték és a törvényeket, amelyek arra lennének hivatottak, hogy az egyént védjék, megváltoztatták és mire észbe kaptunk az emberek nagyrésze elszegényedett. Most, hogy a hitelforrások kezdenek kiapadni, a munkásoknak való jó állások örökre eltűntek és már a tömegcikkek is megfizethetetlenné váltak, a „Szép új világból” hirtelen „1984”-ben találjuk magunkat. A hitelek, vég nélküli háborúk és vállalati jogtiprások által fojtogatott állam egyre közelebb kerül a csődhöz. Itt az idő, hogy Orwell Nagytestvére átvegye a hatalmat Huxley „tapijától”, a szabad szerelemtől és a „szómától”. Fokozatosan áttérünk az ügyes manipulációk és illúziók világából, az óvatos, ideologizált kontrollról a nyílt hatalomelvű irányításra.

Orwell óva intett minket egy olyan világtól, ahol a könyvek be vannak tiltva. Huxley egy olyan világ ellen szólt, ahol senki nem akar olvasni. Orwell óva intett minket a vég nélküli háborúktól és állandó félelemtől. Huxley az  észnélküli örömök ellen szólt. Orwell óva intett minket egy olyan államtól, ahol minden párbeszédet és gondolatot megfigyelnek és az ellenállás minden formáját kegyetlenül megbüntetik. Huxley egy olyan állam ellen szólt, ahol az embereket annyira lekötik a hétköznapi jelentéktelen események és pletykák, hogy már nem érdekli őket az igazság. Orwell azt látta, hogy az embereket megfélemlítéssel engedelmessé tehetik. Huxley szerint az embereket engedelmességre lehet csábítani. Kezdünk rájönni, hogy Huxley története csupán Orwell művének bevezetője. Huxley megértette milyen folyamaton keresztül fogadtathatják el velünk saját elnyomásunkat. Orwell megértette magát az elnyomást. Most, hogy a vállalati puccs lezajlott, mezítelenül és védtelenül állunk. Kezdjük megérteni, ahogyan Karl Marx is tudta, hogy a szabadjára engedett és irányítás nélküli kapitalizmus egy brutális forradalmi eszköz, ami teljes kimerülésig vagy az összeomlásig szipolyozza az embert és a természetet.

„A Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra,” írja Orwell az 1984-ben. „Bennünket nem érdekel mások java; kizárólag a hatalom érdekel. Nem a gazdagság, a fényűzés, a hosszú élet vagy a boldogság; csak a hatalom, a tiszta hatalom. Hogy mit jelent a tiszta hatalom, mindjárt meg fogod érteni. Mi a múlt valamennyi oligarchiájától különbözünk abban, hogy tudjuk, mit csinálunk. A többi, még azok is, amelyek hasonlítanak hozzánk, mind gyáva és képmutató volt. A német nácik és az orosz kommunisták nagyon megközelítettek minket módszereikben, de sohasem volt bátorságuk felismerni saját indítékaikat. Azt állították, sőt talán hitték is, hogy nem készakarva ragadták magukhoz a hatalmat, s akkor is csak meghatározott időre, s a következő sarkon már ott van valamiféle paradicsom, amelyben az emberek szabadok és egyenlők lesznek. Mi nem ilyenek vagyunk. Mi tudjuk, hogy soha senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy lemondjon róla. A hatalom nem eszköz; a hatalom cél. Nem azért csinál az ember diktatúrát, hogy megoltalmazzon egy forradalmat, hanem azért csinál forradalmat, hogy diktatúrát csinálhasson. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás célja a kínzás. A hatalom célja a hatalom.”
A központi állam a PR iparág, a szórakoztatóipar és fogyasztói társadalom ízléstelen materializmusa mögé bújva próbál felfalni bennünket. Nem tartozik hűséggel sem nekünk, sem a nemzetnek.  A központi állam nem egy demagóg vagy karizmatikus vezetőn át fejezi ki magát, hanem a vállalat névtelensége és arctalansága határozza meg. A nagyvállalatok, vonzó szóvivők segítségével irányításuk alatt tartják a tudomány, a technológia, az oktatás és a tömegkommunikáció felhasználását. Ők mondják meg milyen üzeneteket közvetítsen a tévé és a filmipar.

Az eredmény egy monokróm információs rendszer. Magukat újságírónak, szakértőnek vagy specialistának mondó celeb udvaroncok definiálják számunkra problémáinkat és türelmesen mosolyogva elmagyarázzák a paramétereket. Azokat, akik a ránk erőltetett paramétereken kívül próbálnak gondolkozni, irreleváns bolondnak, szélsőségesnek vagy radikális baloldalinak titulálják. A társadalom előrelátó kritikusait száműzik. Az elfogadható vélemények tartománya A-tól B-ig tart. Az ilyen vállalati udvaroncok által irányított társadalom, ahogyan Huxley írja, derűs konformista és végtelen, de végül végzetesen optimista világgá válik. Annyira el vagyunk foglalva olyan termékek megvásárlásával, amik azt ígérik, hogy megváltoztatják életünket, szebbé, magabiztosabbá vagy sikeresebbé tesznek bennünket, hogy közben észre sem vesszük, hogy a folyamatban elveszítjük jogainkat, pénzünket és a beleszólás hatalmát. A tömegmédiából jövő valamennyi üzenet boldogabb, szebb holnapot ígér.
Ez ugyanaz az ideológia, ami miatt a vállalati vezetők, minden esetben széles mosollyal az arcukon, eltúlozzák nyereségüket és letagadják a veszteségeket. Az embereket rabigába hajtotta a technológiai fejlődés, ami egyéni hatalmat, örök fiatalságot és ezermilliomod másodpercekben mért sebességet ígér nekik. A legtöbb ember pedig tudományos informáltság hiányában, de jó képzelőerővel megáldva, ezt el is hiszi.  
A termelői bázist tönkretették. Spekulátorok és csalók kifosztották az államkincstárat és milliárdokat loptak a kisrészvényesektől, akik nyugdíjas éveikre vagy gyerekeik számára spóroltak. Alapvető jogainkat elvették. Az alapvető társadalmi szolgáltatásokat, mint a közoktatás és az egészségügy, profitorientált nagyvállalatoknak engedték át, akik mindenkit kihasználnak a nyereség érdekében. Az elégedetlenkedőket, akik nem hajlandók alkalmazkodni a vidám vállalati csevejhez különcnek bélyegzik.

Az emberek életszemléletét és hozzáállását, mint Huxley befolyásolható szereplőit, okosan manipulálja a központi hatalom. A könyv főhőse Bernard Marx frusztráltan fordul barátnőjéhez Leninához: „Nem vágysz arra, hogy szabad legyél, Lenina ?” kérdezi.  „Nem értem mire gondolsz. Szabad vagyok. Szabadon élvezhetem az életet. Manapság mindenki boldog.”  Nevetett. „Igen, manapság mindenki boldog. Ezt mondjuk a gyerekeknek lefekvés előtt, de nem szeretnél másképp boldog  lenni, Lenina? A saját magad módján, nem pedig úgy, ahogyan mindenki más.”  „Nem értem mire gondolsz,” ismételte.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                            
Az álomvilág kezd szertefoszlani. Egyre több ember jön rá, hogy kihasználták és kirabolták. Hamarosan vége Huxley Szép új világának és eljön „1984”. Az embereknek hamarosan néhány kellemetlen igazsággal kell szembenézniük. A jólfizető állások örökre eltűntek. Az emberiség történelmének legnagyobb adósságát arra fogják használni, hogy a társadalmi biztonság utolsó bástyáit is felszámolják. Az államforma kapitalista demokráciából szép fokozatosan neo-feudalizmussá alakult. Amikor ezek az igazságok nyilvánvalóvá válnak, a vállalati derűt düh váltja fel.
Észrevétlenül átlépünk Huxley Világállamából Orwell Óceániájába.

* egy társadalom negatív jövőképe

A cikk teljes egészében átmásolva innen:

Versek

Egy Garai Gábor verset keresve vettem kézbe tegnap az 1966-os „Szép versek” – et.….És a könyv kinyílt egy másiknál, feltehetőleg nem véletlenül. Bemásolom most ide:

Baranyi Ferenc: Csöndtelenül

A "törvénytelen" szeretők nem
fordítják fény felé az arcuk,
mosolyuk is árnyákba rejtett
s kétszer sötétebb a haragjuk.

Szeretni kölcsönágyra járnak
diszkrét csörgésű kulcscsomóval
egymás mezítlen melegéhez
szorongva érnek, mint a tolvaj.

Nem ismerik a gondtalan nász
fegyelmezetlen őrülését,
neszekre függesztett figyelmük
rándulni kész akár a vészfék.

Nem bújnak össze önfeledten,
csak félve egymáshoz lapulnak,
ernyedten is olyan feszültek,
mint puska ravaszán az ujjak.

Sivár magányuk sem magányos:
presszókban ülnek félaléltan,
egymás mellett egymásra várnak,
kettesben is emberkaréjban,

nem ismerik a délutáni
szelíd szieszták tiszta csöndjét,
ezer felől figyelt magányuk
sosem lesz páros egyedüllét,

sorsuk zsibongó hontalanság,
akár utcára kivetetté.
 A "törvénytelen" szeretőket
a csönd hiánya űzi ketté.
(1966)

Mellesleg Garaitól a „Kétéltűek” c. verset kerestem meg is találtam, ugyanebben a kötetben. Ezt nincs fent a neten, most bemásolom, hátha más is elolvasásra érdemesnek találja:

Garai Gábor: Kétéltűek

Kik most nyílt színen kacéran haboznak,
akik a trambulinon ringanak
- ugorjak, ne ugorjak ? –
az ő kezükben a cinkelt kártya,
az ostoba lap,
mellyel kétes nyereségük besöprik,
hogy aztán mélán messze ússzanak,
mondván: - csalódtunk, jaj, hiába,
dús üdvösség úgysem köszönt e tájra,
itt már lement a nap.

Mert világfájdalom lakik szívükben
(luxus-kocsikkal sem gyógyítható)
Belül hasadtak, ám szolíd a küllem –

- Rossz, ami van – a semmi volna jó !
Kár, hogy a semmibe nem jár
menetrend szerint a hajó…

Élni valamiből kell – így borongnak -,
a dermedt semmi készpénzzé nem olvad,
jobb elvállalni mindenféle tisztet,
s addig is evickélni legalább.
Hát mezítlábas múltat költenek őseiknek
s majd antilopcipőben cserélnek hazát.

Néhány lopott tervrajz s cirkalmas rágalom
s valami hitvány
élet-hamisítvány, -
ebből áll a mintakollekció,
amellyel magukat ajánlják 
az ócskapiacon,

hol arra, ki jól ágál s aki jó
pénzen beváltható,
alkalmas úszóhártyát növeszt a haszon, -
járhat kedve szerint vizen és szárazon….

És járnak majd e megvett gyönge lelkek
idegen partok indái alatt,
megússzák mélyét idegen vizeknek
s mocsarak meleg vackán alszanak.

Se-hús, se-hal-létükből messze árad
a bomló magányosság sír-szaga,
jól se lakhatnak és enni se vágynak,
házuk lehetne – de hogy lelnek haza ?

Fejükön majd kopoltyú nő, s bevonja
a kócos hínár nyálkás testüket,
s didergő verítéket igéznek a holdra
a honvágy éjein e vak kétéltűek.