2011. november 30., szerda

A norvégok megőrültek…


Tegnap este azt hittem, nem jól hallok, amikor a hírekben arról tudósítottak, hogy Anders Bering Brejvik,- aki a saját  tettét piszkosnak, de szükségesnek ítélte – nagy valószínűséggel nem kerül börtönbe. Zárt elmegyógyintézetbe viszik és  3 év elteltével fognak dönteni a sorsáról. Aki nem emlékezne rá: 77 embert ölt meg hidegvérrel, aljas módon.  Ez akár azt is jelentheti, hogy 3 év múlva szabadlábra kerül ? Képtelen vagyok ezt megérteni.

Én igenis mindenkor a halálos ítéletek megtartása mellett teszem le a voksom,  és ezt cseppet sem szégyellem. Nem szégyellem akkor se, ha valaki azzal jön: esetleg „ártatlanul” is kerülHETnek emberek a bitófára, vagy villamosszékbe, vagy bármiféle kivégző osztag elé. Mert egy esetleges tévedés áldozatai  vannak/lennének kevesebben. Az ilyesféle gyilkosok nem érdemelnek kegyelmet. És bárki, bármit is mond, ebben megingathatatlanul hiszek. Abban senki se reménykedjen, hogy egy ilyen megbánja tettét – de ha mégis ezt tenné, hát mit ér az, 77 halottal szemben ???

Ilyenkor szoktam felkérdezni az Istenhez: hallja/látja-e és ha igen, miért engedi ?

Eddig még soha nem kaptam választ.

2011. november 29., kedd

Kisütött


Végre! Végre ! Hosszú undok szürkeség után kisütött a napocska !
Lent voltam épp a könyvtárban feltankolni új könyveket, és megnézni a belvárosból, régi helyéről áttelepített Csorba Győző szobrot. Eredetileg a könyvtár régi helyén (Apáca utca) egy picurka udvarban állt - most aztán csodálkozhat, hatalmas tér veszi körül, valósággal eltörpül benne:



Aztán láttam, hogy oszladoznak a felhők:


Fel is pattantam a Búza téren egy 33-asra és felmentem a Tettyére. Kíváncsi voltam, hogy áll a Vince utca és környéke. Azonban mégse készítettem ott fotókat, mert egy hét múlva lesznek teljesen készen és majd akkor megmutatom a város legújabb szépségeit. Tényleg szépek lesznek.
Kár, hogy nincs most 7 millióm, mert a Vince utcai régi házunk is eladó. Megvenném…
A Tettye hangulatos volt - mint mindig, a romok is stabilan állnak már:




2011. november 28., hétfő

Omaruru


Nem mondanám, hogy valaha is szívem nagy vágyai között szerepelt volna egy afrikai utazás. Rengeteg szafaris ismertető filmet láttam, valahogy elégnek tűnt – eddig.
Ma azonban egy fantasztikus (virtuális) utazáson vettem részt, a programunkat itt olvashatjátok:

Beleszerettem az alábbi képeken látható, a természetbe csodásan illeszkedő bungalókba, kerestem is néhány képet, hogy láthassátok, miről beszélek. Sajnos magyar nyelven túl sok nincs erről a csodáról és a tv csatorna (Einsplus) oldalán sincs lehetőség a megtekintésre. Így hát kénytelenek vagytok beérni a képekkel….
Szóval, ha valaki a nyugdíjából össze tud spórolni egy ilyen utazásra-valót, csak ajánlani tudom, menjen, nézze meg közelről. A mostani kedvromboló, borongós, télies időben különösen jót tenne....

A helyszín:

Ilyen autóval kellene utazni: 
Ilyenekben lakhatnánk:




Ha eljutok ide, megígérem, veszek egy ilyen kalapot: 






Képek innen:

2011. november 27., vasárnap

Mikor veszett el ?






Mindkét kedves blogom – nyilván mert közelednek az ünnepek – valamilyen formában az ajándékozás/meglepetés témával foglalkozik. Olvasásuk után kezdtem el gondolkodni, hogy valójában én mikor is vesztettem el a hitemet a karácsonyi csodában ?
Bizonyos eseményekből így utólag arra tudok következtetni, hogy ez mindenképp 10 éves korom előtt történt. Talán 7-8 lehettem ?
Így most visszagondolva érzem csak, hogy ez milyen kevés idő. 7-8 karácsony, 7-8 csoda-várás fért csak bele az életembe ? Kevesellem….Pedig valószínűleg általában ez az az időtartam, ameddig a szülők képesek (ha ügyesek) eltitkolni a valóságot – legalábbis karácsony ügyben.

Érdekes módon egy karácsony-délután úgy bennem él, mintha tegnap lett volna. (Vajon mitől függ az, hogy mire emlékszünk, s mire nem ???)  Ebéd után nálunk mindig is divat volt egy kis pihenés, aludni nem volt kötelező, de azért többnyire ez lett a lefekvés vége. Ezen a bizonyos délutánon én nem tudtam elaludni. Le se kell hunynom a szemem, annyira előttem van, ahogy fekszem a párnán és valami neszt hallok a kisszobából. Ott szokott állni a karácsonyfa. (Mindössze egyetlen karácsonyra emlékszem, amikor a mi szobánkban állították fel, akkor is az én betegségem miatt. – Már nem tudom, mi volt a bajom, de biztos, hogy az ünnepek alatt ágyhoz voltam kötve.)
Szóval hallottam a neszeket és egészen biztosan „TUDTAM” hogy most ott az angyalok suhanó szárnyaikkal körülrepdesve, feldíszítik a karácsonyfát és alája teszik az ajándékokat. És ez valami nagyon jó érzés volt. Majdnem mintha megleshettem volna őket. És lám, itt vagyok majd 60 évvel ezen esemény után és még ma is valami kellemes, meleg érzés van bennem, ha rágondolok.

Aztán unokaöcséim csodavárásának is részese lehettem, s ez majdnem olyan jó volt, mintha még én is hinnék benne. Együtt leskelődtünk, együtt izgultunk, együtt találgattunk. Annyira előttem van kipirult kis arcuk, rebbenő izgatott mozdulataik, fülelésük, hogy szól-e már a kis csengettyű ?  Jó visszagondolni ezekre a karácsonyokra.

Én csak sajnálni tudom azokat a gyerekeket, akik olyan családban nőnek fel, ahol ez a „mese” nincs divatban. A mesékben jó hinni, a mesék fontosak. Akár kicsi az ember, akár nagy.

2011. november 25., péntek

Természeti csodák

Nem látom értelmét az anyag egyes részei bemásolásának, itt a link, melyet @x ajánlott, érdemes megnézni:
A véletlenek egybeesése következtében nemrég láttam egy filmet a cikkben is szereplő varánuszról, erről a ma élő majdnem-sárkány-dinoszaurusz csodalényről.
A wikiben nagyon jó, részletes és érdekes leírás található róla, itt:  http://hu.wikipedia.org/wiki/Komod%C3%B3i_var%C3%A1nusz


2011. november 24., csütörtök

Szépség

Hogy a borongós télies napra jusson valami szépség is - köszönet érte "délim"-nek: 

2011. november 23., szerda

Vannak véletlenek


Tegnap ugye a villányi wellness-es szálló is szóba került – és mi volt a téma tegnap este az egyik Tv-adómon ? Nos, természetesen többek között a wellness.
„Manapság gyakran találkozhatunk a wellness kifejezéssel, mint pl.  wellness hétvége, wellness szálloda. Gyakran helytelenül is felkerül megannyi weboldalra a kifejezés, mint welness vagy wellnes, de akár így is welnes. Mit is jelent ez a kifejezés? Egyfajta testi jóllétet jelent, amit azáltal elérnek el és tartanak fenn az emberek, hogy megfelelően étkeznek, és rendszeres testmozgást végeznek.” (Írja ezt – többek között - a http://www.eszcsm.hu )
Vajon miért  és kinek is jó ez ? Hááát…szóval a legjobb annak, aki ezeket az egységeket üzemelteti !!! Mert nagyritkán egy- egy meleg fürdő, 3 napig egészséges ételek, egy kis –(gyakran nem is igazi szakember által végzett) masszírozás – hát ettől aztán senki nem várjon csodát ! A saját lelkiismeretének megnyugtatására (no meg mert olyan sikkesen hangzik, hogy „wellnesselni voltunk”) kiad egy csomó pénzt – gyakorlatilag egyáltalán nem létszükségletű dolgokért.
Nem én mondom – a riportban orvos, természetgyógyász, pszichológus nyilatkozott így. Ez egy nagy pénzt hozó divatőrület, melyhez hasonlók voltak persze régebben is, lásd pl. fürdőkúrák. Habár az még talán segíthetett valakin, ha 2-3 héten át használ valamilyen fürdőt, kezelést, stb…De 3 nap ?

Visszatérve a Tv adáshoz: az egyik igen fontos témakör volt a lelki egészség karbantartása. Persze senkinek sem újdonság talán ma már, hogy bizonyos lelki bajok testi külsőségekben és betegségekben is megnyilvánulhatnak. Sőt nyilván arról is hallott mindenki, hogy a „hit” a nagy gyógyító erők egyike. Csodálatos dolog a psziché -  aztán mégse foglalkozunk vele annyit, mint egyéb külsőségekkel, vagy akár belső szervünkkel. Mert ha a psziché beteg, akkor a test is az, és ez valamiképp fordítva is működik.
Magyarán:  fürödhetsz te akármilyen szamártejes, rózsaszirmos fürdőben és élvezheted a ferdeszemű lányok simogató masszázsát – ha ott belül gubancaid vannak. A welness-eléssel semmit se segítettél magadon, viszont belecsurgattál néhány tízezret annak a zsebébe, aki valószínű nem jár a saját wellness-ébe, viszont rendben van a lelke.

(Mellesleg tudtad, hogy a Psziché görög mitológiai eredetű női név, a jelentése „lélek”. Névnapja    április 9.  vagy szeptember 7.)


2011. november 22., kedd

Villányba télen...


Nem biztos, hogy cél nélkül, „csak úgy” nekiindulok egy, a tegnapihoz hasonló borús novemberi napon a „világnak” – ám mivel barátnőmmel volt egy célunk, nevezetesen a Gere Hotel felkeresése Villányban, s ott bizonyos natur-termékek bevásárlása – beültünk a kocsiba és szép kényelmes tempóban lecsorogtunk a borok e délvidéki fővárosába.
Akit esetleg részletesen érdekelnének az általunk vásárolt újféle termékek, itt (is)olvashat róla:

Őszintén szólva én még életemben nem jártam bent, holott sokszor elmentem a szálló/étterem előtt. Most csak tátottam a számat, miféle wellness-centrum van itt ! Egy, de tényleg csak egy percre elméláztam azon, hogy milyen jó is lehet, annak, aki ebben a nyirkos novemberben itt tölthet pár napot, kényeztetve testét, lelkét. (Árak ugyancsak a gere.hu oldalon megnézhetők.) Nem, ez tényleg nem az én világom. Igaz, sose volt és talán ezért nem hiányzik most se…..

Jutott nekem más szépségég elég. Itt a városban még a napok óta tartó deprimáló szürkeség uralkodott, de aztán ahogy kicsit elhagytuk a lakott területeket, varázslatosnál varázslatosabb mesebeli tájakra értünk. Nagyon sajnálom, hogy a zúzmarás fák igazi mesebeli hangulatát a képeim nem tudják igazán visszaadni, de talán elhiszitek, hogy szép utunk volt. Nyáron is jártam erre, most is megálltam az „ördögszántotta hegy” lábánál – és mennyire más képet láttam mint legutóbb ! Télen még nem is jártam itt. Volt valami titokzatos, valami meseszerű a hegy tetején csücsülő felhő és a zúzmarás fehér bokrok  alatt katonásan sorakozó, vörösbarnás szőlőtőkék rendezett sorában.

Az autóban jó meleg volt, a feladatot teljesítettük. Szép napunk volt ! 








Nyáron és most:








2011. november 21., hétfő

Macskák, kérdések*


Úgy rémlik, írtam már hónapokkal ezelőtt erről a cicáról. Macskáról. Szerencsétlen állatról…

Még nyár volt, amikor a gazdája olyan állapotba került, hogy egyedül már nem tudta rendesen ellátni magát. Epeműtét előtt állt, hasnyálmirigy rákjára  be volt ígérve a (neki már semmire se jó) kemoterápia, vagy sugár, nem tudom pontosan. Akkor kért meg a szomszéd néni, hogy „amíg hazajön” etessem a cicáját.
Jó időben nem is volt baj. Bár inkább szobacica volt, de azért talált magának valahol helyet, ahol éjjel meghúzta magát, s reggel/este vagy már várt,  vagy a hívásomra előjött valahonnan.
Az agyam legeldugottabb részében persze bennem voltak az előttem álló lehetőségek: 1. néni nem jön már többet haza, 2. macska rám marad…. Mert azt tudtam, a néni családjából senkinek nem kell egy öreg macska (10 éves múlt).

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valami nagy örömöt éreztem, inkább valamiféle kötelességtudat munkált bennem - nehéz lenne leírni, miért is…Csak.
Próbáltam én gazdát keresni neki, de manapság nem könnyű egy állatot bekönyörögni valahová, amikor lassan az emberek kezdik meggondolni, melyek a legfontosabb kiadások – s ezek között a macska-tartás nagyon hátul szerepel. Bevallom, kísérleteztem több ízben, hogy áthozzam, s megbarátkoztassam az enyémekkel, de (nem értek a macskákhoz, csak gyanítom) szörnyen félt. Ha meglátta Bercit, vagy Samut, fújt, nyervogott, kitépte magát a karomból, elmenekült.  Ha közelíteni próbált hozzá kíváncsian és cseppet sem agresszívan valamelyik, veszettül fújt, félelmetesen felpúpozva a hátát, borzolva a szőrét. Nem nagyon akart sikerülni az „összeszoktatás”. Már bele is törődtem, de azt azért nem mondom, hogy könnyű szívvel, hiszen láttam magamat (no meg a macskát) mínusz 15 fokban és hóviharban…Nem ígérkezett szépnek a kép….

Aztán meg is jöttek a hideg napok, bár még „csak” mínusz 7 fok volt és hó sem esett. És akkor múlt vasárnap délután már nem jött a macska enni a hívásomra. Egy evés kimarad, nem baj – gondoltam én, majd holnap reggel. Ám akkor se jött. Hétfő délben aztán a szomszéd ház gerincén, a kémény közelében ült, a szó szoros értelmében keservesen nyávogva. Kijött a tető szélére, először az ereszcsatorna felől, aztán oldalt mászkált le-fel, ott ahol az u.n. „macskalépcsők” vannak minden házon. Ezen elindult lefelé, majd egy bizonyos ponton megállt és onnan aztán se tüled, se hozzád…. Ült és sírt. Dühbe gurultam, hülye macska – hát mi van veled ? Itt az ételed, megmelegítettem a tejet,  a gazdád idejében nem voltál így ellátva, hát miért nem jössz le ?

A harmadik napon már nem csak a macska sírt….
De nem használt sem a szép szó, sem a siccelés, sem a kavicsdobálás, semmi, de semmi. Ült a tetőn és keservesen nyávogott. Mit mondott ? Ki tudja ???
Szinte lehetetlenek tűnt, hogy én onnan bármi módon le tudjam szedni. Bekéretőztem a ház tulajdonosához, felmásztam a száz éve lezárt, használatlan padlásra, kinyitottam a tetőablakokat. Hívtam, nem jött.
Hogyan segítsek ? Hogyan ? Tűzoltókat nem hívhatok, mert lehet, ki se jönnek, vagy ha mégis, akkor ingyen nem. („Lehozták a kiscicát a magas fáról a tűzoltók” – ez csak a mesékben van, az élet nem ilyen szép.)
Lelövetni nem volt kivel és különben se lett volna szívem hozzá, hogy én adjak parancsot a megölésére. Egyébként is, milyen jogon ? Senkim nincs, akit megkérhettem volna, másszon fel a tetőre valahogy csalja le – egyébként is megfogni rajtam kívül senki nem tudta volna, azt biztosan tudtam.

Az ötödik napon nem tudom melyikünk szenvedett jobban. Csak sírt, csak sírtunk mindketten és bármit mondtam, tettem, csináltam, tapodtat sem jött lejjebb – holott alig egy méterre alatt ott volt a fészer teteje – ez nem távolság egy (egészséges, normális) macskának. (Máig nem tudom, mi lehet a baja, hogy nem mert leugrani ilyen kis magasságból. Rosszul lát ? Van valami test hibája ? Törött, rosszul összeforrt láb, vagy egyszerűen csak „öreg” és fél ? Ez utóbbit szinte valószínűtlennek tartom, hiszen élet-halál kérdésről volt szó, s a macska azért csak-csak ösztön-lény. Azt se tudom felfogni, hogy miért nem közlekedett a háztetőkön erre-arra – lett volna számtalan lehetősége, de valamiért egyiket se használta.)
És akkor döntöttem. Kinyitottam a néni lakásának ajtaját (legyen ahová bemeneküljön ha sikerül az akció) és a Teremtőnek ajánlva a lelkemet, továbbá minden macskavédő szentek vigyázó figyelmét kérve – felmásztam én a tetőre. (Ősrégi hullámpala, ki tudja milyen, ezeréves léceken…) Egy határozott mozdulattal megragadtam a nyaka fölött, nehogy pánikjában belém harapjon és ledobtam a fészer tetejére. Innen aztán mint a kilőtt nyíl rohant a teraszra, és onnan be a lakásba.

Azóta itt van nálam. A kis szobába zártam először, attól félve, hogy a másikakat bántja. Hát egyelőre még nincs is valami nagy barátság közöttük, de ennek csak az lehet az oka, hogy ez a cica  rettentően fél. Már nincs csukva az ajtó, de ha ki is jön a szobájából csak benéz ide a nagy szobába, és szalad vissza a helyére. Ül naphosszat bent a dobozában, ki se mászik belőle -  mint aki megpróbálja az őt ért sokkot kiheverni.

Ma reggel óta csak az motoszkál a fejemben volna-e valaki, aki értem megtenne ennyit ?
Ha megtenné, jó lenne-e az nekem ?

Jobb meghalni a tetőn, mint egy idegen helyen várni a véget – akármilyen komfortosnak is tűnik az ?

Kérdeztem Cicót, de  nem válaszolt.
                               *******************************
*(Megjegyzés: a kérdéseim mindig „költőiek”. Vagyis nem várok/remélek rá választ. Magamban hordom őket ezerszám – megválaszolatlanul. Hozzászoktam.)

2011. november 20., vasárnap

Vesszősöprű


Igencsak nekiindultak a vadszőlő leveleim a potyogásnak, összesöpörtem hat nagy zsáknyit. Eközben valahogy eszembe jutott (hej de szeretném tudni, miként ugrándozik a „Gondolat” az agysejtjeimben...) szóval eszembe jutott, hogy gyerekkoromban nagyapám így tél elején mindig csinált vesszősöprűt. A kertünk meredekebb „hegyoldalnak” nevezett felső részén nőtt egy bizonyos bokorféle, aminek a vesszejét igen alkalmasnak találta a söprűcsináláshoz. (Ma már tudom a bokor nevét, veresgyűrű som volt, az aminek télre bepirosodik a vesszeje. Mikulásvirgácsot is csináltak anno belőle…)
Ebből aztán egy jó nagy csomót szorosan összedrótozott, és egy régi söprűnyelet beledugott a közepébe. Kész is volt az új söprű.  Volt ugyan „rendes” cirok  söprűnk is, de ezzel jól lehetett a leveket, sőt úgy emlékszem, néha télen még a laza havat is söpörni.

Vagy húsz éve, amikor a Gyükésbe kezdtem kijárni a kutyáimmal, egyszer ez a dolog eszembe jutott, vittem ki metszőollót és vágtam gallyat én is, és az a söprű jó sokáig meg is volt – aztán (nem is tudom miért), már nem csináltam újat. Vettem azt a ritka-fogú u.n. levélgereblyét – és részben azzal, részben a rendes cirokseprűvel söprögetem a millió levelemet így ősszel.
Az már csak este jutott eszembe, látott-e ilyent egy mai városi gyerek ? Tudna-e ilyent csinálni ?  Miért mennek feledésbe a praktikus, olcsó, házilag is könnyen előállítható dolgok ?
Miért esznek az emberek kész kitudjamibőlkészült ételeket,  amikor nagyon finom dolgokat lehetne házilag készíteni ? Egyszerűeket, és biztos vagyok benne, hogy nem drágábban, mint amennyibe a csak melegítésre szoruló műkaják kerülnek.
Mert nincs idő ?
És akkor mire van?
Amire van, az több, jobb, értékesebb, mint ezek  a dolgok ?
Haladni kell a korral ?
Na de mindig és minden áron ?
Hová ?
Hová haladunk ?
Van valaki, aki tudja ?

2011. november 19., szombat

Hogy keletkezik a gyűlölet ?


Igencsak elgondolkodtam ma ezen a kérdésen. Igazán mondom, nem tartom magam gyűlölködő természetű embernek – de lassan kezd kialakulni bennem valami, ami az ellenszenvnél jóval több – s ez kifejezetten a kereskedők – vagyis hogy pontos legyek a kereskedői szellem ellen irányul. Ám mivel megfoghatatlan dolgokat („szellem”) nem lehet gyűlölni, ezért kezdem gyűlölni a kereskedőket.
Persze ez se jó, helyes kifejezés, mert alapjában véve talán nem is a kereskedőket kellene gyűlölnöm, hanem a marketingeseket. Vagy hogyan is van ez ?
Utána néztem:  a marketing kifejezés a XX. század elején jelent meg először az Egyesült Államokban, (naná, hol máshol...) a piaci mechanizmusok gyors fejlődésnek idején. A “to market” ige jelentése: piacra vinni, vagyis eladni, forgalmazni. Akkor a marketinges mégis csak „kereskedő”?
S a szemét reklámokat ki találja ki ? A kereskedő ? Vagy mi annak a neve, aki azért kap fizetést, hogy másokat átverjen ? Reklámszakember ?

Talán nem is lényeges a szavakkal  való játék. Mert döntő a cselekedet.
Egyre többször konfrontálódom a vevők kifejezetten célzatos átverésével, becsapásával. Hiába vagyok óvatos vásárló, az elmúlt héten kétszer is sikerült átverniük a cégeknek, a mocskos-trükkös reklámaikkal. (Írhatnám, hogy TESCO-ban meg INTERSPAR-ban, de hát felesleges, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy másol is így van ez.)

A példák a következők: Óriási betűkkel, hatalmas plakáton  kiírva, hogy 2 csomag vásárlása esetén a leveskocka „csak” 270.- (Egynek az ára ekkor 345.- volt - éljen a csipszadó!) Már ez is csalás, hiszen nem két csomag ára 270.- hanem egy csomagé annyi, s ha kettőt veszel, akkor az már 540.- ugyebár. Na jó, az ember gyakorlott már annyira, hogy ennek az első átverésnek nem ugrik be. Csakhogy, (mint utóbb kiderült) kb. térdmagasságban, tenyérnyi kis cédulán egy kiegészítő tájékoztató, mondjuk „árcédula”  is volt, ahová szemüveget feltéve, le kellett volna hajolnom, ha el akartam volna olvasni : a 270.- csak akkor érvényes, ha két EGYFORMA leveskockát vásárolsz.
Másik példa.
Óriási betűkel kiírva: Sütőtök 150.- Ft/kg. A rekeszben kétféle tök van, a hagyományos szürke héjú, feldarabolva, és a modernebb narancssárga, hosszúkás, nemtudommianeve sütőtök. ◄ A rekeszen alul ismét ott a picike cédula, hogy az egyik fajtának 150.- a másiknak 275.- Ft kilója. Valójában nem panaszkodhatom, az ár ki van írva/téve – csakhogy abszolút inkorrektül.

Nem tudom, miért van szükségük a kereskedőknek az efféle „cselekre” ? Vagy mégis !? Mindegy hogyan, csak jöjjön a pénz ? Akár efféle csalás, trükközés árán is ? Mert biztos vagyok benne, hogy nem mindenki olyan alapos/ráérős/gyanakvó - mint én,  hogy átnézze a blokkját, s utána még végigjárja a  visszavétellel kapcsolatos tortúrát. Én mindkét esetben megtettem, az első esetben még a panaszkönyvbe is beírtam nagy felháborodásomban. Persze tudom, hogy semmi értelme nem volt – de levezette az idegességemet.

Szóval ezért, ilyen és hasonló tapasztalatokkal a hátam mögött, vén fejjel kezdek megérteni bizonyos dolgokat, s lassan oda jutok, hogy már kezdem érteni a fajgyűlöletet is…
Kétségbeejtően szomorú, hogy ide juttattak.

► Megkerestem: a tök hivatalos neve: orange, vagy kanadai sütőtök – na akkor most legalább már ezt is tudom :-P


2011. november 18., péntek

József Attila

Reggelente elolvasom kedvelt blogjaimat, néha örmöt, néha egészen más találok a friss bejegyzésekben.
Mivel ma sincs sok időm, ajánlom, olvassátok el ezt (az én - esetleg - semmitmondó) szövegelésem helyett:



Holt vidék

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
mezőben.

Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
magában.

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
pihenni.

És a szőlő. Közbül szilva.
A tőkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
járkálni.

Tanya, - körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
eljátszik.

Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
csövestül!

Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
sötétben.

Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
iszapba.

Kép: http://meteo21.blogter.hu/tag/fagy 

2011. november 17., csütörtök

Sietős...


Mivel ma kissé sietősen írok csak - egyéb kellemes elfoglaltság miatt (84 éves nagynénimnél főzés, együtt ebédelés, majd unokaöcsémékhez látogatás délután) szóval, "csak" vers jut mára.
Tegnap ajánlott olvasnivalók között szerepelt egy  riport Varró Dániellel. Olvasgattam a verseit, íme egy közülük: 

Varró Dániel:  Utánzatok

I.

Olykor borús, magányos estén
Ellátogat hozzám a múlt,
Merengő szókkal újrafestvén
A kék eget, mely elborult.
Eszembe jut, mikor még nyár volt,
Vidám erdő, zengő liget,
Midőn szívem dalolva lángolt,
Lángoltak véle más szívek.
Ó, elhervadt szívem viránya!
Mikéntha fát a rengeteg,
Szintúgy körülvesz már a fránya,
Fázós öregség engemet.
Baráti fül, mint egykor régen
Nem hallja már, ha peng a lant.
Bús őszi köd borong az égen,
És hullt levél kereng alant.
De mért is bánjam én, hogy ősz lett,
S a vidor nyárnak vége lőn?
Hisz ujjam végre elidőzhet
Rímet kreálva bíbelőn.
Miért is háborogna lelkem?
Nem érte szomorú dolog.
Ha eddig másnak énekeltem,
Most csak magamnak dúdolok.

II.

Jöttem szent daccal, úri gőggel
Győztes útján újfajta szónak,
Az én fénylő, szelíd szívemben
Vad, ősi nóták dáridóznak.
Gyöngyét szép, megdalolt daloknak
Gazdagon szórom, merre lépek,
Mégsem kísér más, hetyke mártírt,
Csak hájas, undok röffenések.
Sok bamba, botfülű parasztnak
Eluntam én már énekelni.
Hej, szájas töpörtyű-legények,
Ki mer velem birokra kelni?
Ki nem remeg meg, hogyha számat
Elhúzom büszkén és nevetve?
S ki bír, habár egy pillanatra,
Nézni én bús, beteg szemembe?

III.

Oly álmos minden, én vagyok csak éber,
most kél a nap, még ásítozva kába,
az őszi reggel illatos kezével
gyöngéden túr a fák arany hajába.
Lágy fénye lassan mind a házaké lesz,
és új reménnyel hinti be a tájat,
te mégis könnyel a szemedben ébredsz,
s a kedv az én szívemről is lebágyad.
Nekünk nem tartogat vigaszt az élet,
nekünk, kik félve-fájva koplalunk,
a reggelek mind egyformán setétek,
s a bús magány egyetlen otthonunk.
És napjaink halk, reszketeg papírok,
és szívünk méla, kókatag virág.
Ne sírj, Annuska, nézd csak, én se sírok.
Nem ér annyit e vén, lyukas világ.

                        *********************************** 

2011. november 16., szerda

Könyvek


Annak, aki nem ismerné (én is @x-től kaptam a címet) ajánlom az alábbi oldalt:
Itt a bal oldalon felül látható újság-képre kattintva lehet a legfrissebb számot megnézni.

Csak kapkodtam a fejemet, mennyi jó könyv jelenik meg. Kérdés, hogy mekkora a vásárlóerő ehhez. Mert egy könyvet megjelentetni egy dolog, eladni meg egy másik. Én sajnos elég régóta nem vásárolok már könyveket, de míg élek, nem fogom elfelejteni azt az örömteli érzést, amit egy új könyv kézbevétele, az első belelapozás, majd az olvasás jelent. Hosszú évekig a munkahelyemen a könyvterjesztő árusa is voltam, nem volt olyan szállítmány, amiből én ne vettem volna legalább egy darabot.
Most is a könyvtárban, kikérek ugyan egy-egy régebbi könyvet, de semmiképp nem mulasztanám el az új könyvek polcainak átnézését. Mindig választok onnan is néhányat. Egyszerűen fizikálisan szeretem az új könyveket. Lehet, hogy csapnivaló, vagy nekem nem tetsző a tartalmuk, de maga a  könyv, az mindörökre valami csoda marad nekem. Kézbevenni, megszagolni, elsőként belelapozni….Aki ezt az érzést nem ismeri, annak hiába mondom, aki meg ismeri, az tudja, miről beszélek.
Nem tudom manapság ezt az érzést a fiatalok ismerik-e még – de ha nem, akkor sajnálom őket, a világ egyik szépsége hiányzik az életükből.

Hát lehet őket "nem-szeretni"???

2011. november 15., kedd

Sinkó András kiállítása Pécsett


Remélem senki nem unja még a Zsolnay gyárban készült, s Pécs legváratlanabb helyein felbukkanó alkotások bemutatását. A legújabb kiállításról itt olvashattok részletesen, feleslegesnek tartom bemásolni az egészet, elolvasni pedig érdemes: 

Tegnap délelőtt elmentem a Váradi Antal utcai Kiméra Tetőgalériába, és ott gyönyörködtem és csodálkoztam, mert voltak olyan tárgyak is, melyekről nem gondoltam volna, hogy az ő keze alól kerültek ki.

Legnagyobb bánatomra  szinte minden üvegtárlóban került kiállításra, továbbá a kora délelőtti nap erősen besütött a tetőtérbe, a polírozott felületek és a márvány járólapok csillogtak-villogtak - ilyen katasztrofálisan ócska képeket még soha nem csináltam. Sajnálom, de csak egy-kettőt tudok megmutatni az általa megformált számtalan állat- és gyermekfigurából, bár ezek minősége is szégyellni-való. Cserébe inkább beteszem  a városban ismert (?) köztéri műveiről készült néhány régebbi képemet ill. a galéria földszintjén (jobb fényviszonyok között)látható néhány, a Zsolnay gyárban készült csodát.













Az alábbi őzikék az Állatkertben vannak, de másolatuk a Zsolnay gyár udvarán is megtalálható: 

Ez a Szűz Mária szobor a Pálosok temploma előtt áll:

 
 Nendtvich Andor és Marsay Andorné domborműve a Rákóczi úti egyik ház falán:

Ez pedig a Bem utcában az Irgalmasok kórházának (azt hiszem a hivatalos neve II.belgyógyászat) kapuja fölött látható:

A Gyugyi gyűjteményben láthatók ilyesféle szépségek: