2011. szeptember 30., péntek

Megrövidítenek mindenütt…

Adhattam volna azt a címet is mai morgásomnak, hogy „Átvernek mindenütt”…  Egész biztos vagyok, ha most elgondolkodsz, számtalan, az én példáimhoz  hasonló esetet  tudsz felsorolni.

A napokban valahogy feltűnt, hogy az a dörzsi, (amit egyébként hetente cserélek), mostanában már  két intenzívebb súrolás után „elvékonyodik”. Az az érzésem, hogy régebben a dörzsi-anyag is erősebb volt, ill. a szivacsra felragasztott réteg is vastagabb.
De nézz bele egy súrolóporos, vagy hintőporos dobozba ! A doboz mondjuk 15 cm. magas, de csak félig van porral. Mi ez, ha nem átverés ? Igaz, persze rá van írva a dobozra a töltőanyag súlya, de a szemedet azért becsapják….Egy okosember azt mondta nekem, azért van félig, mert ha tele lenne, nem lehetne belőle a port kirázni. Ez hülyeség. Kipróbáltam….
És milyen a WC papír meg a papír zsebkendő minősége ? Hadd ne részletezzem…
A kis kukazsák  alig képes megtartani a szemetes-edénybe való anyagot, mert felemeled, s mire a nagy kukához érsz vele, már el is szakadt. Az ásványvizes üveg hovatovább olyan vékony, hogy csak két kézzel fogva lehet tölteni belőle, ellenkező esetben összecsuklik és félreöntöd a vizet.
Számtalan árunál a csomagolás mérete megmarad, miközben az áru súlya csökken. Biztos találkoztatok már ilyennel...

Hirtelenjében ezek jutottak eszembe, de nyilván, ha erőltetném kicsit az agyamat, lenne még számtalan példa. És  kérném, ne mondja most senki azt, hogy mindez az ésszerű takarékosság jegyében történik – mert nem igaz. Mert meggyőződésem, hogy mindez a haszonlesés, a nyereség növelése érdekében történik !
Tele a puttonyom az egésszel. Az  a kár, hogy eléggé elrontottak már minket/engem. A Nagymamámnak nem voltak ilyesféle panaszai, mert nem használt ilyen dolgokat. Mégis csak vissza kellene vonulni valahová, el, messze el az ekképp „civilizált” világtól/ból.

Én csak azt nem értem, miért is vagyunk ilyenek, miért tűrjük állandó, mindennapos átveréseinket szó nélkül ??

Igaz, és most, hogy én ezzel itt foglalkozom, az min változtat ? Semmin….
Aprócska „gőz-kieresztés”  nem több.

2011. szeptember 29., csütörtök

Zabpehelybe bugyolálva

Bocsánat, ha valakinek unalmas lenne, hogy ma ismét ételféleség szerepel itt.
Mivel azonban annyira jól sikerült pár napja egy ebédem, meg más különös tegnap nem történt velem, már miért ne osztanám meg ezt a receptet/ötlet azokkal, akik esetleg nem ismerik ?
Így nézett ki, mikor elkészült, a közbenső fázisokról nem készült fotó:



Ez rántott padlizsán és hagyma – de nem akárhogy, hanem morzsa helyet zabpehelybe burkolva ! Én így még sosem paníroztam semmit, aztán az ebéd készítése előtt eszembe jutott, hogy valahol olvastam  erről. Gondoltam, kipróbálom.
Hát mennyei volt ! Sokkal jobb, mintha morzsával készült volna.
Ajánlom próbáljátok ki !

(Csak úgy a végén: milyen aranyos kis szó ez a "bugyolálás". Régen használtam, és fogalmam nincs, most miért ez jutott pont az eszembe...Vannak szavak, melyek egyszerűen eltűnnek az életünkből. Kár.)

2011. szeptember 28., szerda

Olvasni jó

Kivételesen tegnap délután az volt a „munkám” (=feladatom), hogy várnom kellet a húgomékhoz ígérkezett  szerelőkre.
Mit tehet az ember ilyenkor, viszi az olvasnivalót, hiszen úgyis mindig csak ellopott félórákban jut idő a könyvekre, vagy álmatlan hajnalokon.

Mivel bizonytalan ideig tartó, de akár több órás várakozásra is fel kellett készüljek, vittem rendesen betűt magammal. Egy Parti nagy Lajost,  egy kis kecses Updike kötetet (ritkaság, nem „nyulas” regény, hanem néhány halálközeli verse) és pár Reader’s Digest-et – hogy mindenféle irodalom képviselve legyen.

A Parti NL-ben találtam egy szót, - el is merengtem egy ideig, hogy ezért imádok olvasni ! Nem csak megelevenedik a leírás a fejemben, hanem néha millió más gondolatot is elindít, emlékeket,  mint pl. most is ez a mondat: „…Dühösen néz rám, majd a kétvégű, piros-kék ceruzával elkezdi körmölni a díszsort….” (Se dobok se trombiták c. kötetből a Befutófilm)
Istenem a díszsor!!! Gyanítom, hogy a korombélieken kívül senki se tudja már mi az. Pedig  jelentős szerepet foglalt el a kisiskolás életemben. Néha utáltam, néha örömmel csináltam, és máig emlékszem arra az érzésre, amit a monoton tevékenység kiváltott bennem: valamiféle elbódulást, csak rajzolni egymás után a kis mintákat vég nélkül….Mintha álmodna az ember…

             ♥xOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxOxxO

            ☼

Amit meg az újságban olvastam, kifejezetten  érdekesnek találtam. A denevérekről volt szó, arról, hogy valami miatt az emberek nagy része fél, irtózik tőlük (én persze nem…) 
A denevér az emlősállatok egyedüli csoportja, amely aktív repülésre képes.
Felismerik barátaikat és családjukat, a változó összetételű telepekben is mindig megtalálják egymást, meglepően stabil csoportokat alkotva: társas viselkedésük így az elefántokéhoz, delfinekéhez és az emberszabásúakéhoz hasonlítható. Az akár húsz évet is megélő nőstények nagy szerepet játszanak az adott csoport és az egész kolónia összetartásában.
Megfigyelték, hogy a denevérek egymáshoz dörgölik orrukat, és ilyenkor egyedi összetételű váladékot bocsátanak ki. Lehetséges tehát, hogy szag vagy hang alapján ismerik fel egymást az állatok.  
Mellesleg a denevéreknek hasznosítása is felmerült már a történelem során, magas foszfortartalma miatt a denevérürülék például ideális alkotórésze volt többféle puskapornak. Egy második világháborús amerikai terv szerint brazil szelindekdenevérekre  azzal a céllal csatoltak volna kisméretű bombákat, hogy kalitkába zárva japán célpontok felett dobják le őket. A kalitkát megfelelő magasságban nyomásérzékelő nyitotta volna ki, így a denevérek elszabadulva és épületekbe repülve bombaként üzemelhettek volna. Szerencsére a tervet nem váltották valóra….ugyanis közben sikerült működőképessé fejleszteni az atombombát…

Aztán egyszer egy fotós (Tim Flach)  aki repülő denevéreket akart fotózni, azt örökítette meg, ahogy egymás mellett pihennek, ill. társalognak. Aztán ezeket a képeket valami megmagyarázhatatlan indíttatás miatt megfordította, és láss csodát:




  
Ugye, hogy van bennük valami fura „emberszerű”?


Mellesleg épp tegnap láttam egy érdekes filmnek sajnos csak a végét, az agy edzéséről volt benne szó, s azt ajánlotta egy kutató, hogy trenírozzuk úgy az agyunkat, hogy a lakásban lévő fényképeket, képeket fordítva akasztjuk a falra, vagy megpróbálunk bizonyos szövegeket hátulról előre olvasni, esetleg betanulni.
                                 ************************************
Hát lehet, hogy van ebben valami igazság, de én egyelőre úgy hagytam a képeimet, ahogy eddig voltak….
…katlov gidde ygoha temiepék a matygah ygú erőleyge né ed gászagi imalav nebbe nav ygoh tehel táH


Fotók innen:


2011. szeptember 27., kedd

Jó annak, akinek ilyen barátai vannak, mint nekem !


Látjátok ezt a fotót ?

Nem, ez nem egy kofa kamrája, aki holnap a piacra készül, ez az én előszobám hétfő este, telis-tele gyümölcsökkel, eltenni/befőzni/enni-valókkal – és akkor a kamraszekrény tetején az óriási birsalmák rá se fértek a képre ! Ezt mind tegnap kaptam ! (Sokszor érzem, hogy nincs az a pénz, amivel az efféle szeretet-özönt ki lehet fizetni, és nincs az a cselekedet, amivel meg lehet hálálni…..) Ici-pici szüreten voltam barátnőmék kertjében. Nagyon gyorsan végeztünk, mert csak a szőlő egy részét kellett leszedni.  Annyira lekötött a munka, meg a nagy beszélgetés, hogy az már csak itthon jutott eszembe, hogy bár velem volt a fényképezőm, de elfelejtetem ott kint fotókat készíteni a munkákról.
Pedig odafelé menet még „észnél voltam” készítettem is  képeket:



 

Pompásabb időt elképzelni sem lehet ! A nap olyan csodaszép-narancsosan kelt, hogy valami miatt a triglavi reggelt juttatta eszembe. Talán mert ott láttam ezt a fantasztikus színkeveréket  és talán mert délutánra vártam volt kollégáimat, akik megmászták, s jöttek hozzám beszámolni a sikerről.
A kert felé közeledvén a szememet megfogta a felszántott földek és a még lábonálló kukorica pasztell-barnája. Olyan puhának láttam a színeket, az egész reggel valahogy valószerűtlenül lágy volt, langy-meleg, csendesen elomló. Semmi, az égvilágon semmi különös nincs ezekben a fotókban, nekem mégis kedvesek, és ahányszor rájuk nézek, ugyanazt a fura gyengéd  érzést ébresztik bennem, mint amit ma reggel ott kint a szántóföld szélén állva éreztem.
Az jutott valami miatt az eszembe, hogy mintha a természet egy, a nyár melegében elfáradt utazó lenne, aki most megállt, elgyengülve kicsit szusszant,  és  megadóan, beletörődve várja, hogy  egy hajnalon megérkezzen a dér.

Na, attól kezdve aztán már lehet a téltől félni. Én szeretném ezt a várakozós időt minél hosszabbá nyújtani. Olyan szép, olyan megnyugtató.
Persze – sajnos - nem rajtam és az én kívánásomon múlik  a dolog…..

2011. szeptember 26., hétfő

Mára "csak" ez

Pécsieknek és nem pécsieknek megtekintésre ajánlom. Gyönyörű !




2011. szeptember 25., vasárnap

Őszi vers


Tóth Árpád: Kecskerágó

Az égen nyári fényözön;
De minden bokrot megelőzve
A kecskerágó már az őszre
Bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis
Tündéri pöttöm püspök ülne,
S bíbor birétumban örülne,
Hogy mily szép még meghalni is.

Ó, áldott őszi tarkaság!
Szelíden búcsúzkodó lángok!
A néma domboldalban állok,
S nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.
A sziromtépő vén mohóság
Hiába. Meghaltak a rózsák.
Ébredj békével, drága Nyár!

Tán nem találkozom veled
Többé. Mindegy. A szél megindul,
És ajakamra fú a lombbul
Egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhitat
Borzong át, mintha áldozónak
Nyújt ajkára az áldozópap
Hűvös ostyát. Lement a nap.


2011. szeptember 24., szombat

Ajándék magamnak. Mert megérdemlem….


(…és mert annyira ügyesen gazdálkodtam az áram-fogyasztásommal  az elmúlt egy évben, hogy majd 10 ezer Ft-ot visszakaptam az átalányszámlámból !  :- )  Ebből futotta egy alapos tankolásra.)
                           
                                    *********************

Elég régóta tervezgettem ezt az utat, nem is emlékszem, hány éve jártam erre. Sok. Emlékezetemben egy elég elhagyott (pontosabban kevésbé forgalmas) és mégis igen szép mecseki útként  élt. Nem csalódtam. Kővágószőlősön és Hetvehelyen át mentem Abaligetre.

Pompás volt az idő ! Végre egyszer ezt a mondatot is leírhatom, annyi szörnyűséges kánikulai nap után. Ragyogóan, de mégis lágyan sütött a nap, és bár még csak az ősz kezdetén vagyunk, de már látszik a fákon, bokrokon, hogy közeleg a „szezonvég” – megkezdődött a nagy „kiárusítás”. Pompásnál pompásabb termések ringatóznak az ágakon. Hihetetlenül sok idén a galagonya, meg a madárbirs, de van bőven kökény, makk, gesztenye, meg csipkebogyó is. Néhány kép a szín-kavalkádról: 

















Sajnos nem tudok panoráma képet készíteni (pedig Exit már egyszer elmagyarázta, de mégse…) szóval nem tudtam olyan képet készíteni, amin az egész Jakabhegy lágyan hullámzó vonulata látszik, egyet azért megmutatok, ahol legalább egy részlete látható, előtérben a szamártövisekkel.
(A Jakab hegyről már írtam egyszer, itt: http://aranyosfodorka.blogspot.com/2008/05/jakab-hegy.html) Az alatta lévő képen meg a Királyegyházán pár napja átadott, új cementmű látszik.



Kővágószőlősön is megálltam, a templom és a bányászati múzeum udvarában lévő bunker egy része látható a képeken. (Gyanítom, a bunker még az uránbányászkodás kezdeti időszakából való. Vagy se...) Minden zárva volt.









Aztán jött a csodás, kanyargós, ember/autó-nemjárta út. Mindössze egy kocsi előzött meg, és egyet láttam parkolni az út mellett. És  erdő és erdő és kanyarok és fények és napcsíkok és az ablakon betüremkedő illatok. Lehullt makkok reccsenése a kerekem alatt, a lágy szélben  libbenő faág, sárgászöld füves útpadka, gazokkal és helyenként páfrányokkal. Aztán sajnos, elég sok helyen, az irtások. Nem hagytam elhatalmasodni a lelkemben a fakivágás miatti értetlenséget/dühöt/elkeseredést, inkább  továbbmentem. Bár be kell valljam, egyik irtás követte a másikat. Egy helyen megálltam,  az úton visszafelé is fotóztam, ahol a lombok katedrálisában  ült a hűvös árnyék és előre is, ahol a nagyra nőtt gaz mellett már csak a senkinek sem kellő vékonyabb faág-kupacok hevertek.









Egy másik helyen  hatalmas, vastag tölgy-törzseket halmoztak egymásra, tehetetlenül várták sorsukat. A fekete nyálkagombák úgy csücsültek rajtuk, mint a halál hírnökei. 



Hetvehelyen két   régi, szép épületet és a tavat örökítettem meg. Azt hiszem ezek a téglaépületek hajdanában istállók lehettek - régi sváb falvakban láttam ilyen szépen, igényesen megépített istállót, - csak aztán átalakították, egy részét lakássá, vagy teljesen veszni hagyták. A képeken mindkét variáció látható.









Abaligeten eredetileg a felső, a  halastó melletti  parkolóban  álltam meg először, aztán meggondoltam magam, s mégis átjöttem a fizetősbe, ami közelebb van a barlanghoz. Épp bandukoltam vissza a kocsihoz, amikor mint a nyíl, kiugrott egy őz és tőlem vagy 5 m-re átrohanva a nyílt parkolón, máris bent volt a szemközti bozótosban. Bevallom, kissé meghökkentem én is, de  állt ott a közelben egy gyerek-csapat, valami számháborús játékra vártak, homlokukra kötött számos lapokkal, hát azt a visongást, amit ez az őz okozott, leírni nem lehet… Természetesen fényképező a táskámban….Bár olyan gyorsan zajlott a dolog, hogy még akkor se tudtam volna „lelőni” ha elől a gép.


Ez a felső tó

Abaliget régi szép emlékeket ébresztett a lelkemben. Éveken át kúsztam-másztam a barlangban, most ide se, meg a denevérmúzeummá alakított, volt turistaházba (ahol téli táborok alkalmával a szállásunk volt) nem kívántam bemenni. Néha jobb az emlékeket békén hagyni.









A tavak szépen rendben vannak tartva, tiszták és most, hogy már csökkent az ide látogató idegenek száma, igen jó érzés volt körbesétálni, látni a lágyan fodrozódó vizet, észrevenni benne az aranylóan visszatükröződő őszi lombot. Valami csodálatos béke lebegett akkor és ott fölöttünk.





A kis büfé (mellékelt ) árlapját megtekintve inkább egy fagyi mellett döntöttem, s bár egy pécsi cukrászda hatalmas plakáton hirdeti „kézműves”  termékét, már bezárt, csak a reklámja maradt itt. (Megjegyzem, elég idétlen ez a jelző fagyi vonatkozásában. Nekem az jutott eszembe, csak nem "kézzel csinálják"??) Viszont a Hársfa eszpresszóban volt fagylalt, sőt, olyasmit tapasztaltam, amit eddig életemben még soha, sehol másutt. Hezitáltam, hogy tejszínes málnát, vagy epret vegyek-e ? Mondja az eladó  hölgy, hogy ha akarom, kiskanállal megkóstolhatom, hogy melyik ízlik jobban ? (Nem akartam hinni a fülemnek!) Szóval megkóstoltam a málnásat és azonnal az epres mellett döntöttem, amit nem bántam meg. Én ilyen finom eperfagyit nem tudom, ettem-e valaha is. 







A hazavezető úton csak egy helyen álltam meg, abban a bizonyos Szuadó-völgyi kanyarban, ahol életem nagy élménye történt, egy igazi, valóságos barlangfelfedezés. Mai eszemmel elgondolva, hogy ott egy alig-embernyi-széles lyukon (amit mellesleg szinte „foggal-körömmel” és lapáttal  kiásva, kiszélesítve mi tettünk  „járhatóvá” ) lemásztunk az abszolút ismeretlen mélységbe, hát azt kell mondjam,  csak huszonévesen lehet ilyesmit megcsinálni. Ám az élmény, az emlék még  ma is eleven,  és cseppet sem bántam meg, hogy akkor vállalkoztam a dologra.





 A Szuadó kanyar meg az a bizonyos "lyuk" - immár lebetonozott tetővel

Lapis felé jöttem haza – és sajnálkoztam, hogy a kezdetektől nem számoltam a kanyarokat. Volt ma belőlük bőségesen. Szeretek kanyarogni, mert az lehetetlené teszi a száguldást, s akkor alaposabban meg lehet nézni sok mindent, amit már 60 km-es sebességnél egyáltalán észre sem veszel. És szeretem az én Mecsekemet. Annyi, de annyi szépséget ajándékozott nekem. Búfelejtő perceket/órákat, élményt milliót, virágok, fák, állatok, kövek szépségét, az éghez  való közelség és a földtől való eltávolodás lehetőségét.

Tegnap boldog voltam.