2012. február 24., péntek

Düh és elkeseredés…



Elvből nem adok koldusnak pénzt. Ha van közelben élelmiszer bolt, bemegyek és veszek valami ennivalót, vagy inkább nem adok. Tudom, megoszlanak erről a vélemények, van aki azt mondja, hogy hát már azt a kis bort, pálinkát is sajnálom tőlük ? Igen, sajnálom. Vállalom, ha ezt szégyellnem kell(ene).





Tegnap este történt a következő. Épp elment a busz az orrom előtt, kb. 15 percet kellett várnom a következőre. Az egyhelyben topogást nem szeretem, akkor inkább le-föl sétálok. Na az egyik ilyen „menet” közben odajön hozzám egy olyan harmincas nő, egy 5-6 éves kislánnyal.
- Kezicsókolom, nem tudna egy kis pénzt adni ? Ennivalóra kellene…
Visszaszólni se szeretek, mégis most azt mondtam:
- Ne nyugdíjas öregasszonyokkal próbálkozzon, mert ők nem tudnak adni. Én se tudok.

Nem erőszakoskodott, vissza se beszélt, álltak ott a pad mellett, újabb „áldozatra/palimadárra” várva. Csakhogy estefelé járt az  idő, már nem volt nagy forgalom, nem jött épp arra senki  percekig.
Megsajnáltam a gyereket, a már épp zárás előtt lévő kisboltba belépve megkérdeztem, van-e valamiféle péksütemény ? Mondja a boltosnő, hogy így a nap végén össze szoktak csomagolni mindent, nézzem meg, ezek a maradékok vannak: és mutat néhány zacskót, az egyikben fornetti lekváros-táskák a másikban pogácsák volt.
Vettem két zacskó „maradékot”. Kivittem és odaadtam az asszonynak. Hozzátéve még egy fél doboznyi filteres teát, ami ilyen-olyan okokból épp a táskámban volt.

Megköszönte, de azért  csak álltak ott továbbra is, mintegy „lesben”, várva, hogy hátha mégis akad valaki, aki megszánja őket. Így is történt, egy fiatalabb férfi (őszintén szólva meg is lepődtem, hogy épp őt szólította meg, de valószínű látta, hogy nem nagyon van más választása) szóval a fiatalember a zsebébe nyúlt és valamennyi pénzt adott az asszonynak.
A kislány majszolgatta a lekváros táskákat, álltak csendben, nyugodtan és vártak. De nem jött senki, senki más, akitől még kérhetett volna. Komolyan mondom, már épp azon voltam, hogy elveimmel ellentétben mégiscsak adok valami kis pénzt…

És akkor megérkezett „Apa”… Jó felépítésű harmincas fiatalember, cseppet sem lerongyolódott állapotban, kezében egy nagy zacskó csipsz, abból eszegetett, és együtt elindultak az ABC felé. Bevallom űzött a kíváncsiság, hogy mire futotta  az összekoldult pénzből ? Mivel a bolt a buszmegálló közelében volt, s én a várakozást –mint mondám - le-fel sétálással töltöttem, nem volt feltűnő a „leselkedésem.”

Na, mit gondoltok, mit vett „Anya” ?
Igen, igen, igen!
Telitalálat ! Egy doboz cigit és egy üveg sört…


5 megjegyzés:

  1. Nagyon nehéz ránézésre eldönteni, hogy mikor ad az ember jó helyre. :o(
    Én egyszer próbáltam meg segíteni így egy fiatalemberen. Hajléktalan újságot árult. Vettem tőle 1 db-ot, majd másnapra lefénymásoltam sok-sok pl-ban és arra járva odaadtam neki. Amikor legközelebb láttam, egy kapualjban feküdt, részegen.... akkor elgondolkodtam, hogy biztosan jól tettem e, amit tettem...

    VálaszTörlés
  2. Legalább a kisgyereknek szereztél egy jó napot! Az számít!

    VálaszTörlés
  3. erre nekem is van egy alaptörténetem, de le sem merem írni, mert azt hinnétek, golond vagyok..... és tényleg!
    Igaz, több mint százezerbe került nekem egy tanulság.
    Azt hittem, megmentek valakit a hajléktalanságtól...

    VálaszTörlés
  4. (Inkább nem szólok hozzá.) Majd ha "mérleget készítesz" erről, tedd az egyik serpenyőbe azt,hogy "jót tettél" - a másikba meg azt,hogy "düh és elkeseredés"- aztán dönts magad !-megérte-e ?
    Mondják, minden kezdet nehéz... nekem sikerült már jó pár "jótékonyságról" leszoktatnom magam !
    (Hozzá lehet szokni ! )

    VálaszTörlés
  5. én is arra jutottam, hogy jobb, ha nem keresem az igazságom, mert akkor elvesztem a méltóságom és a hitem...

    VálaszTörlés