Abile-nek – mese a patchwork ágytakaróról és egyebekről

Kérted, íme a történet.

Elég sokan tudják rólam (talán te is), hogy esküdt ellensége vagyok az eldobós társadalomnak, ezen belül is annak, hogy mások számára még használható tárgyak/ruhafélék és bármi a kukába kerüljön. Évek óta foglalkozom „közvetítéssel” (volt aki el is nevezett „MARITAS”-nak ) – összegyűjtöm az egyik helyen feleslegessé váló dolgokat és igen sok „helyem”  van, ahol ezeket örömmel befogadják. Nem sorolnám tételesen, de maradjunk annyiban, hogy nem a Magaslati útra viszem ezeket a cuccokat.

Aki nem ismer közvetlenül olyan családokat, akik a szegénységnek efféle mélységes bugyrában élnek, annak nincs fogalma a mai Magyarországról. Aki nem látott még felcsillanó gyerekszemet egy használt játék láttán, az nem tudja, mi az őszinte  gyermeki öröm. Egyes emberek élet- és lakáskörülményeiről a XXI. század Magyarországán inkább ne is beszéljünk…

Amíg dolgoztam, többekkel voltam kapcsolatban - mióta nyugdíjban vagyok, kevesebben keresnek (sajnos) – hogy feleslegessé váló dolgaikat felajánlják. Minden esetben én elmegyek a cuccokért, nem kell hozzám szállítani. Itthon aztán szétszortírozom, és úgy csoportosítom, hogy hová szándékozom továbbítani.

Két alkalommal voltam „önző” és megtartottam a hozzám kerül rengeteg holmiból valamit. Az egyik  egy meghalt néni vadiúj gyapjú ágygarnitúrája volt. Szegénynek megvette a fia – de a néninek már nem volt ideje a használatra. És amilyen kegyetlen a sors, a néni halála után nagyon hamar, tragikus módon utána halt az agglegény fia is…. Szinte az egész lakásfelszerelés hozzám került – vagyis rajtam keresztül a rászorulókhoz. Olyan régóta szerettem volna egy gyapjú ágygarnitúrát, de sosem volt rá pénzem. Nem éreztem lelkifurdalást, hogy megtartottam.

Az ágytakarónak kicsit másabb a története. Ahonnan hoztam, egy meglehetősen durva válás utáni „nem-akarok-látni-semmit-ami-rá-emlékeztet” csomag része volt, azzal a felszólítással, hogy ha akarom, az ágytakarót tartsam meg.

Akartam. Kedvelem. Sosem volt ilyenem sem.

A többi holmi pedig megtalálta gazdáját.

Kár, hogy nem vezettem valamiféle naplót a kezemen átment rengeteg adományról. Volt pl. – szintén egy idős néni lakásfelszámolásából adódóan – egy jól felszerelt éléskamra befőtt és lekvárállománya, máskor tömérdek mennyiségű kézimunka/kötőfonal, edény annyi, hogy 3 konyhát ki ehetett volna stafírozni vele. Gyerekbicikli és szánkó és természetesen ruhaféle tonnaszámra.

Ma is vállalom szívesen a közvetítő szerepét – még akkor is, ha egyre kevesebben vannak, akik kérik a segítségemet. Hely, ahol örülnek a használt holmiknak is – van bőségesen.

Kép: http://www.boroka.biz