Pókfonál

Valamikor régen az év utolsó, vagy első napján leültem és különféle kis táblázatocskákat készítettem, „kis/nagy/óriási vágyálmok” címmel. Nem is emlékszem sok mindenre konkrétan, talán így visszanézve jelentősége sincs már, a lényeg inkább az a tény, hogy egyáltalán voltak ilyesmik.

Aztán valahogy elmaradtak ezek a tervezgetések. Kb. a nyugdíjba-menésemmel egyidejűleg  „történt” velem az, hogy nem terveztem már  ilyesféle dolgokat. Persze ez nem azt jelenti, hogy valamiféle vágyaim ne lennének – de minden elé – mint egy zegzugos erdőben, a tisztásra vezető útra - a megvalósítás lehetséges, vagy lehetetlen voltának pókhálója került. Ettől aztán a cél sem látszott már annyira egyértelműen.

Persze voltak olyan vágyak/tervek is, melyek nem is kerültek pénzbe – vagy minimálisba, s magam sem értem, a nagyobbakkal együtt valahogy ezek is megritkultak. Vagy eleve, már létre sem jönnek, ki sem alakulnak. Tulajdonképpen kár. Mert milyen a napról-napra élés ? Olyasvalami, mintha lenne egy kifestőkönyved, de csak grafitceruzád lenne hozzá.

Jött helyette valami más, valami rosszabb: a véletlentől, a váratlantól való félelem. Hogyan legyen az embernek bátorsága valami nagyobb dologról álmodni – ha nem tudhatja, hogy mi jön esetleg közbe, ami megakadályozza a megvalósulást ?

Mert úgy tűnik, valami mindig közbejön.

(Zárójelben: Nehogy panaszkodásnak tűnjön most ez itt, mert egyáltalán nem szeretnék sátorban-lakó beduin lenni a sivatagban, vagy igluban élő  eszkimó, netán afrikai szavannán kóborló busman. Tudom én nagyon is, hogy az élet nem habostorta, és nehézségek, gondok, de legfőképp megvalósulatlan vágyak mindenhol léteznek, lakóhelytől, bőrszíntől függetlenül.

De a vágyakat szerencsére – és egyelőre – remélem még nem képesek a világ urai kiirtani az emberi agyból. Hát akkor pont én miért ne vágyakozhatnék, netán hiányolhatnám vágyaim teljesülésének lehetőségét ? )

   

Aztán persze vannak jobb napok. Sőt, néha szinte kényszerítem magam, hogy jobbá tegyem, valami aprósággal. És tényleg, többnyire nem is sok kell hozzá, csak nyitott szem és szív.

Pl. tegnap… Busszal kimentem a Gyükésbe, le a rétre, majd onnan kényelmesen ballagtam hazafelé. Nem is volt erre a délutánra más programom, feladatom, tervem.

Ahogy lassan sétáltam a nagyonis őszülő réten, a piros-bogyós csipkebokrok, száraz füvek között, egyszer csak elébem varázsolódott az őszi csoda, az ökörnyál. (Fura, hogy a magyar ilyen  - nem éppen gusztusos - névvel illeti ezt a természeti csodát. Hívhatnánk pókfonálnak, vagy pókselyemnek,  vagy bármi más kedves szóval beszélhetnénk róla….Nem. Nekünk ez kell/tetszik….)

Nem tudom megmagyarázni, miért fog el ennek láttán engem valami fura vágyakozás, hogy elrepülnék én is ezzel a selyemszállal valahová a bizonytalan messzeségbe  ? Ez az érzés egészen kicsi gyerekkorom óta megvan bennem és semmi köze semmiféle „időskori búbánathoz”. 

Az ég olyan valószínűtlenül őszi-kék volt, a nap langyosan sütött rám. Aki nem járt ősszel egyedül egy ilyesféle délutánon egy réten, elég nehezen tudja elképzelni, mit éreztem.

Jó volt és örömet adó. És egy ilyen délután a világ végére tudja repíteni a szomorkás gondolataimat. Bevallom, életem nagy ajándékai közé sorolom ezt az adottságomat.

Uhland, Ludwig: Ökörnyál

(Der Sommerfaden in Hungarian)

Nini, ahogy megyünk a réten,

ökörnyál száll az út felett,

fénylő, tündéri selyme szépen

kezemhez köti kezedet.

Mintha egy álom jönne véle,

oly gyönyörű, amit ígér.

Óh, remélni tudók reménye:

illat sző s elhessent a szél!

(Szabó Lőrinc)

Kép: http://www.naturephoto-cz.com/indian-summer,-gossamer-photo-15239.html