2012. szeptember 30., vasárnap

A boldogság



Elolvasásra ajánlva kaptam @x-től.
Elolvastam.
Továbbajánlom mindenkinek. Lehet/szabad rajta gondolkodni…
Figyelemmel-kísérésre érdemes blog !


 BOLDOGSÁG

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.
- Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.
- Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.
 

Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. 

Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. 


A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

2012. szeptember 29., szombat

Levendula



Rámoltam a szekrényemben és kezembe került egy üveg. Ez:


Az idejét se tudom, mikor volt benne levendula kölni. Ez és a széna illatú volt a kedvencem. Nem is használtam soha mást, olyan üdének, frissnek éreztem mint a tavaszi fuvallatot egy harmatos hajnalon…Már egyik sem kapható. Van helyette havonta változó ezerféle mesterségesen összekutyult illat -  de igazán én már egyiket se szeretem. Mint ahogy a levendula szappan, ezek is mindörökre eltűntek az egyre inkább mesterségessé váló világban. Talán jobb is, hogy nem tudom, miből készülnek, mit kevernek hozzá. (Arról már nem is beszélve, hogy esetleg miképp kísérletezik ki a végső megoldást….)
Most beleszagoltam az üvegbe. Még őrzi az évtizedekkel ezelőtti illatot….

Itt olvashatsz egy kis parfüm-történetet: http://legendavadasz.blog.hu/page/4


A "magyar királyné vize" azaz "Eau de La Reine de Hongrie" a világ legrégebbi parfümje. A világ első illat-tárában a Versailles-ban található Ozmotékában kikérhetjük a legrégebbről őrzött eredeti illatot, melyet a XIV. században használt Nagy Lajos felesége, Erzsébet királyné.
A parfüm eredetét romantikus történet övezi, a legenda szerint Nagy Lajosnak annyira tetszett a királyné illata, hogy végül ezért kérte meg a kezét. Ugyanilyen büszkék lehetünk a magyar levendula illatára, mely olyan különleges, hogy a világ minden tájára exportálják.
  

2012. szeptember 28., péntek

Mazsolázás



Kihoztam a könyvtárból Moldova György : Üres telken ház alakú köd című könyvét.
Aki szereti az aforizmákat, feltétlenül olvassa el – briliáns ! (Szokás szerint.)
Nagyon élveztem, egy párat bemásolok belőlük:

Rosszabb már nem lehet !
Ez látszik az optimizmus legmegalapozottabb formájának, mégis ebben is gyakran csalódnunk kell. Minden gödör alján lehet még egy további mélyedés.

Akárhogy is ejted le az üres kenyeredet, nem eshet a vajas felére
- mivel hogy nincs neki. Ha úgy vesszük: a nyomor is kizárhat bizonyos kockázatokat.

A liba tollát úgy kell kitépni, hogy közben minél kevesebbet gágogjon.
Így lehet csökkenteni az állatvédők felháborodását. Legcélszerűbben akkor jársz el, ha magukat a libákat  győzöd meg, hogy a tollfosztás végső fokon az ő javukat szolgálja – például kevesebbet izzadnak majd.

Ne vágd ki a fákat, mert lehet, hogy egyszer még vissza kell másznod rájuk.
Az is lehet, hogy egyáltalán kár volt lejönnöd róluk, biztonságosabb és természetesebb közeget adtak, mint a mostani városi életformák.

A győztes római hadvezérek diadalmenetében mindig ott haladt egy szolga is, aki megállás nélkül ismételgette az ünnepeltnek: „uram ne felejtsd el,  hogy te is csak ember vagy !”
Azóta ez a feladatkör megszűnt. A győztesek már nem tartják magukat embernek – nem is azok.

Egy országról sokkal többet elmond az a tény, hogy hány későbbi Nobel-díjat elnyerő polgára halt  meg otthon, mint  született a határai között.
Megbízhatóbban fejezi ki az adott ország szellemi éghajlatát, a benne való érvényesülés lehetőségét. Csak úgy mellékesen jegyzem meg: tudomásom szerint egyetlen magyar Nobel-díjas sem halt meg itthon, legfeljebb a hamvait hozták haza.

Japánban van egy templom, az ott szolgáló papoknak egyetlen feladatuk van, folyamatosan körbejárják az épületet és azt kiabálják: amit MI teszünk, az helyes és hasznos.
Teendőikről, működésükről nem beszélnek bővebben. Nálunk számos ilyen épület áll, csak nem templomnak hívják őket.

Ne igyál hideg, szaharinnal édesített pótkávét törött csészéből egy sírkövön ülve.
Előfordulhat, hogy engedned kell az igényeiből, de ha leszállsz egy bizonyos szint alá, a világ úgy fog elkönyvelni és többé nem tudsz felemelkedni.

Az öregség az az időszak, amikor a szokatlan rosszullétek megszokottá válnak.
A természet így szoktat hozzá minket a véghez.

Ne térj vissza az egykori, mára már kiapadt forrásaidhoz !
Bár a lábad ellenállás nélkül szinte magától végigvisz a már sokszor bejárt úton, de célhoz érve a kiszáradt forrás látványa még nyomottabbá teszi a szomjúságodat. Amíg futja az erődből, tarts új források felé.

Amíg az egészségügy egyik napról a másikra él, addig a betegek egyik napról a másikra meghalnak.
Életben maradásunk attól függ, hogy mennyi pénz jut a kórházaknak, orvosoknak, gyógyszerre, műszakra és így tovább.

Ha öregkorodra tested lelked minden porcikája sérülések nyomait viseli – ez bizonyság arra, hogy valóban éltél.
Helyesen és bátran használtad fel erőidet, nem hátráltál meg az összecsapásai  elől – bármilyen természetűek is lettek volna azok.


Egyébként a mai esős időben nem is nagyon lehet mást csinálni, mint olvasni.
Meg szundizni.
Hol ?
Hát a piaci bevásárlókosárban !

Meg a varrógép tetején.

 Avagy ágyban, párnák között....


Ugye szeretnél nálam cica lenni ??????  :-)

2012. szeptember 27., csütörtök

Az én paprikalekvárom



Látom, hogy a neten rengeteg variáció jön elő erre a névre – nem fogom keresgélni, hogy fent van-e az a legegyszerűbb forma, ahogy én csinálom már ezer éve.
Ilyenkor szeptemberben jelenik meg többnyire a piacon a vastag húsú, kézbefogni-jó, ízletes paradicsompaprika. Ezt kell kicsumázni-magozni, ledarálni és darálás után 1 kg-ra 20 dk. sót keverve üvegekbe tenni. Ennyi az egész, semmim kunsztot nem igényel. Rá a tető és már mehet is a kamrába. Én leginkább vajas/zsíros kenyérre  kenve szeretem, de nem ront a gulyás, ill. a pörkölt ízén sem.
Gondolom nem kell hangsúlyoznom, hogy a són kívül semmiféle tartósító nem kell hozzá, ennek még a tetejére, a celofánra  sem teszek Na.benzoátot.








Mivel a még ép paprikát elfelejtettem lefotózni, a legfelső csatolt kép innen: http://relaxotour.blogspot.hu/2011/10/sult-paprika-ecetes-leben.html

2012. szeptember 26., szerda

Kundun



Nem tudom, hányadszor néztem meg a filmet. Tudom a várható eseményeket már előre, mégis valahogy a székhez kötöz minden esetben…(Most a 3SAT adta, vasárnap délután.)
Végtelenül tisztelem és ha  szabad ilyen mondanom, szeretem a dalai lámát. Ez a film (mondom annak, aki nem látta és nem is hallott róla) az ő életét mutatja be. Ha van két órád, szánd rá, nem fogod megbánni ! Sajnos angol nyelvű,  de talán még úgy is élvezhető, ha nem beszéled a nyelvet. De ha a magyar tévé adná, ne hagyd ki !
Nem próbáltam ki, de lehet, hogy itt magyar nyelven is le lehet tölteni: http://ingyenfilmek.teratar.hu/data_film.php?id=8972

Scorsese filmje Tibet vallási vezetője, a Dalai Láma előtti tiszteletadás és a nyugati civilizáció elragadtatásának gyümölcse a keleti kultúra iránt, továbbá kitűnő példa a buddhizmus bemutatására egy katolikus gyökerekkel rendelkező rendező szemszögéből. A film bemutatja a 14. Dalai Láma életét 1937 és 1959 között. A történet elején egy kétéves gyermeket, Tenzin Gyatsot, elismerik Buddha reinkarnációjának. Figyelemmel kísérhetjük a gyermek felnövését, oktatását, fiatal éveit, majd fokozatos felnőtté válását. A film második felében hősünknek el kell hagynia Tibetet. A kínai megszállás drámai időszaka és az ezt követő felkelés alatt a Lámát igazi lelki vezetőként ábrázolják, aki az erőszak hatására is képes megőrizni vallási tisztaságát és lelki nyugalmát.

Kundun - ez a legnagyobb tibeti méltóság, a Dalai Láma (vagyis "a Bölcsesség Óceánja") tibeti neve. A ma is élő Tenzin Gyatso önéletrajzi írásai alapján készült film az eseményeket a főhős gyerekkorától, a magas tisztségre való kiválasztásától követi végig egészen addig a napig, amíg a maoista Kínából kénytelen volt máig tartó száműzetésbe vonulni. Martin Scorsese pompázatos kiállítású, lenyűgözően látványos filmeposza a közelmúlt (és a jelen) történelmének egyik legnagyobb személyiségét hozza közel hozzánk.





2012. szeptember 25., kedd

Új tárlat a Zsolnay galériában



A Duna-menti országok fiatal festőinek nyílt nemrég kiállítása a Zsolnay galériában. A program valójában már 2011. októberében indult Németországból és 2013-ig az összes Duna-menti országban bemutatásra kerül.
(Csak párhuzamként említem meg, hogy volt ilyen zenei gondolat is anno, azt hiszem Linzből indult és a Fekete tengerig hajózott egy bizonyos Hubert von Goisern és több helyen tartott koncertet, megpróbálva ezzel is összefogni a Duna-menti népeket. Nem tudom, van-e ember rajtam kívül, aki emlékszik még egyáltalán a nevére… Múló dolgok ezek….)

Nem szoktam hazudni, tehát töredelmesen bevallom, szerintem eddig ez a leggyengébb tárlat. Vagyis hát őszintébben: nekem nem tetszik. Mindösszesen egy, azaz egy  (számomra is meglepő, nagyon sötét tónusú) kép-pár nyerte el a tetszésemet, meg na jó, tegyem hozzá, hogy a ködös mezei rét is tetszett. A toll-kép talán mint matéria volt érdekes, eddig nem láttam még ilyent. De a többi mindenféle tekintetben csillagévnyi messzeségben van tőlem… Ami persze se nem baj, se nem szégyellem. Én már csak ilyen vagyok és nem hinném, hogy megváltozom.

Még mindig felháborítónak, idegesítőnek, a környezethez méltatlannak tartom a kiállító tér melletti kocsma hangos zenéjét. Hát én nem kérnék ebből, a szemem élvezetét zavarja a fülembe szűrődő zaj. De valószínűleg egyesegyedül én vagyok így ezzel, mert ha mást is zavarna, akkor talán tennének róla, hogy az amúgy magukat az üresség miatt halálra unó büfések másvalami, csendesebb dologgal töltsék ki munkaidejüket.

Na, ennyi elég is lesz. Ha jót nem tudok írni, több rosszat már nem írok.
 








 

2012. szeptember 24., hétfő

Képek, gondolatok


Nagyobb térképre váltás
(Bükkösdtől kicsit feljebb, balra, az "A" betűnél egy ovális völgyben van Gyűrűfű - a térképet kinagyítva jobban látod.)



Rosszul aludtam. Mert már lefekvéskor azon törtem a fejemet, hogy mit, mennyit írjak meg majd abból a mérhetetlen sok, bennem föltornyosult gondolatból, élményből és érzésből, ami tegnap délután-este ért. „Esemény” volt ugyanis.


A csoda gondolta, hogy barátnőm kedves invitálása: menjek velük Gyűrűfűre, majd ilyen érzelmi- és gondolatzavart okoz bennem. Szóval eljutottam végre arra a bizonyos világvégi helyre, ahová régóta vágyódtam, csak nekiindulni nem volt merszem....Most még csak félnem sem kellett, hogy a vadonban utat tévesztünk – és mégis keserű a szám íze…..

Az első dolog  maga a bekötőút. Inkább terepjáróval ajánlott, szórt-köves, gidres-gödrös, rettenetes. A hidak igen rossz állapotúak. Útjelző tábla persze sehol.
Akárcsak Püspökszentlászlón, az autót itt is kint kell hagyni a falu előtt valahol egy réten. (Nem tetszik, de megértem.) „Természetesen” csak  rovásírással van (valószínűleg) a településnév kiírva.

Ahogy áthalad az ember egy keskenyebb erdősávon - ami mint egy kerítés, eltakarja a völgyet – szép látvány tárul szemünk elé. Lankás dombok, egy lapályos völgybe összefutva, erdőkkel koszorúzva.
Akit ez a település és története részletesen érdekelne, itt szinte minden elolvasható róla: http://www.gyurufu.hu   (Az ide írt megjegyzésemet is töröltem utólag...)

A táj valóban gyönyörű és ha valahol, hát itt aztán tényleg lehetne éjszaka a csillagos eget csodálni.
Részt vettünk a meghirdetett  „falubejáráson” – ami mindössze két ház bemutatására szorítkozott – ezért is vagyok nagyon óvatos, hogy a véleményemet általánosítsam. Tény és való, megpróbálkoztak természet- és környezetvédő módon építkezni és élni: ősmagyar módon.

Nekifogtam én többször is,  hogy részletesen leírjam a gondolataimat, de nem akarnék senkit se megbántani. Az itt élőket sem. Megvan az egészről a véleményem, szóban bárkivel megosztom, ha esetleg kíváncsi lenne rá valaki.  Nekem óriási csalódás volt. Vagy talán nem is csalódás, csak ismételt szembesülésem avval a ténnyel, hogy én bizony  nem ide tartozom.

Komolyan mondom, még éjfél után is azon járt az eszem, hogy miféle nép is ez a magyar ? Aztán azt kérdeztem magamtól, mit is nevezünk „európainak” ?

Na, legyen elég ennyi. Inkább mutatok pár képet. Nem mentegetőzés, tény: későn értünk ki, már nem nagyon volt elég világos a fényképezéshez.



 
 Jurták a Mecsekben !

Helyiek a látogatók között

 A bemutatott öko-házak

Ilyen a vert vályogfal

 Víztároló medence

A vályogtégla készítés menete


Bealkonyodott....



2012. szeptember 23., vasárnap

Átmentem a Kossuth téren…

…a meghosszabbított jogsimért az önkormányzati irodába (mert már nem küldik ki postán).

Eszembe jutott valami, amiről  régóta akartam írni, (nemrég épp @x is említette, egy beszélgetés kapcsán). Egy másik érdekességet pedig – tekintve, hogy ez is a Kossuth téren van pár napja - szintén lefotóztam.
Íme:

1. A zsinagóga órája
Pécsiek és nem pécsiek, egyáltalán észrevette valaki, aki felnézett az órára, hogy 4 mutatója van ? És tudja-e, aki észrevette, hogy miért ?
Erről itt lehet olvasni – ahol egyébként több részből álló leírás is található a zsinagógáról.



 
2. Pécsi muzsikusok          
Akit érdekel, hogy mit is jelent, miért is készült ez az alkotás, olvashat róla részleteket itt:  




2012. szeptember 21., péntek

Idén is…



…elmentem Drávasztárára.
Negyvenedszer.
Nem elírás, NEGYVENEDSZER mentem vissza az 1972. évi  nagy drávai árvíz  helyszínére....

Mi a csodát is írjak ? Jó is volt, elgondolkodtató is. Inkább az utóbbi.
Már már fájdalmasan szépséges a Dráva.
Hogy írjam le az őszi fény és a víz meseszerű pasztell-fanyarba-keveredő  színét, illatát ?
Szívet-gyönyörködtetően pompáztak a kikericsek, rét, útszéle tele volt velük.
És elszomorító a világvégi falvak  szegénységének egyre romló látványa.

Jó volt a barátokat viszontlátni, ki tudja, találkozunk-e még ? 
68 éves a 78 évessel ?
Titkos kicsi öröm (hátha  az én kritizáló szavaim/soraim is segítettek):  nagyon szépen rendbe hozták a tavaly még elkeserítő állapotban lévő Drávaiványi kazettás mennyezetű református templomot. Nem volt már időnk bemenni (meg kellett volna keresni az ügyeletes kulcsos embert), de a nyitott kapu előtti rácson át be lehetett látni. Sajnálom, hogy nem rizikóztam meg legalább egy fotót….

Nagyon szép napom volt.

 Tükörkép. Hol van lent és hol a fent ?

 A nagy kanyar, háttérben a Papuk csúcsa


 


Ladikok meg a kis stég

Az iványi rét jószágai 

 Nádbuga 

 Földibodza
 Szarvaskerep

Seprence


 
Ki szeretném próbálni a komlós kenyeret. Itt az alapanyag.

 
 
A kedvenc kikericseim