2011. május 31., kedd

Csillagjegyek - gondolatok


Olvasgattam a neten a  csillagjegyekről – mert néha elgondolkodom a körülöttem élők cselekedeteinek mozgatórugóin… Megoszlanak a vélemények erről, ab ovo tudom, hogy 50 % hisz, 50 % meg nem hisz benne. De néha keresem bizonyos cselekedetek/történések/szavak mozgatórugóit. Okát.
Miért történik az, és úgy, ahogy ? Vagy én lennék az ok ? Egyszerűen bevonzom, netán átveszem mások negatív hangulatát/érzelmeit ? Vajon segítek-e ezzel rajtuk ? Megkönnyebbülnek-e ők, ha rám passzolják rosszkedvüket ?

Jobb napjaimon rántok egyet a vállamon, máskor annyira meg tudok bántódni, ahogy  csakis egy túlérzékeny öregasszony tud. Nehéz nekem néha ma már alkalmazkodni és nem is sikerül mindig megértőnek lenni.
Valahogy elég rosszkedvűre sikeredett a tegnapom – de a ma jobb lesz ! Meglátjátok majd holnap !

Holnap már június…..és vele múlik az év fele….



Garai Gábor: Június

Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is - : a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld, szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,
s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.


(Megjegyzés a tegnapi post-hoz: kicseréltem a fotót, akit érdekel, megnézheti az újabbakat !)


2011. május 30., hétfő

Lakodalom (mert megérdemlitek …..a sok morgolódásom után)

Elgondolkodtam, miért is lehet az, hogy míg a felháborodásom, haragom szövegei seperc alatt „kiszaladnak” az ujjaim alól, a szívemet mélyen megérintő eseményekről sokkal, sokkal nehezebben tudok írni…
Talán az ember ösztönösen óvja, védi, takargatja azt a kevéske  kis csodálatos dolgot, ami az élete során történt vele ? Hiszen egy másik „anyagom” is  hónapok óta mellékvágányon parkol, s valahogy nem tudom rászánni magam, hogy közzétegyem….

A mai témát is több, mint egy hete „dajkálom” – de talán most sikerül szavakba foglalni. Legalább egy részét…
A tisztánlátás érdekében előre kell bocsátanom, hogy 2 fél- és 1 édes testéremnek  van 2-2-2 gyermeke, az ugye összesen 6 gyerek.  Ezek közül – úgy alakult – hogy kettő unokaöcsémmel olyan szoros a kapcsolatom, mintha a saját gyermekeim lennének. Születésük percétől a mai napig, szinte a pótmamájuknak érzem magam. Bár ma már – hisz felnőttek – kicsit ritkábban találkozunk, de kicsi korukban igen sokat voltam együtt velük. Emiatt azt hiszem, teljesen természetes, hogy igen szoros érzelmi szálak fűznek bennünket össze.

E két fiú közül a nagyobbiknak a múlt hét szombatján nem csak a 30. születésnapja volt, hanem a lakodalma is.
Igen, igazi lakodalom, nem csak esküvő…

Valamikor, vagy 30 éve egyszer voltam én falusi lakodalomban, de most meg kellett állapítanom, hogy az messze volt ettől a mostani eseménytől. Valahogy úgy hozta a sors, hogy nem nagyon hívogattak ilyen helyekre - amit azért nem sajnálok most, mert ha több ilyesmit láttam volna, nem hatott volna ez a mostani rám ilyen elementáris erővel.
Persze lehet, hogy ez egy nagyon  is „hétköznapi” lagzi volt egy olyan ember szemében, aki gyakran kap ilyesmire meghívást, nekem mindesetre életre szóló élmény lett.

Azt talán felesleges mondanom, hogy az ifjú pár szerintem gyönyörű volt – az lenne a csoda, ha nem ez lenne a véleményem. Hosszú fehér ruhában, kezében kedves kis csokorral  a menyasszony, elegáns öltönyben a vőlegény…

A mennyei főrendező igencsak kegyes volt a fiatalokhoz, mert azon a szombaton sokfelé esett, még jég is,  de ahol és amikor ők megjelentek, ott és akkor épp elállt az eső… A nászmenet a fiatalok lakásától indult, kb. 500 m-t sétáltunk ragyogó napsütésben a Polgármesteri Hivatalig. Többen ott vártak ránk. Bevonultunk, mindenki elfoglalta a helyét – én, mivel a szülők, nagyszülők, testvérek ültek az első-második sorokban, úgy gondoltam, a negyedik sor épp megfelelő hely a számomra.
Nekem nagyon tetszett az egész ceremónia – nem volt fellengzős és nem volt elkapkodott a beszéd, a fiatalok és azt hiszem mindenki egy kicsit meghatott volt, amikor kimondta  az anyakönyvvezető, hogy akkor ők mostantól bizony egy életre férj és feleség.
Sor került a két különálló gyertyáról a harmadik közös meggyújtására, ami a mostantól eggyé váló két életutat is jelképezte. Ez után egy hatalmas vázából hófehér rózsaszálakat fogtak kézbe a fiatalok, és egyenként adták át köszönetük és hálájuk jeléül a szülőknek, nagyszülőknek.
És akkor történt ez est első csodája – az én „kisfiam” odajött és nekem is hozott egy szál rózsát. Hát, nem szégyellem bevallani, bizony elsírtam magam. Én életemben még ilyen szép ajándékot nem kaptam, mert ha 30 év szeretetét valahogy meg lehet köszönni, akkor ennél szebben biztos nem lehetne…Soha, míg élek, ezt a percet, ezt az érzést nem fogom elfelejteni….

A ceremónia templomban folytatódott, majd ez után átmentünk az étterembe, ahol már a kapuban köszöntő italokkal vártak, s bent 110 főre volt terítve.  Utunkat és később cselekedeteinket  a vőfély dirigálta, humoros-kedves versikékkel felkérve, vagy ösztönözve a násznépet a tennivalókra.

Itt következett a második elgyengülésem. Dacára, hogy tudtam a meglepetésről, mégis, mégis olyan kedvesen meghatónak és mindörökre emlékezetesnek őrzöm ezt az eseményt, hogy ehhez képest az esküvő többi „műsorszáma” már sehol sincs. Ez a két modern, mai fiatal, képes volt egy hónapig táncórákra járni, hogy egy szépen koreografált angolkeringőt betanuljon és előadhasson. Azt hiszem számomra feledhetetlen marad, én már mindörökre sírni fogok, amikor az alábbi 
számot meghallom: 

 

Aztán asztalhoz ültünk és hamarosan kezdődött a lakoma. Én valahogy így képzeltem el a királyok, gazdag urak  nagy vacsoráit: megjelennek a pincérek, hozzák a forró újházi tyúklevest, majd érkezik a főtt hús, torma- és meggymártással.
Azt el is felejtettem megírni, hogy az asztalon, mindenkinek a tányérja előtt volt egy picike csengő. Nem tudtuk, miért – ám hamarosan kiderült, ez a „csókcsengő” és ha a vendégek megrázzák, az ifjú párnak meg kell egymást csókolnia. Volt nevetés, amikor képtelenek voltak 3 kanál ételt megenni, mert olyan gyakran megszólaltak a csengők… persze aztán hamarosan a csengetők is elfoglalták magukat a finom falatokkal, és kissé normalizálódott a helyzet.
A finom falatok a következők voltak: Fokhagymás natúr sült, párizsi szelet, zengővárkonyi töltött pulykatekercs, rántott sajt, -karfiol, -gomba, rizs, sült-krumpli, vegyes párolt zöldségköret, vegyes savanyúság. Egészen bele lehetett fáradni már csak ebbe is, pedig az igazi móka, a tánc csak ez után következett. Jó volt a zenekar, mindenki találhatott kedvére valót és nagyon sokan táncoltak is.

Az elfelejtettem az elején, hogy az asztalokon már a megérkezésünkkor ott álltak a rokonság által készített aprósüteményes tálak, sem ezek számát, sem a rajtuk lévő töménytelen sütit felsorolni nem tudom ….Kicsit később érkeztek a gyümölcstálak, volt azon minden, narancs, banán, kiwi, szőlő, barack, cseresznye, eper, körte, meg nem is tudom, mi még.
Ital is volt korlátlan mennyiségben: rövid italok, fehér és vörös bor, sör, és többféle üdítő, ásványvizek. (Nagy, nagyon nagy öröm volt számomra, hogy egyetlen egy vendég sem részegedett le, jó volt a hangulat, de abszolút kulturált módon élvezte mindenki ezt az ünneplést.)

Mivel a településen a miénkkel egyidőben volt egy másik lakodalom is egy közeli étteremben – onnan egyszer csak ellopták a mi menyasszonyunkat, s helyette „odacsempészték” a sajátjukat. A mi ifjú férjünk megtáncoltatta a másik menyecskét, aztán mégis inkább visszacserélték a hölgyeket, csakhogy ehhez váltságdíjat kellett fizetni, s ez pompásra sikeredett:
Az amúgy is jó hangulatot csak fokozta az ifjú férj „madártánca” – vagy én nem is tudom, minek nevezzem: a zenekar elkezdte játszani a „Nád a házam teteje – rászállott egy cinege” kezdetű dalt, s ennek minden sorát pantomim-szerűen kitáncolta a főszereplő. Tudom, leírva ez nem tűnik valami nagy számnak, de akkor és ott, szenzációs volt, nagyon nagy sikere volt, mondhatnám a nyitókeringővel vetekedett.

Aztán a vacsora vége természetesen a menyasszony 3 emeletes tortája volt, mindenféle tűzijátékkal, előírás szerinti közös felszeleteléssel, egymás etetésével, ahogy ez már szokás.
Ezzel egyidejűleg megérkeztek a torták, ha jól számoltam 12 db, + a rétesek (túrós, meggyes).
És aki kért, kaphatott kávét is.
Hogy mindez kissé lejjebb kerülhessen az ember hasában, következett a menyasszonytánc.
Az egyetlen olyasmi, ami nem volt újdonság számomra a „műsorból”.

Viszont nem láttam még pl. gyertya-táncot,  melyet a gyertyafény keringő dallamára táncol az ifjú pár, miközben a közönség, kezükben égő gyertyát  tartva körbeállja őket a sötét teremben. A fiatalok feladata tánc közben elfújni a gyertyát – amivel megint lehetett viccelődni, mert bizony voltak, aki galád módon újra gyújtották a gyertyát, így aztán csak a harmadik körre sikerült nekik sötétséget varázsolni…

Mellesleg nyerni is lehetett: egy óriási üveg tele volt csoki-drazséval. Lehetett saccolni, hány db. van benne. Az nyert, aki a ténylegesen benne lévő számhoz legközelebbi számot írta a papírra. Volt „esküvői” emlékkönyv is, aki akart, írhatott bele emlékezetes sorokat.

A „menyecskeruhába” öltözés után  jött a cseréptörés, de itt most csak egy tányért vágtak földhöz, mert a cserepek összesöprése után jött az igazi móka, a pénzdobálás és annak összegyűjtése…Hát ilyent se láttam még ! A körben álló vendégek töménytelen mennyiségű aprópénzt szórnak a táncoló párral, akik aztán kapnak „segítséget” a felszedéshez: egy lyukas lapátot, meg egy igencsak foghíjas seprűt… Dőlt mindenki a kacagástól, látva a fiatalok nagy igyekezetét – de bevallom, a vége felé – mivel olyan sok pénzt szórtak rájuk, hogy tán hajnalig se tudták volna összeszedni, az ifjabb vendégek is besegítettek…

Éjfélkor volt újra lehetőség a kiürülőben lévő bendők megtöltésére, felszolgálták a töltött káposztát, és valami fantasztikusan finom vegyes-pörköltet nokedlivel.

A násznép ez után kezdett lassan fogyatkozni.
Én – életemben tán először - hajnali ½ 3-kor olyan vidám és friss voltam, mintha reggel lenne, s csak ekkor gondoltam a hazafelé indulásra.
Összecsomagolt kis „motyómmal”( maradékok) szép lassan kanyarogtam hazafelé.

Egy picit lassítottam annál a pipacsmezőnél, ahol délelőtt a fiatalok fényképezkedtek,  és arra gondoltam, szívem minden szeretetével azt kívánom: egész életük legyen olyan  vidám és akadálymentes, mint a mai egész napjuk volt, s legyen olyan derűs, mint  ez a pipacsmező !



2011. május 29., vasárnap

Pécs-Bp-Pécs (Élményutazás a MÁV SZART akarom mondani START-tal)

Nagy-hirtelen valahogy nem tudok egyetlen olyan „szolgáltató”nagyvállalatot mondani, akinek a „szolgáltatásával” elégedett lennék. Nem hiszem, hogy bennem van a hiba.
Egyszerűen nem is értem ezt az egészet, mintha az ország  meg lenne gárgyulva, Magyarországon minden a feje tetejére állt, tönkrement, elromlott, bedöglött.
(Nehogy beszójjá má’ hogy a büdös komcsik az okozói ennek, mert  akkor tényleg szétdurranok.)  Semmi, de semmi nem működik úgy, ahogy régen,  bármit szeretnél elintézni, csak a bonyolult, túlkomplikált nehézségekbe, a hivatalnoki őrületes útvesztőkbe botlasz, és gyakran fel is adod, mert egyszerűen úgy érzed, tehetetlen vagy a hatalmaskodó, zsarnok, - nem is tudom milyen undorító jelzőt tudnék még írni – szolgáltató cégekkel,  beleértve az egészségügyi ellátástól, mint a példa mutatni fogja, a közlekedésig mindenkit.

Ugye a villany-gáz leolvasás-összevonáson már túl vagyunk, sőt, az év eleji csak neten beadható kedvezménykérési szemétséget is simán lenyeltük. (Hogy megemelkedett menetközben mindennek az ára, áh, már szóra sem érdemes.) Hogy miképp packáznak a különféle hivatalok az ügyfelekkel, arról volt kolléganőim hajmeresztő beszámolóiból van tudomásom, ne is essen most ezekről szó részletesen, holott erről is tudnék mesélni.

Ám azt nem gondoltam volna, hogy egy várt vonatozásból is  kellemetlen emlékeim „képződnek” majd…Gyanútlanul ültem  fel a Magyar Államvasutak IC expressz vonatára – és idegbetegen szálltam ki este belőle.

Nem, nem azt akarom a MÉV nyakába varrni, hogy épp egy olyan kocsiba kaptam hely-jegyet,  amibe két elsőosztálynyi kisgyereket utaztattak Budapestre, és a zsivaj elviselhetetlen volt…. Odafelé menet tehát átmenekültünk az étkezőkocsiba, ahol csend, béke és nyugalom uralkodott. Menetközben  kétszer is megálltunk, bemondták, hogy kiszállni tilos ill. azt is, hogy a vonat előre láthatólag fél órát késik. Nem tudtuk meg, miért ?  Ezt sajnáltuk, mert nagyon szűkös volt Bpen az időnk.
Lakás- és baba-nézőbe mentünk a testvéremmel, mindketten a legminimálisabb Bp-i helyismerettel. Még jó, hogy az unokaöcsém kijött elénk, gyorsabban eljutottunk a célpontig.
Engem már az odafelé vonatozás is elfárasztott, és az ottani rohanás, a förtelmes embertömeg, mellesleg a 35 fokos meleg pedig egészen ellankasztott.
Mivel 6-ra ígérkezett a vízvezeték szerelő, hogy valami ideiglenes megoldással nekem vizet varázsol, már a 13,54-es vonattal vissza kellett jönnünk. Tényleg csak egy futó-látogatásra volt elég ennyi idő.

Nos, a visszaút se volt piskóta… Arról persze nem tehet a MÁV, hogy vannak szabadon járkáló szellemi fogyatékosok, akik utazhatnak vonaton is. Épp egy ilyen mellé szól a hely-jegyem. Egy ismerősöm – aki rendszeresen jár ezzel a vonattal – már hírből ismerte szomszédomat, állítólag miden pénteken jön le Pestről Pécsre. Hát miért is ne én kerültem volna mellé ?
A  mögöttem lévő széken egy fiatalember még indulás előtt elkezdett telefonálni, és 37 percig nem hagyta abba. Komolyan mondom, a fejemet olyannak éreztem, mint egy zsongó méhkas, amiből nem tudnak kiszállni a méhek….Persze nem csak ő telefonált. Nem is értem, hát az embereknek ÁLLANDÓAN telefonálniuk  KELL? Megállás nélkül kell beszélni egymással ? Hogy bírtak akkor élni, mikor még nem volt mobiltelefon?

Szóval szörnyen zavart a telefonáló pasi, igenám, de időközönként a mellett ülő bolond is elkezdett beszélni. Kommentálta az eseményeket, hogy most gyorsulunk, hogy mit lát ott kint az ablakon túl, hogy nagyon meleg van … Aztán elővette az elemózsiás dobozkáját ( eszembe jutott megint az Esőember) és enni kezdett. Szép komótosan, néha morranva csak valamit közben. Amikor pedig befejezte, zsíros kezét és száját elegánsan az ablak függönyébe törölte. Na kb. ekkorra vesztettem el az önuralmamat, ill. eddigre éreztem, hogy a hőmérséklet is kibírhatatlanná vált. Volt vagy 40 fok. Ablakok becsukva ugye a „klíma” miatt. Hát itt haljak most meg, ha van ezeken a vonatokon bármiféle klíma is, vagy ha van, akkor nem működtetik. Még azt is el tudom képzelni, hogy merő kiszúrásból…

Az éppen odaérő kalauzt megkérdeztem, hogy miért nem működik a klíma: na, az se volt egészen normális, mert rám meresztettre izzadó homloka alól gülü-szemeit, és azt mondta: Hát működik a klíma… Mint egy Gólem, akibe betáplálták a szöveget. De tényleg…Nos, erre nem tudtam mit mondani, egy orángutánnal jobban lehetett volna beszélgetni a témáról, mint ezzel a pasival.

Újra felkerekedtem és átmentem az étkező kocsiba. Itt valamivel kellemesebb volt a hőmérséklet, de az is lehet, hogy csak azért, mert ismét teljesen üres volt. Nem voltak benne 37 fokos emberek, akik felmelegítették volna. Aztán itt hallgattam meg vagy ötször,  hogy a vonat fél órát, majd 40 percet késik, és csak Pécs előtt 5 perccel hangzott el, hogy „ A késésért elnézésüket kérjük”.  De még ekkor sem mondták meg, hogy mi volt a késedelem oka.
Államtitok…. Energia-spórolás… Királyi parancs a nép tűrőképességének kipróbálására…Egyszerű kiszúrás, mert ha a MÁV-nak rosszul megy, menjen már rosszul az utasoknak is…Nem tudom…Tényleg ennyire hülyének nézünk ki – mi utasok?  Hát ül megfőve több száz utas a vagonjaikban, nem lehetne valami (akár hazugságot) beadni nekik, hogy mégis miért a késedelem ? Egyszerűen nem értem…

Mondja a sógornőm, miután félholtan megérkeztünk, hogy vissza lekellene/lehetne kérni a jegy árát. Jó én megpróbálhatom…
Hát ne tudjátok meg, hogy mire kiderítettem, miképp is lehet, kb. másfél órányit kellett telefonálnom. CSAK a 40-es körzetes MÁV számon lehet velük beszélni semmilyen más telefont nem vettek fel pénteken 19 órakor. Még a főmenetirányító sem. (Vagyis nem dolgoznak. Ezek szerint még a főmenetirányító se. Ezek után  csoda, hogy egyáltalán járnak a vonattok…) A telefonos kisasszony Budapestről jelentkezett, mert már ennél a cégnél is az van, ami a többi nagy szolgáltatónál, hogy egy központi számra fut be a hívás mindenhonnan.
(Kitűzött globeurópai cél: szüntessünk meg minél több munkahelyet!- nehogy bevedd, amit hadoválnak itt mindenféle új állásteremtésről – minden szavuk hazugság!) Annyit tudtam meg, hogy be kell menni az állomásra és egy adatlapot kell kitölteni.

Ma aztán elmentem ezért, de rájöttem, hogy  teljesen felesleges, mert
1. Nem egyezem bele, hogy a bejelentő lapon szereplő adataimat bárkinek kiadják – ez ugyanis szó szerint szerepel a hátoldalon, így:
„……..személyes adatainak megadásával és aláírásával hozzájárul ahhoz, hogy adatait a MÁV START Zrt az igénybejelentéssel kapcsolatban felhasználja,... adatrögzítő cégnek átadja,….”
2. A nyomtatványt kiadó nő közölte velem, hogy a majdani elbírálás után ESETLEG a költség 30 %-át fizetik csak ki.
Menjenek hát a jó francba !

Ja, hogy a baba ?

A baba természetesen GYÖNYÖRŰ!!! :- )



2011. május 28., szombat

Hogy volt…(A hokedli dicsérete)


Pontosabban: Hogy is volt az anno, amikor még a hokedlira tett lavórban mosakodtam?
Szóval, ugye szerda óta nincs vizem. Eredetileg ugyan a vizes-mester megígérte, hogy péntek este csinál nekem valami ideiglenes átkötést (vagy mit), hogy júni 6-ig, - amikoris szétveri teljesen a fürdőszobámat – mégse kelljen úgy élnem, mint a barlangi ősembereknek, - de az élet már csak ilyen zord és kegyetlen: mégse ért ide pénteken, majd ma (nagyon remélem) este megcsinálja. (Ígérte erősen.)
Most szót se arról, hogy ezen beígért péntek esti szerelés miatt rövidült meg az amúgy is nyúlfarknyi bp-i baba-látogatásom – amiről esetleg majd később/máskor írok.

Szóval a hokedliről akartam írni. Lenne rá fogadásom, hogy vannak ma már gyerekek, akiknek ez egy teljesen ismeretlen fogalom. Én azonban tudom, hogy a hokedli nagyon is hasznos alkalmatosság (volt – s szerintem ma is lehetne). Nekünk volt kétféle is, „sima” és felnyithatós tetejű – amiben mindenféle dolgokat lehetett tárolni. Asszonymunka volt a rávaló kispárnát megvarrni/megkötni/hímezni. Ülni lehetett rajta, de kis létraként is használhattad, hiszen ráállva, már el lehetett érni a szekrény tetején rejtekező befőtteket, avagy magasabb polcain elhelyezett „titkos” dolgokat. (Habár a legmeglepőbbet épp a szekrény legalsó polcán, jó hátra eldugva találtuk meg egyszer….  Amiből aztán pompás kis lufikat fújtunk, számonkérve, hogy miért rejtegették ezeket eddig előlünk… :-) )

Jelen esetben nem is a rajta való ülés kényelméről, vagy kényelmetlenségéről akarnék értekezni, hanem arról, hogy ez az egyetlen olyan tárgy, amire rátéve a lavórt, rendesen meg lehet mosakodni. Namármost nekem ilyen sajnos nincs. Nem tudom mások jártak-e már hozzám hasonló cipőben, s akkor ők hogyan oldották meg néhány napig a mosakodást – de be kell valljam, kész akrobata-művészet,  amit reggel-este véghez kell vinnem…

Ennek kapcsán aztán már megint visszarepítettem a gondolataimat a múltamba – s elgondolkodtam, mennyire természetes volt, hogy a fazékban kellett melegíteni a vizet és hogy micsoda különbség van, egy részletekben való lemosdás meg a zuhany között. Aztán mégis csak kibírtuk valahogy, és hát persze azt is tudom, ma sincs mindenkinek fürdőszobája. Az a  csodálatos  „megnyitom-és-csorog-a-melegvíz” lehetőség,  a világ összlakosságának csak kis része számára hozzáférhető. 
Már majdnem azt írtam, szeretem az ilyen eseményeket/kellenek az ilyen események, mert rádöbbentenek arra, hogy micsoda jómódban élek. És ezt most cseppet sem gúnyos felhanggal írtam. Én ismerem a szegénységet, a nehéz életkörülményeket, s bizonyára ezért vagyok elégedett (úgy általában). De néha előbújik az emberből a „kapitalista” akinek semmi se jó, aki a jónál is jobbat akar, előbújik belőlem a nosztalgikus, (irigy ?!?) aki vágyakozik arra, ami másnak hétköznapja (és nem kifejezetten csak Hawayra gondolok…)

No, ennyit mára, mert várnak a feladatok.
Szeretlek benneteket hokedlik !


2011. május 26., csütörtök

Már megint az öregasszonynak volt igaza….


Bocsánat, hogy nincs jobb témám, de hát ilyen az életem…
Nézzétek a képeket és szörnyülködjetek:











Akik régi olvasóim emlékezhetnek, hogy 2 éve majdnem ugyanígy szét voltam bombázva. Most „csak” az a különbség, hogy a konyha is áldozatul esett.

Na de….
Kérem szépen megvan a baj oka!!! Mondtam én, hogy csőtörés ez, de hát a nagyokos férfiak szemmel/mérőkütyüvel/tudással/tapasztalattal felszerelkezve, csak legyintettek a dilinyós öregasszonyra. Aztán csak csak jó álmot küldött rám az őrangyalom, s kigondoltam én, hogy ha már az előszoba vakolatát leverjük és szellőző vakolattal felvakoljuk, akkor verjük csak le szépen a konyhai csempét is, hadd szellőzzön az a fal két oldalról…(Elég nehéz döntés volt, de lám, jónak bizonyult !)
Na és akkor történt a csoda: Puff - csempe le, spriccc - víz ki…

Így hát nincs gondom, hogy a félretett pénzemből milyen szemüveget is csináltassak, mert az talán elég lesz a vízvezeték szerelőre. (Bár ki tudja a mester csak ma d.e. jön…) De nem sajnálom, hogy így történt. Sőt – este hálás szívvel mondtam köszönetet az égieknek, mert végre, végre megoldódik az évek óta húzódó probléma.

A lakásom jelenlegi állapotához azt hiszem, nem kell külön kommentárt fűzni. Így kell élnem egy ideig, míg a fal ki nem szárad egy kicsit, aztán míg a vakolat ki nem szárad, aztán jöhet a meszelés…
Kérem szépen, mondja valaki, hogy az életem nem elég kalandos !
Egyébként jó ok volt ismét arra, hogy elgondolkodjam, milyen fényűzően is élek ! 24 óra víz nélkül – akinek volt szerencséje  kipróbálni, tudja, mit jelent ez…

Részben emiatt, a múlt hét végi (sokkal sokkal jobb) történésekről még nem is volt időm beszámolni.
No, majd előbb utóbb sor kerül mindenre, arra is. Ha egy-két  napig nem frissülne a blog, nagyon ne aggódjatok értem, mert tervbe van véve egy fővárosi látogatás is – miért is ne pont most ? (habár régóta készültem rá és vártam) – aztán fogalmam nincs, az itthoni munkáim miképp alakulnak. Szóval, ahogy tudok, úgyis jelentkezem… :- )

2011. május 25., szerda

Pipacsok

A kép és a szöveg között, mondhatnám, semmi kapcsolat sincs, ha csak nem lenne a képnek és az alább idézett szövegnek is ugyanaz a témája: a pipacs.
A pipacs kedvenc virágom, nemrég sudi blogjában láttam egy szépséges pipacsmezőt, s mit ád az ég, szombaton, lakodalomba menet, a város határában én is találtam egyet. Ott készült ez a fotó:

Többször gondoltam már arra, ki kellene már nyomozni,  miért is viselnek – különösen az angolok – olyan nagy előszeretettel, mindenféle pipacsformájú művirágot/kitűzőt, de valahogy sose volt a téma elég fontos, és így elmaradt…. Hát most rákerestem.  Ha van köztetek, aki nem tudja, s érdekli a megfejtés, itt elolvashatja:
A szöveg-beli vers magyar fordítása:

Flanders Mezején

Flanders mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket; s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak, kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket s most itt a vég,
Flanders mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni, bár pipacsok nyílnak
Flanders mezején.
(fordította: Nika Géza)

2011. május 24., kedd

2. Hogy lesz…..

Ezt írtam tegnap: „….Márpedig egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a még hátralévő éveim, jobban fognak a gyerekkoromhoz hasonlítani, mint a felnőtt életem napjaihoz….”
s innen folyatnám:

És ha még csak a gyermekkoromhoz hasonlítana  a jövőm…
Láttam a  napokban egy filmet, melynek az volt a témája, hogy a nagy üzletláncok boltjaiban kínált akciós áruk hogyan is, miért is lehetnek olyan olcsók ? Ha már semmi mást nem veszünk figyelembe, hát az utaztatás költsége is szinte több, mint amibe az adott termék itt nálunk kerül.
Nem először láttam ilyen filmet,  és ebben sem volt semmi újdonság.  A különböző zöldségeket termelők, a ruházati cikkeket előállítók mérhetetlen nyomora, kizsákmányolása emberi ésszel és (szívvel) felmérhetetlen.  A körülmények - ahol az európai ember számára elképzelhetetlen állapotba kényszerített, XX. századi rabszolgák,  valóban éhbérért robotolnak és élnek – már már a hihetetlenség határát súrolják. (Pedig nem az !)  Nem tudom a magyar televízió mutat-e ilyesmit, vagyunk-e már ilyen szinten, hogy be merik mutatni az igazi „Valóvilág”-ot ???

Folyik a világ újrafelosztása, térképének átszervezése-rendezése.
A három világhatalom Amerika, Kína és Európa szerintem már réges rég megbeszélte, hogyan is  képzelik el a jövőt. Az uralkodók mindig is a nép feje fölött döntöttek. Aztán felfegyverezték a népeiket és elküldték harcba őket egymás ellen. Most se lesz másképp, a kérdés csak az, hogy mindez mikorra várható ? Végtére is a legjobb biznisz a háborúskodás. Egyrészt fogynak az etetni-való szájak, másrészt jól jövedelmez a hadiipar.

Fogalmam nincs, ki, mikor kezdett először a globalizált világról gondolkodni, de azt tutti, hogy nyereségvágyból tette. Persze nem újkeletű dolog ez, hiszen az emberiség egész történelme erről szól: X nemzet meg akarta hódítani Y nemzetet, kincseit/értékeit/területét megszerezve, ő akart a leggazdagabb, legerősebb, legnagyobb lenni. Gondoljátok végig az emberlakta világ eddigi történelmét !
És még mindig nem volt elég tanulságunk ! Újra és újra vannak olyanok, akik helyzetüknél, hatalmuknál fogva, mint valami gonosz pásztor, a nyáját farkasok közé küldi, annak reményében, hogy még abból is haszna lesz.

Namármost ha ez a folyamat felgyorsulna,  ill. „GLOBUROPA” már az én életemben létrejönne – nagyon nem szeretném. Nem szeretnék rabszolgává aljasulni/lecsúszni/minősülni  (bár ez az én esetemben már teljesen mindegy), de a nekem kedveseket szeretném emberhez méltóan élve tudni/itthagyni. Szeretném, ha lenne jövőjük. Értelmes. Emberi. Szeretném, ha a megaláztatás, a nyomor, a szükség, a kétségbeesés fogalmakat csak mint szavakat és nem mint életlehetőséget kellene megismerniük. Aggódom, mert bár tudom, hogy egy fiatal sokkal többet kibír, mint egy öreg, de MINDENT ők sem bírnak ki. Ill. ennek a „minden”-nek a megismerését eleve nem kívánom nekik.

Nem sok reményt táplálok a 2012.dec.21-i dátummal kapcsolatban, de sok természettudományi filmet látva valahogy előnyösebbnek tartanám, ha olyasféle  esemény történne, ami lepucolja a népesség 99 %-át – esélyt adva a maradéknak az újragondolásra és újrakezdésre. 
Az igazi szenzáció persze az lenne, ha a letakarítást végző Valami/ki, chipet is hozna magával, amit a maradék fejébe beültetve képessé tenné őket arra, hogy elfelejtsék, milyenek voltak az őseik, s megpróbálnának békében, testvériségben – végre a szó nemes értelmében véve "emberi módon" - élni ezen a csodálatos bolygón.

P.s. Ígérem a következő témáimban igyekezni fogok a világ – még meglévő – szép oldalával foglalkozni. Mert a remény  hal  meg utoljára...


2011. május 23., hétfő

1. Hogy volt….

Egy szuszra „kiköptem” tegnap a dühömet, a frusztrációmat…Esküszöm, megkönnyebbültem.
Este aztán elmeditáltam még egy kicsit a dolgon, és egy másik, mostanság gyakran  felbukkanó, kedvenc témámon, ami valamiképp csak-csak összefügg a tegnapi írással.

Szóval többször, több helyen is szóbahoztam már ezt, de igazi beszélgetés a témáról nem alakult ki sehol se – nem tudom persze, miért… Mások nem gondolkodnak ilyesmiken ? Vagy elnyomják a félelmeiket ? Vagy én ragozom túl a helyzetet ?
Arról van szó, hogy nekem nagyon sokat kell arra gondolnom, mi felé megyünk ? Vissza a múltba ? Meg kell érjem azt a fajta szegénységet, amibe beleszülettem, vénségemre ismét ?

Nem gazdag, nemesi/főúri  családba hozott a gólya. Nagyapám tanító volt, apám kezdő jogász, anyám csak 4 polgárival rendelkező – eleinte htb., majd később könyvelő. Anyu naplójából tudom, milyen körülmények közé születtem 45 tavaszán, pár nappal a béke első napja előtt.
Azt, hogy lepedőből téptek pelenkát, és lisztlevessel tápláltak, csak a meséből tudom, erre nem emlékezhetek. De arra aztán már igen, hogy meglehetősen szegényesen éltünk. Minden tekintetben össze kellett húzni magunkat – bár akkoriban nem csak mi voltunk így ezzel. Akkor ez volt a „divat”. Spórolni kellet mindennel. Télen a tüzelővel – innen ismerem a hideg szobában alvást – habár ezt kifejezetten jónak tartom, ma sem bírok melegben aludni. De innen ismerem a hagyma-, meg gríz-  és rántott leveseket, a sokféle tésztát, sőt magam meggyúrni is tudom, és nem szégyellem, hogy szeretem a pirított grízt (lekvárral), vagy a gesztenye helyett főtt babbal töltött kalácsot. (Ami akkoriban a szegények étele volt, a töpörtyűvel együtt. Ezekről ma már ezt nem lehet elmondani…)
Ebből az időből  emlékszem, hogy a cipőt rendszeresen pucolni és ha kopik, elszakad javíttatni (és nem lecserélni) kell.  Innen tudom, hogy jó, ha egy nőnek van varrógépe és azt használni is tudja. Hogy fontos a befőzés, mert azt jelenti, télen lesz mit a kenyérre kenni, és ha nincs banán (azt se tudtuk, mi az !), akkor az aszalt szilva is finom telente. Tudom, hogy kell sült húst, töpörtyűt zsírban tárolva hónapokig eltartani – hűtőszekrény nélkül. Tudom a trükkjét, mitől marad sárga és ropogós a savanyú paprika. Tudom, a leszakadt gombokat fel kell varrni és a lyukas harisnyát is meg lehet stoppolni – és nem feltétlenül kell eldobni.
Igen, a szegénység nagyon sok mindenre megtanított, legfőképp a spórolásra, a takarékos életre és a váratlan ajándékokból adódó örömökre.

Gondold csak végig, miképp élünk ma ! Gyakran bizony még én is….Habár nagyon igyekszem ésszerűen gazdálkodni, de pl. egyik éjjel, elkezdtem sorolni azokat a dolgaimat, melyeket ötvenakárhány éve még csak nem is ismertem, vagy amije nem volt a 3 generációs,  7 tagú családom egyik tagjának sem…Szédület ! Próbáld ki !

És aztán hihetetlen gyorsasággal váltottam át arra, hogy miről tudnék lemondani ? Persze rengeteg dologról – de azt is bevallom, hogy nem tenném ezt szívesen. Márpedig egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a még hátralévő éveim, jobban fognak a gyerekkoromhoz hasonlítani, mint a felnőtt életem napjaihoz. (No nem azért, mert szellemileg kerülök arra a szintre :- ) )
És ez nem tölt el jó érzéssel. Az ember így a „vége felé” amúgy is tele van mindenféle félelemmel. Nem tudom eldönteni, mikor lenne könnyebb itt hagyni ezt az árnyékvilágot, akkor-e, ha nem változna mostani életstílusom, vagy akkor, ha mélynyomorba kerülnék.

A tendencia azonban teljesen egyértelmű. Sok az öreg. Rengetegbe kerülünk. Nyugdíj kell, orvosi ellátás kell, szociális gondozás kell. Ez mind pénz. Az pedig nincs. Pedig volt. Hogy hová lett ? Hogy a milliomosok mitől lettek hirtelen azok ? Kár firtatni, eredményt/változást úgy se hozna még a leleplezésük se. Amióta világ a világ, ez így volt mindig, a pénznek volt ereje, (s nem volt szaga) a szegény kisembernek pedig csak a küzdelem és a lemondás jutott.

Persze voltak forradalmak is.
Bízom benne, hogy még lesznek is. Ezt akkor is jó tudni, ha én már nem érem meg.

Folyt.köv….

2011. május 21., szombat

Fizioterápia Pécsett



Kétnaponta receptre elromlik a napom kezdete….
Jó hülye mondat, így értelme semmi…Mindjárt megmagyarázom.
Másnaponta járok lézerkezelésre az uránvárosi SZTK-ba (nem érdekel, hogy mi a pontos neve,  nekem SZTK, sőt, néha úgy gondolok rá, hogy OTI…) és minden alkalommal felturbózott idegekkel jövök ki onnan.

Kezdjük ott, hogy eredetileg   a városban volt három fizioterápiás rendelés (bár lehet, hogy kórházakban is volt – ezt nem tudom pontosan.) Mindenesetre volt a Lánc utcai és az uránvárosi rendelőintézetben, illetve a MÁV rendelőben. A nagy spórolás jegyében az első kettőt lekicsinyítették és összevonták. A harmadik már ab start pici volt. Hogy ki döntötte ezt el személy szerint, azt nem tudom. A miért-re már egyértelműbb a válasz, természetesen EZEN KELL takarékoskodni. (Ezen és nem a sok egyéb hülyeségen, amire szórja a város a pénzt. Lásd: Zenélő végbélkúpok a Széchenyi téren….Ezt sosem fogom „nekik” megbocsátani!!!!)

Itt van tehát egy ~160 ezres város. Tudjuk, a többség öreg (nem csak Pécsett) – s ebből kifolyólag beteg. (Bár ahogy elnézem, igen sok fiatallal is baj van, meg középkorúval is -  lehet, hogy belőlük már nem is lesz „idős-beteg”.) Szóval 160 ezer emberre most van egy csöppnyi váró (20 székkel) egy üvegkalitkával, és nem tudom megsaccolni hány m2, de nagyon picike, és kínosan összezsúfolt kezelő helyiségekkel. Hát, akinek nem jók az idegei, inkább ne kérjen itteni kezelést az orvosától….

Már a bejelentkezés is kínos, mert a frusztrált  „portás” (vagy nem tudom mi a neve) tán  „beírónő”  hangulata többnyire nagyon rossz. Már a hangjától is futkos a hideg a hátamon, a stílusról meg ne is beszéljünk. Aztán a szokásos magyar módi. Nyílik az ajtó: „Kati néni jöjjön be”! „János, maga is” ! Kik ezek ? Rokonok ? Zsebbedugó páciensek ??? A többi hülye névtelen, meg ül és vár. Majd csak szólítják. De persze nem, hanem egyszer csak felnyílik a pokol kapuja, s kiszólnak rajta: Elektromos kezelésre ! (Nem ám  „Tessék befáradni”, vagy bármi kímélő szöveg. Nem. Mint a bakáknál 50 éve – gondolom ott lehetett ilyesféle hangnem.)
Beözönlik a kis lukon (ajtócska) 20 ember. Gyorsan belöködik őket a megfelelő függönyös lukba, aztán seperc alatt felpakolják   a vizes rongyokat. Én nem értek hozzá, de undorral gondolok arra,  hogy leveszik valakiről, aládugják a csap alá, újra bevizesítik kicsit és rám teszik.  LÁTTAM !!! Ott van valami fertőtlenítős üveg, de egyszer sem használták.

Az én előírt időm már 5 perccel elmúlt, de még mindig kint toporgok. Aztán az egyik függöny mögül kipattan egy menyecske, és zsupsz, már bent is van a lézer-szobában. Elnézést kérő arccal szól a kezelőnő:  „A doktornő nagyon siet”… Hát igen, a doktornő nem akkor jön, amikor nincs rendelése, gondolom az ajtaja előtt már toporognak az ő betegei, tehát sietnie kell és itt előnyt élvez. Oké, 5 percet még tudok várni… Ja, csakhogy a doktornő pontosan 15 percig lézerezi a betegségét….Hm…. vajon nekem miért 5 perces kezeléseket írt az orvos ? Spórolnak rajtam, s ami megmaradt az a doktornőnél beszámítható ? Vagy mi a fene van itt ? 

Aztán persze van olyan is, mint ma, hogy nincs a doktornő (igaz, ma én 7-re voltam előjegyezve, korai lenne az neki, ha 8-kor kezdi a rendelést) – és bejutok azonnal a lézer-szobába. Nagylány vagyok, ez már a hatodik kezelés. Letolom a gatyát, kihúzok egy papírlapot az ágyra (mellesleg ha ott a nővér, vagy kezelőnő, akkor  „véletlenül” mindig elfelejtődik ez (=spórolás),  szóval lefekszem, várok. Türelemmel, mert hallom, hogy a függönyök mögött teszik fel a pakolásokat. Ez azonban 6 beteg, és erre van ma reggel 2 fő személyzet (máskor 3-an vannak.)  Elmúlik 15 perc. Köhögök. Erőltetetten. Hangosan. Semmi.  Gatya fel, kinézek: nem látok senkit. Visszafekszem.

Nekem nagy szerencsém, hogy soha, sehová, ahol várni kell, nem megyek könyv nélkül.  Oly ritka látvány vagyok, mint hóbagoly a sivatagban. Embert nem látok olvasni SEHOL. Itt se. Szól viszont (nagyon sok egyéb rendelő várójában is) egy hányadék magyar jópofi-zenés adó. Rosszullét kerülget már a bemondó hangjától is. Sajnos nincs füldugóm…Mindegy.

Fekszem az ágyon, olvasok és várok. Csak nem jönnek. Aztán újra felkelek, kinézek, akkor már ott állnak a kezelők a csap előtt és épp megbeszélik, hogy hányaska hányasba….stb.
Mondom: „Valaki bekapcsolná a lézert nekem ?”
 „Jaj annyian vannak ma, egy pillanat, azonnal jövök”… mondja az egyik. Először is: ma sincsenek többen, mint máskor, mert annyian vannak bent, ahány ágy van – a többi meg kint toporog….. Másodszor, ha már szóltam, akkor tán elnézést kérne, és bevallaná: elfeledkezett rólam a nagy sietségben… Tutti, hogy a doktornőről nem feledkezett volna meg….

Na, jövő héten még háromszor kell mennem. Ki kell bírnom, de nagyon utálom. Azt egyelőre nem tudom, hogy ezek a  - ma lemértem 4,5 perces – kezelések segítenek-e ? Az idegeimen semmi esetre sem….

2011. május 20., péntek

Legfrissebb szerzeményeim.


Jó, hogy a blogokban szó esik könyvekről is, mert az idézetek az embert kíváncsivá teszik. Most is ezért hoztam ki (BringaBalaton ajánlása alapján) „A sötét sebessége” című könyvet és azonnal neki is estem. Eddig valóban érdekes, első „ülésre” kb. a feléig jutottam, nehéz letenni.  Jó ideje figyelemmel kísérem Szirka blogját is,  s e kettő között (blog-könyv) van párhuzam.
Elgondolkodtató, hogy miért is hisszük mi azt „ép” emberek, hogy akinek valamiféle fogyatékossága van, az kevesebbet ér ?  Kedvenc filmem az Esőember – már csak az ebben látottak miatt is  érdemes az embernek magába szállni – de ha valami módon kicsit közelebbi kapcsolatba kerül a fogyatékosok életével, előbb-utóbb kiderül, hogy vannak tulajdonságaik, melyeket akár irigyelhetnénk is.
Tegnap Tiffanylda kommentjében is épp arról volt szó, hogy mennyire nem értjük, vagy félreértjük  őket. Néha jószándékból, néha közönyből, néha kifejezetten rossz-indulatúan.

A másik könyv, amire igen kíváncsi vagyok a Hawking könyve (A világegyetem dióhéjban).  Érdekelnek ezek a dolgok, még ha van is egy határ, ami után nem értem a dolgokat. Van nekem is egy elképzelésem – amit nyilván a rengeteg össze-vissza olvasott anyagból építettem magamnak. Kár, hogy  nem nagyon van alkalmam/lehetőségem ilyesféle dolgokról beszélgetni, mert az emberek (körülöttem) el vannak foglalva hétköznapjaik gondjával. Századszorra elmesélik unokájuk, betegségük, bosszankodásuk sztoriját – és képesek erről órákig a semmit mondani. Néha – bevallom – nagyon nehezen viselem, s csak az udvariasság tart vissza, hogy sarkonfordulva el ne szaladjak.
Mennyivel jobb lenne a bennünket körülvevő, - még ha ismeretlen is – világmindenség dolgairól beszélni ! Legalább néhanap… Ha másért nem, hát azért, hogy a hétköznapjaink szürkeségébe egy is színt, egy kis mesét vigyünk…
Ez utóbbi témához kapcsolódva itt egy rövid olvasnivaló:

2011. május 19., csütörtök

Gyógyászati segédeszköz



Egy ritka, de követendő kezdeményezés…

„Belegondoltak már abba, hogy milyen az, mikor nehézséget okoz kulccsal kinyitni egy ajtót, vagy megnyitni a gázt, bekötni a cipőfűzőnket? A különböző ízületi gyulladásos betegségekben szenvedők nap mint nap küzdenek ilyen kihívásokkal, hiszen a tünetek a legegyszerűbb tevékenységek elvégzését is meghiúsíthatják, így a gyógyszeres kezelésen felül a betegek számára hatalmas segítséget jelenthet, ha olyan segédeszközökhöz jutnak, melyek megkönnyítik a mindennapi feladatokat.
Ebből a feltevésből kiindulva a MOME line – design műhely formatervezői pályázatot írt ki A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak olyan használati tárgyak megtervezésére, melyek az ízületi gyulladásban, ezen belül is a reumatoid artiritisz-ben szenvedő betegek életét segítik és könnyítik meg jelentősen. A MOME line pályázata a Pfizer Gyógyszerkereskedelmi Kft. kizárólagos támogatásával valósult meg.

Öt csapat kezdett dolgozni a felvetett problémákon, a végleges koncepciók közé pedig aprópénzt szortírozó pénztárca, az evőeszközök használatát könnyítő kiegészítők és a villásdugó kezelését segítő adapter kerültek. A különleges ergonómiai követelmények mellett a formai kidolgozás, valamint a tartósságot és könnyű tisztíthatóságot biztosító anyagválasztás is fontos szempont volt a tervezés során.”

Eddig a cikk. Nagyon szép, dicséretes kezdeményezés. (Bár azonnal felmerül bennem a kérdés, mennyibe fognak ezek az okos, életet segítő eszközök kerülni ? Eljut-e a hír a rászorulókig ? )

A valóság viszont ma ez:

Sajnálatos módon már én is érzékelem a térdem betegségéből adódó mindennapi problémákat. Jobban is figyelem kortársaimat, most látom csak, milyen sokan vagyunk…
(bicegő, totyogó öregek)

Egészen véletlenül van nekem itthon egy Németországban kiadott kis füzetem, melyben a különféle betegségekben szenvedőket segítő eszközök vannak lefényképezve, adataik felsorolva, a decubitus matractól a gyógycipőig, rengeteg hasznos, az életet megkönnyítő dolog. Elkezdtem a neten keresgélni, s látom, elég sok minden kapható itt nálunk is már. Érdeklődtem az ilyesmiket árusító boltban, van-e valamiféle „reklám-füzetük” ? Hát az nincs. (Nehogy mindenkihez eljuthasson a hír, a lehetősgről.)
Azt pedig személyes tapasztalat alapján mondom, hogy a szakorvosoknak eszük ágában sincs bármit is felajánlani, amivel a beteg életét  kicsit megkönnyíthetnék. Amikor én kértem valamit, az orvos csodálkozva nézett rám. (Honnan tudhatok én arról, hogy van ilyen, és hogy az receptre felírható ? – mondta ez a tekintet.) Mindenesetre kérésemre felírta, ami az adott esetben 8000.- Ft-os megtakarítást jelentett nekem. Még így is fizettem 2000.- et.

Na de Málcsi néni Kutykuruttyfalváról biztos nem rendelkezik se nettel, se németországi prospektussal. Akkor ő szegény szenvedjen ? 

2011. május 18., szerda

Üres magas-házak

Kószál az ember lánya a neten, s felcsíp itt is ott is valamit. Most ezt találtam:

Kétségtelen, a megértést kissé nehezíti a fordított szöveg furcsasága, de a lényeg azért kibogozható belőle.
Caracasban épült, vagyis inkább építeni kezdtek egy felhőkarcolót, aztán az építkezés abbamaradt. Egy idő után - élelmes és ügyes szervezők segítségével - az épületet elkezdték belakni az otthontalan szegények.
A téma már csak azért is megindította a fantáziámat, mert ugye nekünk is van évtizedek óta üres, lepusztuló toronyházunk. Vagy sírni, vagy nevetni való, ami ekörül zajlik/lott.
De…
De ha itt akadt volna egy lelkes, ügyes szervező, aki megpróbálta volna létrehozni azt, ami sikerült és működik Caracasban, van rá fogadásom, nálunk  nem járt volna sikerrel.
Persze azt se tudom képzelni, hogy az ide esetleg beköltözők képesek lettek volna ilyesféle házirendet készíteni mi több, betartani:


Az még lehetséges, hogy a „lakásokat” ilyenféleképp rendezték volna be:


de a munkalehetőségként is szóba-jöhető  borbélyüzlet itt nem valósulhatott volna meg, hiszen 1. ebben dolgozni kell, 2. a KÖJÁL nem engedélyezte volna...



No de ha esetleg véletlenül mégis képesek lennének rá,  mindezek előtt még:
A rendőrség nálunk azonnal „kitelepítette” volna azt – akár erőszakkal is – aki ide bemerészkedett.  Nem baj, hogy 20 éve rohad/porlik/omlik már, de itt a vadgalamb se rakjon fészket. Akár még azt is el tudom képzelni, hogy inkább lebontották volna, minthogy valamiféle szegénylegényeken segítsenek a meghagyásával.

És mi innen Európa „szívéből” lenézzük azt a kontinenst ?

2011. május 17., kedd

Egy szép férfi elgondolkodtató sorai…

Véletlenül bukkantam rá, őszintén szólva nem tudtam, hogy május 7-én  volt Rabindranath Tagore születésének 150. és idén augusztus 7-én lesz halálának 70. évfordulója.
Nézem a neten található róla készült képeket: azt se tudtam, hogy ilyen jóképű férfi volt ! :- )

Életéről itt lehet olvasni:

Ez pedig egy - számomra teljesen ismeretlen - verse:

Ahol a szellem...


Ahol a szellem nem ismer félelmet
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad a tudás, és ahol a világ
széjjel nem törött, szoros,
válaszfalak-szabdalta törmelékké;
ahol a szó forrása a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan feltörekvés
a tökély felé nyújtja karját;
ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket Te irányítod
az önmagát kibontakoztató gondolat és cselekedet,
a szabadságnak e mennyországa felé;
engedd Atyám, felébredni hazámat.
(Radó György fordítása)


2011. május 16., hétfő

Ez mi ez ? ( Kérdezte volna TH 29 éve…)






Kíváncsi vagyok @x-en kívül meg tudja-e mondani bárki is, hogy ez micsoda ?

Mert az egy dolog, hogy a fotók tanúsága szerint jelenleg nálam a szegfűszeg tárolására használatos tartóka… no de mi volt ez az eredeti rendeltetése ?

Persze elárulom mi volt, mert ez itten nem nyereményosztogató blog, az ügyes és gyors kérdésmegfejtő kommentelőknek.
Szóval ez egy második világháborúból  épen maradt, német, angol, vagy amerikai páncéltörő lőszer fejének a nemtudommije. Majd @x kijavít…ha ez a közelítő meghatározás mégse jó…

Édesapám  45 tavaszától 46 májusig amerikai hadifogságban volt, ő hozta „emlékbe” haza.
Hogy aztán kinek jutott eszébe – nagyon okosan, mert jól záródik és amolyan helyes, kézbeillő kis tartóka – szóval nem tudom, kinek jutott eszébe szegfűszeget tenni bele, de egy tény, 65 éve az van benne. Tán a nagymamám volt ilyen kis praktikus – mert amúgy mi másra is lett volna jó – ha már eredeti rendeltetését nem tudta beteljesíteni ?
A fotón is látszik, hogy a belső felén mindenféle betűk vannak, próbáltam, de nem tudtam a netről kideríteni, hogy ezek mit jelentenek.
A fedelén belül ez áll: MSD  hhb  M5  (Az MSD talán: Material Safety Data – ez ugye angol szöveg lenne)  de a doboz másik végén viszont ez olvasható: Zünderbüchse – ez meg ugye német és valami gyújtó-dobozt vagy mit jelent. Az 1941 egyértelmű, hogy a gyártás évét jelzi.
A wikiben itt van egy elég jó leírás, de ezeket a betűket nem találtam meg. Persze az is lehet, hogy ez a lőszer már rég „kiment a divatból.”

Édesapám  tüzér volt, így érthető, hogy hozzá került egy ilyen lőszer-darab. Elhozta hát „emlékbe” – volt neki mire emlékezni….
Milyen sokat énekelte nekünk az indulójukat:

A gépágyús tüzér vigyáz ha száll a gépmadár.
A gépmadár ha zúg, az angyalát szedjétek le fiúk !
Repülő jobbról!
Sebesség nyolcvan!
Követem!
Megvan!
Kész!
Már indulhat a tüzelés.

(Zárójelben: és igen…voltak első vh-s „emlékeink” is. Két kb. 40 cm-es fém lövedék hüvely, szépen megdolgozva, virágokkal és dátummal megvésve. Sőt volt valami már-soha-ki-nem-deríthető  módon hozzánk vándorolt eredeti orosz szamovár is. Volt viszont egy olyan életszakasz a családban, amikor  ezektől meg kellett válni. Igen….Sok minden volt…)

P.s.1. Köszönet Múltmentőnek – Ő inspirál  állandóan arra, hogy nyitott szemmel járjak, és észrevegyek olyan dolgokat, melyek körülöttem vannak, s bár nekem megszokottak, de koruknál fogva másoknak talán érdekesek lehetnek – főleg történetükkel együtt…Habár azt hiszem nagyjából most a végére értem…
Ezt most az almatartó kosárkáért küldöm „cserébe” :- )

P.s.2. Egyébként így néz ki egy páncéltörő lövedék: