2011. november 27., vasárnap

Mikor veszett el ?






Mindkét kedves blogom – nyilván mert közelednek az ünnepek – valamilyen formában az ajándékozás/meglepetés témával foglalkozik. Olvasásuk után kezdtem el gondolkodni, hogy valójában én mikor is vesztettem el a hitemet a karácsonyi csodában ?
Bizonyos eseményekből így utólag arra tudok következtetni, hogy ez mindenképp 10 éves korom előtt történt. Talán 7-8 lehettem ?
Így most visszagondolva érzem csak, hogy ez milyen kevés idő. 7-8 karácsony, 7-8 csoda-várás fért csak bele az életembe ? Kevesellem….Pedig valószínűleg általában ez az az időtartam, ameddig a szülők képesek (ha ügyesek) eltitkolni a valóságot – legalábbis karácsony ügyben.

Érdekes módon egy karácsony-délután úgy bennem él, mintha tegnap lett volna. (Vajon mitől függ az, hogy mire emlékszünk, s mire nem ???)  Ebéd után nálunk mindig is divat volt egy kis pihenés, aludni nem volt kötelező, de azért többnyire ez lett a lefekvés vége. Ezen a bizonyos délutánon én nem tudtam elaludni. Le se kell hunynom a szemem, annyira előttem van, ahogy fekszem a párnán és valami neszt hallok a kisszobából. Ott szokott állni a karácsonyfa. (Mindössze egyetlen karácsonyra emlékszem, amikor a mi szobánkban állították fel, akkor is az én betegségem miatt. – Már nem tudom, mi volt a bajom, de biztos, hogy az ünnepek alatt ágyhoz voltam kötve.)
Szóval hallottam a neszeket és egészen biztosan „TUDTAM” hogy most ott az angyalok suhanó szárnyaikkal körülrepdesve, feldíszítik a karácsonyfát és alája teszik az ajándékokat. És ez valami nagyon jó érzés volt. Majdnem mintha megleshettem volna őket. És lám, itt vagyok majd 60 évvel ezen esemény után és még ma is valami kellemes, meleg érzés van bennem, ha rágondolok.

Aztán unokaöcséim csodavárásának is részese lehettem, s ez majdnem olyan jó volt, mintha még én is hinnék benne. Együtt leskelődtünk, együtt izgultunk, együtt találgattunk. Annyira előttem van kipirult kis arcuk, rebbenő izgatott mozdulataik, fülelésük, hogy szól-e már a kis csengettyű ?  Jó visszagondolni ezekre a karácsonyokra.

Én csak sajnálni tudom azokat a gyerekeket, akik olyan családban nőnek fel, ahol ez a „mese” nincs divatban. A mesékben jó hinni, a mesék fontosak. Akár kicsi az ember, akár nagy.

2 megjegyzés:

  1. Mi, amikor már tudtuk az igazságot a testvéreimmel, akkor is eljátszottuk a "hívést", mert olyan jó volt!!!
    A gyerekeim pont így voltak vele! Már nagy kamaszok voltak, de várták, hogy megszólaljon a csengettyű és boldogok voltak, mert maga a fa is meglepetés volt! Nehezen tudtuk bevonni őket a díszítésbe...
    Most, az unokák segítenek díszíteni és ha minden kész, akkor várják a Jézuskát. Ünnepi vacsora és általában a vége felé meg is szólal a csengő...

    VálaszTörlés