2011. április 30., szombat

Lakodalom



„Természetesen” végignéztem az esküvőt – naná, ha a svédekét megnéztem, akkor az angolokét perszehogy ! 45 millió €-ba került. Azért ez nem semmi… Eszméletlen mekkora tömeg volt, azt mondták, kb. 1 millió ember volt a helyszínen kíváncsi az eseményekre és a földkerekségen 2 milliárdan kukkoltunk…
Igaz, arról is szó esett, hogy a legközelebbi angol királyi lakodalom jó sokára lesz, hiszen a mostani pár gyermekének esküvőjére várni kell pár évtizedet. El is meditáltam, hogy milyen érdekes, habár Erzsébet esküvője idején TV még nem volt, de film készült róla, azt többször is láttam. Láttam természetesen a trónörökös Károly és Diána esküvőjét (sajnos a temetést is) és most a legfiatalabb uralkodó-jelöltét. Hát a következőt már nem érem meg. Tehát nekem ez volt az utolsó angol királyi esküvőm…

Kissé restellem, de ezt a Kate-t nem találom túl szimpatikusnak, ám nem tudnám megmondani az okát, miért. Csak. Ezt érzem. De hát végül is nem nekem kellett feleségül venni. Majd meglátjuk. Az angol királyi család már annyi mindent kibírt, és annyi mindent átvészelt, egy ilyen Kate nem hinném, hogy megingatja…

Egy valamire azonban jó volt ez az ünnep, megint tanultam valamit. (Na, most árulom el a tudatlanságomat). Én nem ismertem az angol himnusz szövegét, se angolul, se magyarul. Végig el tudom dúdolni, a dallamát tudom, de többet nem. Ma az egyházi szertartás végén elénekelték és meglepődtem, hogy mindenki tele tüdővel fújja,  kivéve a királynőt. Természetesen azonnal leesett a tantusz, hogy ennek csak az lehet az oka, hogy a himnusz róla szól. És tényleg.

Isten, óvd kegyes királynőnket,
Éljen soká nemes királynőnk,
Isten óvd a királynőt:
Adj neki győzedelmes,
Boldog és dicsőséges,
Hosszú uralmat:
Isten, óvd a királynőt.

Ó, Urunk, Istenünk, emelkedj fel,
Ijeszd el ellenségeit
És pusztítsd el őket!
Zavard össze terveiket,
Hiúsítsd meg aljas cselszövéseiket,
Benned bízunk:
Ments meg Urunk, minket.

A legszebb ajándékaiddal
Halmozd el bőséggel;
Legyen uralma hosszú:
Védje meg törvényeinket,
És mindig adjon okot,
Hogy szívünkből énekeljük hangosan:
Isten óvja a királynőt!


2011. április 29., péntek

Varázsbögre

Ha nyavalyogtam itt tegnap az elfeledett húsvéti lapokról, akkor ma - kiegyensúlyozásaképp az érzelmeknek – egy igazi „meglepi”-ről kell számot adnom.

Az embernek, ha valamiféle ünnepe (pl.szülinapja) van, a családja – (vagy annak legalábbis egy része) nem az adott napon, hanem vagy előtte hétvégén, vagy utána másik hétvégén, egy ráérősebb összejövetellel,  mondjuk közös ebéddel egybekötve  köszönti.

Most se volt másképp, akinek eszébe jutottam előtte megköszöntött, bár volt, akinek a konkrét napon is eszébe jutottam….itt is köszönet érte.
De hogy  az ünnep múltával és olyan baráttól, akire igazán nem is számított az ember, szintén érkezzen valami meglepetés, az olyan ritka, mint a fehér holló.
Márpedig nálam ez a madár járt. Tudom, hogy olvasnak – hát itt is köszönöm nekik !!! :-)

Nézzétek meg, milyen mókás/kedves, igazi meglepetést okozó ajándékot kaptam: 





Egy mesebeli varázsbögre !!

„Normál” állapotban sötét kakaó-barna, de ha beleteszel valami folyadékot, és azt a mikróban felmelegíted, megjelenik rajta a kép. Jelen esetben – és ezért  külön, plusz köszönet jár - Lilike 11 éves kislánya, a mosolyogva csontját rágó Borcsika látható a bögrémen:

2011. április 28., csütörtök

Szívélyes üdvözlettel….

Merengtem pár napig, hogy érdemes-e erről beszélnem, de – bevallom – könnyebb lesz a lelkemnek, ha a terhet itt, szavakba öntve letehetem.

Költői a kérdésem, őszintén szólva nem is nagyon várok rá választ: Miért van az, hogy  elküldök 53 db. húsvéti üdvözletet (=E-mailt) – köztük igen „JÓ” ismerősöknek – és közülük vagy 14-en a fülük botját sem mozdítják ? Nem divat ma már a húsvéti jókívánság ? Hiszen ez a gépi, még csak pénzbe sem kerül…

Nem, higgyétek el, ez most nem az öregasszony sértődöttsége (olyasmi is van bennem sokszor, nem titkolom)– egyszerűen értetlenül állok a dolog előtt. Ha én esetleg olyan valakitől kapok üdvözlőlapot, akinek én valami ok miatt nem küldtem, akkor valami kedves szövegel „kibeszélem” magam, elnézést kérek, és utólag kívánok valami jót. Megesett már velem. 

De igenis fájdalmas, ha olyan emberek, akikkel kifejezetten jó a kapcsolatom, se nem írnak, se nem veszik fel a telefont….Ennyire azért senki se elfoglalt – gondolom én, különös tekintettel, hogy a „bűnösök” egy jó része nem is dolgozik, nem hivatkozhat arra, hogy annyi volt a munkája, hogy erre már nem jutott idő.  Sajnálatos módon még rokonok is vannak ezen a listán…

Most karácsonyig gondolkodom, és még az is meglehet, hogy a következő ünnepen én leszek az, aki nem küld senkinek jókívánságot….Mert hát minek is ? Az ünnep ettől függetlenül is „megtartatik” és ha jó lesz, az nem az én kívánásomon múlik.
Így is fel lehet fogni a dolgot, csak ezt én egy újabb „szálszakadásként” értelmezem – és mint múltkorában írtam, már rég nincsenek szemfelszedők….

 
Kép:  http://goodgirls.lapunk.hu/kepeslap_k uldes.php?u=88219&t=1&a=99276

2011. április 27., szerda

Az olvasás dicsérete

Egész véletlenül elkeveredett egy régebbi újság, amit most találtam meg, s benne egy igen érdekes cikket. Nem is hosszú, ajánlom elolvasásra, itt: http://nol.hu/tud-tech/20110122-hatartalan_tulelok
Ennek a cikknek kapcsán el is gondolkodtam, hogy melyek az én életem legnagyobb ajándékai ?
Persze, tudom, „leg”nagyobb csak egy van, akkor pontosítok, melyek az életem nagy ajándékai ? Nos, az olvasás szeretetét, a „betűéhséget” mindenképp e sor elejére tenném.
Annyi szépet, jót, érdekeset, értékeset, hasznosat kaptam én a betűk segítségével, hogy  az hihetetlen. És hány szomorú, lehangol órán segítettek át a betűk ? Hány álmatlan éjszakán,  hány végtelennek tűnő várakozáson ? 

Ez az egész „tiráda” ( http://www.kislexikon.hu/tirada.html ) most csak azért íródott, mert ebben a fent említet cikkben is már megint olyasmiket olvastam, ami magamtól, esküszöm, eszembe nem jutott volna….Hogy pl. a folteltávolító mosószerekben a sarkvidéki sziklákon élő baktériumokat használnak ! Vagy pl. én azt se hallottam, hogy  „A tavaly nyáron a Mexikói-öbölben történt olajkatasztrófa után bebizonyosodott, hogy minden, a tisztításra tett, dollármilliárdokba kerülő emberi erőfeszítésnél ezerszer hatékonyabbak a nyersolajat is megemésztő baktériumok.”

Persze  - mivel nem vagyunk egyformák – meglehet, hogy mások, vagy a mai fiatalok számára ez az egész kérdés a legkisebb jelentőséggel sem bír (már, vagy még, vagy egyáltalán…). Én mindenesetre, így „a vége felé”, rettentően sajnálnám, ha az olvasás öröme kimaradt volna az életemből.

 Ezek a könyvtárból tegnap kihozott könyveim.

2011. április 26., kedd

Ajándék nap a zöldben – (Az én idei Emmausz-járásom.)

(Aki nem tudná, itt megnézheti: http://hu.wikipedia.org/wiki/Emmausz  mi is az az Emmausz járás.)
Szóval húsvét hétfő lévén, négyen „lányok” elhatároztuk, hogy kiruccanunk egy kicsit a városból, az ünneplésből, és a kötelességekből. Autóba „pattantunk” – és irány Mohács !

Először – mivel mindannyian nagyon régen jártunk ott, gondoltuk, megnézzük a mohácsi történelmi emlékparkot, ami ugyan felújítás alatt van, de hátha már/még látogatható. Nos, nem volt ugyan bezárva, de ott eléggé káoszos a helyzet. A régi szép bronzkapu helyén valami „magyarkorona” féle alkotmány emelkedik, egyelőre persze még csak állványzat, beton, meg  fejetlenség szinten, és a parkosítás is igencsak a kezdetek kezdetén áll, de azért nem szégyelltek belépőjegyet kérni !! Igaz, aki kíváncsi erre a stádiumára egy építkezésnek, az csak fizessen. A csel az benne, hogy a pénztár-lakókocsinál nem is látsz még semmit, hogy tul.képp mire fizetsz be – aztán a fák közül kibukkanva, kiderül a semmi. No sebaj, egy kis támogatás az államnak/üzemeltetőnek részünkről ezzel megvolt. Néhány kép innen, (a bejárat-kupolás nem az én képem, valami miatt az enyém bemozdult): 

 Az épülő  bejárat egy része
 A csata helyszínének kőbe vésett térképe - darabokban...


 II.Lajos és Szulejmán

Mivel teljesen terv nélkül indultunk útnak, csak a végcél volt meghatározva, így hát lekanyarodtunk Kölked felé a sátorhelyi útról. Ketten már jártunk erre néhány alkalommal, és a bédai szivattyútelepet próbáltuk fellelni. Aki nem járt ezen az úton, az elképzelni se tudja, milyen csodálatosan szép ! Ártéri erdő, abszolút ember-mentes (vagy majdnem), csend és zöld – ez a kettő jellemzi. És micsoda öröm volt, hogy egy pici bizonytalankodás után el is értük célunkat ! Itt a Dunának csak egy holtága van, de az gyönyörű. Tán ha tíz ember pecázott az egész belátható szakaszon, köztük az apróka, Mira nevű kislány is, akit egészen elvarázsolt az én fényképezgetésem, így hát róla is készült fotó. Sajnos a madarak elkerültek minket, ill. olyan messze szálltak/álltak, hogy azt én sajna, képtelen voltam lefotózni. Meglepő volt, hogy egyszer csak feltűnt egy lovas-kocsi, ami valószínűleg sétakocsizókat szállított „Gerber Lovas birtok Kölked” feliratú táblával az oldalán. Hát lehet, hogy érdemes lenne egyszer a gáton végig-kocsikázni……

 A szép emlékű bédai gátőrház


 Duna...Duna..Duna...csoda...
 Mira
 A séta-lovas-kocsizók


 Állatok
 Holtági hangulat

Mohácson a kompkikötőtől D-re, a Duna-parton ültünk le ebédelni, pontosabban szólva megenni az otthonról hozott szendvicseinket. Mivel vizünk nem volt és a melegben, a jó kis sonkás-zsemlyék után megszomjaztunk, némi ejtőzés után bementünk a komp melletti Révkapu vendéglőbe, ahol ritka udvariatlan kiszolgálásban részesültünk. Egyhamar ide se fogok menni, az biztos ! A pincér már eleve valahogy kelletlenül jött az asztalunkhoz, mintha a fenébe akart volna kívánni bennünket, hogy miért is zavarjuk ?  Igaz, nem a reklámozott, 2500.- Ft-os nyúlpecsenyét rendeltük meg, hanem mindössze 2 ásványvizet meg egy sört. Amikor letette a poharakat az asztalra, és betöltötte a vizeket, az egyik üvegből jócskán félreöntött az asztal lapjára, s nem csak hogy nem törölte le, hanem még annyit se mondott: „Pardon” – Hát hiába, a mindössze 2x250 Ft-os víz és 550.- Ft-os pohár sör fogyasztói ezt érdemlik…
Ide NE menjetek: http://revkapuvendeglo.hu  

 A komp éppen elindult...
 A sziget
 Lefelé...

Amúgy a Duna nem magas, és még mindig varázslatos az illata. Hajóforgalom semmi, emberek is alig járkáltak a mólón, csak a komp járt ide-oda rendületlenül. Békés, csendes délután volt.
A vendéglőből átmentünk a szemközti kis cukiba, és megettük idei első fagyinkat. 130.- Ft volt egy gombóc, elfogadható árért, elfogadható minőség. Aztán besétáltunk a Széchenyi térre, megcsodáltam az új „főutat” – mert én nem jártam ott azóta, hogy elkészült. Ide telepítették a Hősök parkjából a madaras szökőkutat is. Lefotóztam a szép új Szentháromság szobrot. Húsvét lévén arra gondoltam, tán nyitva van a fogadalmi templom – de tévedtem. Ami viszont nagy meglepetés volt: én a templom melletti II. Lajos emlékművet sem láttam még – nagyon tetszett ! Íme a belvárosban készült fotók:


 A galambos szökőkút


Ez után még nyomoznom kell, nem tudom a címét, csak "Kalapos"-nak neveztem el...




 Ez nagyon tetszik, függetlenül attól, hogy II.Lajost 20 évesen kicsit fiatalabbnak képzeltem...

 Belvárosi utcarészlet

A Szentháromság szobor

 Millenniumi emlékmű a Duna parton

Aztán ezzel úgy nagyjából véget is ért a kirándulásunk. Eléggé elpilledtünk, meleg is volt, gyalogoltunk is, szóval, irány: haza !
Az úton megegyeztünk, hogy ilyen jó kis kirándulást máskor is fogunk szervezni – van itt Baranyában nézni/látnivaló épp elég.

2011. április 25., hétfő

„Egy gondolat bánt engemet”

„A beszéd képessége emberi kiváltság, a hallgatni tudás emberi kiválóság. A kimondott szavak mögött szándékok rejlenek; a hallgatásba bölcs megértés, türelem, tisztelet vegyül. Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.” (Tatiosz)

Napok óta gondolkodom ezen a 3 mondaton. És őszintén szólva, nem tudom, igaz-e, vagy csak magyarázkodás. Megmagyarázása annak, hogy egy bizonyos (többnyire kényes) témával kapcsolatban miért nem merünk/akarunk véleményt mondani.
De jó dolog-e ez ?
A hallgatás nem jelent-e gyávaságot is ? A véleményem nem-vállalását, az eltitkolást ?
Hiszen van az a mondás is, hogy „A hallgatás beleegyezés” – na jó, de mibe ?  Ha nem szólsz, azzal  épp azt nem mondod meg, hogy adott esetben mivel értesz/nem értesz egyet.
Képtelen vagyok megoldani a rejtélyt és megtalálni a helyes utat. Én – a magam esetét tekintve – igenis gyávaságnak, vagy bizonyos értelemben kényelem-szeretetnek, a rizikótól való félelemnek  tartom a hallgatásomat.
Egyelőre ’persze’ hallgatok.


2011. április 23., szombat

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok minden olvasómnak !


Fotók - gondolatok

Nem tudom, nézegeti-e valaki is rajtam kívül a Big Picutre oldalát ( jobb oldalon a saját bloglistámban van) – de én, ha látom, hogy új képek készültek, mindig végignézem.
Pénteken a líbiai harcokról kerültek fel fotók annak kapcsán (is), hogy az egyik fotóriporter életét vesztette. De őszintén szólva, nem ez indított arra, hogy írjak pár sort, hanem egyszer csak az jutott eszembe, hogy mi is lenne velem, mit is tennék, ha valami okból itt nálunk törne ki ilyesféle háború ? Hova menekülnék ? Mit csinálnék ? Hová bújnék ? Ki védene meg ? Ki segítene ?
Nem, nem akarom én elrontani az ünnep szépnek/kellemesnek ígérkező hangulatát, nem azért írom ezt. Csak azért dokumentálom, hogy figyelmeztessek: jó lenne, ha mindenkinek, minden nap (legalább este) eszébe jutna, hogy – mindenféle bajunk, bosszúságunk és nehézségünk ellenére – nálunk béke van, és hogy ez mekkora kincs ! 

 Ez valakinek az otthona volt...

2011. április 22., péntek

Húsvétra várva

Az Árkád belső terében – nem mondanám, hogy valami különleges – de talán a kicsiknek tetszik.Én elég korán jártam ott, gyerekek még alig voltak...






Ezek meg az általam készítettek. 'Meglepi' egyedül a füles nyuszi, idén először csináltam ilyent a hímesek mellé. Lehettek volna szebbek  is, de tán majd jövőre. Amúgy az elkészítése egyszerű, hagymahéjban főzött tojás,  papírfül, kis vattapamacs farkinca, filctoll az arcocska megrajzolásához, ragasztó és kész.



2011. április 21., csütörtök

Story

A helyszín:

A János és Klára utca sarkán álló emeletes (tán Bauhaus?) házba szólt a következő megbízatásom. (Utcanevek kissé elferdítve, aki felismerné a helyszínt, kérem, ne javítson!)
Nem is emlékeztem már rá, hogy a János utca felől is van kapu (van) mert anno, amikor anyám ott dolgozott, a földszinten voltak a húsipari irodái, s hozzájuk a ny-i kapun kellett bemenni.  Márpedig a kapu ott volt, s a keskeny és sötét folyosó egy nagyon szűk belső udvarba vezetett. Felnéztem 2 emelet magasba, és arra gondoltam: de utálnék én itt lakni ! Sehol egy kis napfény, mint egy börtön, olyan….

Az udvar bal oldali lakásában vártak, ahová bekopogtam, majd meg sem várva a választ benyitottam.
Egy múlt század közepi divat szerint öltözött nő állt előttem, olyan ’marlenedietriches’ hullámos, félhosszú frizurával, apróvirágos matlaszé pongyolában. Meg is lepődtem egy pillanatra, meghajoltam, és mondtam:
- Kezicsókolom én Molnár Zsolt vagyok.
Az asszony cseppet, kérdőn felhúzta a szemöldökét – mire gyorsan folytattam:
- Teccik tudni, „Emzsé”, a fotós….
(Mintha ezt mindenkinek, így a hölgynek is,  illett volna tudnia…)
Erre elmosolyodott, s finom, elegáns mozdulattal befelé tessékelt.
(K. barátom – orvos – bejáratos volt ehhez a családhoz, tőle tudtam meg, hogy valamiféle igen régi bútorokat, valóságos kincseket őriznek a kívülről jelentéktelennek tűnő lakásban.)

A helyiség, amibe beléptem valami fura konyhaféle volt, de tudtam, nekem a szobában kell fotóznom, én ugyanis régi bútorokat fényképeztem, s a kiállításomhoz gyűjtöttem anyagot.
Egy pillanatig el is csodálkoztam, hogyan lehet itt a belvárosban egy nyitott kéményes ! régimódi konyha ?  Tisztári mint valami múzeum...Mivel azonban engem nem ez érdekelt,  már léptem is tovább a szoba felé, ami, mint kiderült pont az épület sarkán lévő helyiség volt. Emiatt aztán D-re és Ny-is is voltak ablakai, sőt volt egy sarokablak ott, ahol (valamikor régen, így emlékeztem) ajtó állt. Nehéz, halvány borsózöld, bársony sötétítő-függöny lógott az ablakok előtt és alatta nem láttam másikat, talán nem is volt „rendes” csipkefüggönyük…A szoba  hatalmas volt, legalábbis ahhoz képest, ahogy én azt, a házat kívülről ismerve – elképzeltem. A K-i és D-i falon egy-egy óriási méretű gobelin függött elég magasan, a rajtuk lévő képek alig voltak kivehetők, dús lombú fák és valamiféle ugrándozó ? táncoló ? alakokat láttam futólag rajtuk.

És ott állt szemben a bejárattal, a tálalószekrény… Az, ami valójában látogatásom célja volt. A „vad” amire „vadásztam”. Óriási méretű, de hagyományos formátumú, csillogó fekete márványlappal, két oldalán üveges kis vitrinekkel, melyek tele voltak, díszes edényekkel, teás-csészékkel, poharakkal. A szekrény anyaga – sajnos nem vagyok bútor-szakértő, nem tudnám megmondani, pontosan milyen fa – valami álomszép mintájú, vöröses-barna, pompásan megmunkált anyag volt, a fiókok és az ajtók zárjai fényesre tisztított réz borítással voltak ellátva, a két nagy ajtón virág-intarzia mintával.
Azt se tudtam, hogyan, honnan fényképezzem, tele voltam aggodalommal, hogy ha vakuzok, a politúr be fog csillanni, ha nem vakuzok, akkor életlen, sötét lesz a kép. Mindenesetre kattogtattam.
Kissé elfordulva a K-i falon lévő gobelin felé, vettem csak észre, hogy egy zongora is áll a sarokban,  és ennek az oldala is valami hihetetlen finom művészi asztalos-munkával volt elkészítve, ez is  intarziás, a csillogó fekete lakkon elefántcsont színű kúszó virágindákkal.

Ekkor szólalt meg a társam (?) (– ezek szerint nem egyedül jöttem fotózni?) – hogy:
- Nézd ezt az asztalt, meg a székeket, milyen csodásak ezek is !
És tényleg, ott állt a faragott lábú, kis kerek asztal, mellette 3 szék, pont olyanok, amilyeneket nemrég láttam, s a szakértő megállapította róluk, hogy a XVII.szd-ban készültek, sőt, a halványzöld bársony  ülés hátsó részén lévő jelből még azt is ki tudta olvasni, hogy melyik várúr, melyik kastélyában volt a helyük eredetileg. És  - most már meg se lepődtem, amikor - a garnitúra mellett észrevettem azt a komódot, amit szintén a székekkel egyidőben láttam, s nagyon megnyerte a tetszésemet. Hihetetlenül precíz munka volt, pompás illesztések, sehol egy karcolás rajta,  meseszerű ág-bogas mintával. A négy fiók mindegyikén íves kis rézfogantyú volt, a legfelső fiókot egy csúcsos végű kulccsal lehetett zárni.

Fényképeztem mint a megszállott…….. és akkor az egyik függöny mögül előlépett egy kissé pocakos idős úr, mosolyogva, mint aki itthon van…
Társam arcán láttam a meglepetést, összecsippentett szájjal súgta nekem:
- Hé figyelj, hát ez a Puskás Öcsi !...

                                         *****************************

És akkor felébredtem….

Hogy lehet, miért van az, hogy ilyen mesés álmaim vannak ? 
Semmi közöm Puskás Öcsihez, sosem érdekelt a foci. Az viszont igaz, hogy a napokban láttam egy műsorban (Kunst und Krempel) az álombeli kis komódot és széket, és az is igaz, hogy szeretek fényképezni… na de hogy ezekből a morzsákból összeálljon egy ilyen sztori ?
Ki érti ezt ?

Egyébként meg ki lehet az „Emzsé” ????
(Kapaszkodjatok meg, a neten találtam egy ilyen nevet, ha érdekel valakit, keressen rá....Bevallom én eddig ezt a nevet még sosem hallottam. Legalábbis éber állapotomban... )