„Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet…”

Már ülök itt egy ideje és azon töprengek, miként is kezdjem el a beszámolómat ? Miféle „hangzatos” „csalogató” címe legyen és főképp mennyit mondjak el a mai délutánból ? Mennyit lehet elmondani belőle ? No  persze nem azért, mert szégyellni/titkolni-való lenne benne…. Sőt.

Hanem mert úgy, de úgy tele van a szívem a látottakkal, az érzéseimmel! Olyan a fejem, mint egy hatalmas üst, amiben százféle ízből összekeveredve főzök valamit, s ebből  valamiféle finomságot kellene kihoznom. De csak ott tartok, hogy fel tudom sorolni a „belerakott” dolgokat. Rengeteg fotót készítettem. Még nem dolgoztam „meg” őket, és azt se döntöttem el, melyiket mutassam meg …:?

Persze az egész csodát a fantasztikus időjárás tette lehetővé. (Na, kinek hálálkodjam emiatt ?) Ki színezi meg a tájat, a füveket-fákat ? Pasztellnél is pasztellebb, el se tudom mondani hányféle finom árnyalat. Nem tudom, hányszor „kellett” megállnom az utak mentén, mert a nyitott ablakon át bebújtak a színek, az illatok, a képek és egyszerűen leblokkoltak, megállásra kényszerítettek.

Langymeleg. A most vágott kukorica száraz föld-szaga. Lélek-könnyű ökörnyál. Csillámló víztükrök kékjében eozin-arany-zöld levelek. Száradó füvek. Még nyíló virágok. Ezeréves akácfa kígyó-kérge. Völgy, mint nyitott tenyér, beleülni kéne, s az égbe repítene… Roggyant ház – vályogból, de az istálló hibátlan-téglás. Svábok laktak itt… Régimódi, öreg házak. Hatvanas-évek-beli kockaházak. Procc házak. „Jé, itt ilyen is van?”-házak. Százéves kovácsoltvas kerítés kapuval – mintha álmodnám…  Harangtornyok. Horgásztó, lapos-lustán elpihenve, pecások nélkül. Tenyeremben elmorzsolt száraz diólevél-illat. A Mecsek: a Jakabtól Misináig, kurrogó, hátátpúpozó, simogatásra váró macsek. Szőrébe ocsmány belenyírások: egyre feljebb törekvő szőlők, házak. Piros galagonya- és iszalag-szösz-özön. Földút, a napban fénylőn, a semmibe, vagy tán az égbe fut…Ki mondja meg miképp válik a sár arannyá ??? Modern, 16 részes rézdomborítású golgota. Majd kétszáz éves templom, már megint a mindent összemocskoló galambokkal. Irgalmatlan nagy cukorrépa hegyek – ezt se mi fogjuk megenni…Délutáni fény-árny-játék, kerítések mögött. Kutyák, megkötve, szabadon, ugatva, érdeklődőn rámnézve…Rossz út. Mégrosszabb út. Föld út. Jakabhegyi vörös homokkővel kirakott út. (Vajon hogy került az ide ?) Gyanakvó, majd felengedő, beszédes, beteg öregek. (Úristen, én is ilyen leszek ?) Autók melyek megelőznek, és egy se, aki megköszönné az udvarias jobbra-villogásomat. Szerintem hülyének néznek. Gázpalackos-autó, kenyeres-autó, fagyis-autó. Főleg öreg, rozzant maszek autó – de nem sok. Busz egész idő alatt egyetlenegy. A világ végén járok…

„Most kéne abbahagyni…”

Index jobbra. Fék. Biztonsági öv ki. Lámpa le. Autóból ki.

Fotózás.

Autóba vissza. Biztonsági öv be. Önindítózás. Index balra. Lámpa be.

Mehetünk tovább….

Utószó:

Bicsérd(alsó-felső)-Zók-Pázdány-Aranyosgadány-Pellérd.

Útjelző táblákon, térképen ezerszer látott szavak/falvak – itt vannak karnyújtásnyira és én meg elutaztam sokezer kilométerre szépet látni… ahelyett, hogy ezeket a tájakat, falvakat fedeztem volna fel, ismertem volna meg előbb. Nosza, tán még nem késő….