Az én Zsolnay kincseim 1.

Elöljáróban: Ez a bejegyzés már majdnem készen volt, amikor tegnap este bekukkantottam Múltmentő blogjába  http://multmento.blog.hu   és láss csodát, épp a Zsolnay márkajelzésekkel foglalkozik legutóbbi (02.11.) írásában. Nagyon megörültem, azonnal elolvastam, megnéztem a képeket, s elhatároztam, hogy akkor kiegészítem, ill. átszerkesztem a már félig kész anyagomat, és bemutatom mindegyik régiségemet.

Nem tartozik a portörlés a kedvenc tevékenységeim közé…mégis muszáj néha….

Pár napja a könyvespolcról pakoltam le  a „csetreszeket” (= ami nem csak  mosatlan edényt, hanem ez esetben apró-cseprő holmit jelent). Már százszor megrostáltam, szekrénybe beraktam, majd elővettem, egyik polcról le-, másikra feltettem bizonyos darabokat, de egy részük valahogy mindig a nyilvánosságra kívánkozik, s ha ez a helyzet,  hát maradjanak, majd törölgetem őket…

Emiatt került a kezembe az alábbi tányér ikerpár, melyek csonkák kissé, de az az érzésem, még így is értéket képviselnek. „Természetesen” és sajnálatos módon, semmi, de semmi sztorim nincs hozzájuk, azon kívül, hogy nagyszüleim tulajdonából kerültek hozzám.

Egész halvány vaj színűek, aranyozott mintával, s a kis virágszirmokat halványkék  gyöngyök díszítik. Azért írom ezt le ilyen pontosan, mert a fényképek csapnivalóak – de hát annyit szenvedtem velük, hogy nem is hiszitek. Mégsem tudok jobbat készíteni…

Valamikor régesrég az ebédlőben*↓ volt nálunk egy vitrin – valószínű épp úgy, ahogy az akkoriban más lakások szobáiban is divatos volt. Benne finom, horgolt, pici csipketerítőkön mindenféle nippek álltak, ritkán használt, aranyszélű, mintás poharak, kis dobozka,  ezüst pohárka, és a csoda emlékszik már rá, még mi minden…Gyereknek kinyitni tilos volt…

(*Itt álljunk is meg még egy pillanatra. Nos, igen, a helyiség szobának is nevezhető, de a régi családi szóhasználat szerint a nagyszüleim ebédlőnek nevezték a középső nagy szobát, amit ma akár  nappalinak is hívhatnánk, hiszen délután, este mindig itt voltunk. Különösen télen, amikor a konyhát már nem fűtötték és csak itt fent égett a nagy Kalor kályhában a tűz. De ha vendégek jöttek, ők is többnyire itt ültek le. (Kivételt képeztek a nyári összejövetelek, amikor kellemesebb volt az udvarban, a „lugas”-ban ücsörögni.)

Itt voltak a több-személyes ünnepi étkezések, ha nagyritkán a család nem velünk élő tagjai látogattak el hozzánk. Itt volt a széthúzható és egy deszkalappal megnagyobbítható  ebédlő-asztal és a nagy komód, benne a ritkán használt, elegánsabb edényekkel. Hát én emiatt már csak megtartom az ebédlő nevet, habár tény, két kisgyerek ágya (= alias sezlon) is itt volt…)

Szóval az ebédlőben állt a csodálatos/titokzatos/tilalmas vitrin, többek között benne a két Zsolnay tányér. Történet híján is igen szép darabnak tartom őket. Valamikor régebben érdeklődtem, nem lehetne-e restauráltatni, de akkor valami megfizethetetlenül magas összeget kértek  érte. Nem hinném, hogy ez, az utóbbi időben sokat változott volna, így hát mostanában nem kérdeztem, hol, mennyiért lehetne kijavíttatni őket. Az az érzésem, én már csak így fogom továbbörökíteni. Legyen az utódok gondja. Ha ugyan…..

Most  Múltmentő blogjából tudtam meg, jöttem rá, (ezúton is köszönet érte!) a hátlapján lévő jelek alapján, hogy ezek az 1800-as évek vége felé készülhettek….nagyon homályosak, elkentek a jelek, a fotón azért írtam rá, hátha érdekel valakit pontosan is, mi olvasható ott.

Folyt. köv….