2012. november 30., péntek

Adventi koszorúim



Jó sűrű napjaim vannak mostanság…ami persze nem baj. Néha az embernek direkt jót tesz, ha nem ér rá gondolkodni…
Készülve az ünnepre, ami rögtön itt van, mai délutánomon igazi „mestertől” (kertészmérnök) tanultam meg „rendes” adventi koszorút kötni. Eddig (nem szégyellem) csak olyan drótos műfenyő-izéből összetekertem egy karikát és azt díszítettem. Nem volt az sem csúnya…
Ám az alábbi képen látható koszorúkat ma  - barátnőm szóbeli segítségével – már teljesen egyedül kötöttem, vessző alapra, dróttal, apróra vágott tuja és tiszafa ágacskákból. Igaz, gyertyáim pillanatnyilag még nincsenek, de nem bírtam kivárni a vasárnapot, szerettem volna eldicsekedni már most velük. Egész délutáni munkám van ebben a két koszorúban. Szerintem szépek. Komolyan mondom, semmi pénzért nem adnám el – olyan öröm, ha az embernek sikerül valami szépet létrehozni !

Lassan lehet készülődni a karácsonyi apró-sütik és egyéb finomságok megalkotásához  is !



2012. november 29., csütörtök

Minden jó, ha jó a vége…



Nagyon kellemes estém volt – egy átidegeskedett nap után… A Samu cica reggel nem bírt lábra állni, és a bal mellső lába meg is volt dagadva – azt hittem, eltört. Nem ragoznám most  ennek a további lehetőségeit ( röntgen 6400.- operáció 20 ezertől a csillagos égig…) de eléggé meg voltam ijedve. És persze elvittem az állatorvoshoz, ahol kiderül, hogy „csak” valami kandúrkodásból eredő seb miatt tályog alakult ki a lábán. A doktornő azt lekezelt, kaptunk gyógyszert, szurit – „csak” 4700 volt – de megkönnyebbültem… remélem pár nap alatt rendbe jön a csavargó és – ezek szerint - harcászkodó kandúrom.

Délután pedig elmentem Erdőkóstoló meghirdetett előadására:
„November 28. (szerda) 17 óra. A Mecsek Egyesület Ötórai beszélgetése: Amit erdő és rét kínál - Ehető vad növények a Mecsekben. Helyszín: Pécs, Rét utca 8. - Mecsekerdő Zrt székháza.”

Örömmel nyugtáztam, hogy sokan voltak – igaz, mint kiderült ők azért többnyire az egyesület tagjai. Ilyen „betévedt vendég” mint én, nem hiszem, hogy sok volt. Pedig nagyon érdekes volt az előadás. Kétségtelen, én a bemutatottaknak legalább 90 %-át ismertem, de a fennmaradó 10-ért is megérte elmenni – hiszen végre „Erdőkóstolóval” is sikerült személyesen találkoznom. Azt sajnáltam csak, hogy az előadás elhangzása után a résztvevők már húzták is a sálat-kabátot és elmentek. Én szívesen beszélgettem volna, elmondva saját tapasztalataimat, meghallgatva mások esetleg számomra ismeretlen tudását…

Olvassátok/nézzétek az erdőkóstoló  blogot ! (ez itt a reklám helye )
Sok megszívlelni, meg/vagy újra-tanulni-való van benne!

                          ***************************

Ez a kép pedig azért kerül ide, mert pár napja (a fekete-fehér ideköltözése óta eltelt másfél év óta  először) láttam őket ilyen "közelségben" egymáshoz. Kitört a (macska) világ-béke ! 


2012. november 28., szerda

Öröm !

Nem tudom megállni, hogy ne adjak hírt arról: örömök is érnek, nem csak bosszúság, vagy kellemetlenség.

Majs polgármester asszonyától kaptam ma egy részletes leírást a kálváriáról, sőt egy ígéretet, hogy az üveg mögötti és rosszul sikerült  fényképeim helyett készíttet a blog számára üveg nélküli képeket ! El se tudom hinni  !

Egy budapesti olvasóm (kisbela) felajánlotta, hogy esetleg a pestieket egyszer lefényképezi - igaz, hogy nem a feltérképezni tervezett (Baranya-Somogy-Tolna) területe, de ennek is nagyon örülök. A címbe (csendhegyek) belefér Budapest, de akármelyik másik településen lévő kálvária is.

Múltmentő jobbnál jobb ötleteket ad, tényleg nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki segíteni próbál !

Köszönöm  ! :-)

Meddig ?

75 éve íródtak e sorok! Bemásolom, kérlek olvasd el, lassan és figyelmesen, ha nem emlékeznél már rá – pedig anno tanultuk…Kérdezem: mi változott ? És kíváncsian kérdezem: vajon meddig közölhetek ilyen verseket? Mikor fogják ledönteni az országban a József Attila szobrokat ? Mikor jön a gondolat-kommandó, hogy engem is teljesen lehülyítsen, s az efféle rebellis verseket/írókat/költőket letiltsa a netről, helyette pedig „Uz Bence híres magyarerdélyi író” műveit fogja szerepeltetni  ?

Továbbá kérdezem: meddig lesz még  aktuális az alábbi vers ?  Magyarországon  mindörökre ?

József Attila: HAZÁM

1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében 
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.

Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!
1937.május

2012. november 26., hétfő

Poe vers

Kerestem egy verset. Néha nem könnyű - de azért a "kedvencek" be vannak jelölve (lásd fotó...) Megtaláltam amit kerestem az igencsak viharvertté olvasott kedvenc kötetemben, aztán a könyv - szokás szerint - élte a maga életét, kinyílt egy helyen. 
Semmi, de semmi szándékosság nem volt bennem, mert még csak nem is a P betű környékén kerestem. Ráadásul ezt a verset - bár ismertem - túl sokszor nem olvastam. Mégis, ha már ennyire "előre tolakodott",  akkor jöjjön Poe. Különben is : ezer éve nem írtam be ide verset. Szégyen...



Edgar Allan Poe:

 A győztes féreg

Imitt egy gála éj
a vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben ázva, mély
fátyol közt, szárnyasan
szinházban ül, drámát akar,
reményt és rémeket,
mig szférák zengnek, büszke kar,
szeszélyes éneket.

Ezer isten-formáju báb
súg-búg a szinpadon,
s ling-leng idébb-odább,
jő, s puszta bábként megy vakon,
amint formátlan odafönt
nagy erők mozgatják a színt;
kesely-szárnyuk csapkodva önt
láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled
örökre aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
s nem éri, fantomát,
és körben űzi, s visszatér,
nem éri sohase;
bűn, őrület és szenvedély:
ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,
mint vérpiros gomoly,
előgyürűz a szinfalak
magányaiból.
Jön! - jön! - és a bábok soka
a Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
emberek vérével veres.

A lámpa - a lámpa mind kihal!
S lehull a remegő
formákra, zúgva, mint vihar,
a függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll
s szól, míg fátylával időz:
"Ez az »Ember« című dráma volt,
s a Győztes Féreg a hős."

   

2012. november 25., vasárnap

Egy hónap és itt a karácsony…




Nem is tudom pontosan hogyan – de talán a fekedi történetek, szokások olvasása és ezzel kapcsolatban a gyerekkorom felidézése miatt jutott eszembe tegnap este, hogy amikor kisgyerek voltam, ilyentájt szoktunk angyalkát rajzolni, kartonra ragasztani, felállítani a konyhakredencen, vagy a tálalószekrényen, s ahány jócselekedetünk volt, mindegyikért egy csillagot volt szabad az angyalka ruhájára rajzolni.

(Kis kitérő: tudja-e valaki még ma is, hogy mi a különbség a konyhakredenc és az ebédlői tálalószekrény között?  Már csak erről a két szóról is egy regényt tudnék írni – nekünk ugyanis volt mind a kettő és bizony óriási különbség volt a kettő közt. Életem nagy vesztesége volt, amikor 22 évesen a szülői házból el kellett költözni és szinte semmit nem tudtunk magunkkal vinni, ami a gyerekkorom meghittségét adta/jelentette. A mai napig hiányoznak ezek a tárgyak, bútorok. Próbáltam keresni a neten ilyen képeket, valami hasonlót találtam is, picibe ide tesztem, az első egy faragott konyhakredenc – vagyis mi hívtuk így és a konyhában állt,  a másik az elegáns ebédlői tálalószekrény nevet viselte és az emeleten lévő, „ebédlőnek” nevezett szobában volt. Itt ettünk, ha nagy családi vendégség, vagy valamiféle ünnep volt.)

De vissza az angyalkákhoz…
Persze, hogy azt szerettük volna, ha szentestére tele lenne az ingecske csillagokkal…de ez nehéz feladat volt…Már akkor, kisgyerekként is nehéz volt feljegyzendő jókat cselekedni, olyant, amiért csillag járt. De azért nem volt lehetetlen…De manapság….?

Ezen morfondíroztam aztán elalvásig, hogy miért is tudnék én csillagot festeni a nem-létező angyalom köntösére ? Pláne egy hónap alatt ?
Teszek-e és ha igen, hányszor jót másnak, másokkal,  „csak úgy” ?? Csillagot érdemel-e, ha a mások által rendszeresen elszórt szemetet (mondjuk ez esetben káromkodás nélkül)  söpröm össze ezeregyedszer is a házam előtt ? Ér-e egy csillagot, ha egy nap nem kívánom a szomszéd kutyájának halálát – mert állandóan ugat, és néha még így télen, zárt ajtók és ablakok mögött is zavar a tutulás ? Az talán ér egyet, ha a koldusnak hozok két zsemlét meg felvágottat a bolti bevásárlásomkor (mert pénzt nem adok). „Soron kívül” meglátogatom a nagynénimet - akinek a  velem eltöltött órák mindig örömöt jelentenek.  „Természetesen” ha véletlenül ez idő alatt érkezik hozzám egy telefon, hogy elhozhatom a mások feleslegessé vált ruháit, játékait, akkor azokat szétosztom, elviszem oda, ahol szükségét látják. Ilyenkor jó lenne, ha főleg játékokat kapnék, biztos lenne kisgyerek, aki örül neki – de ez az egész „maritasz” mozgalom annyira esetleges és tőlem, akaratomtól független… Érne ez egy, vagy  két  csillagot ?

Egyszóval nem könnyű a csillaggyűjtés (manapság, felnőttként) az angyalka köntösére…
De igyekezni fogok az elkövetkezendő négy hétben.
Mindjárt itt a karácsony.

Az angyalkámat megrajzoltam.(?! -dehogy is ! Lemásoltam...A lustaságért levonva mínusz egy csillag...) De itt áll az asztalomon és mellé készítettem a ceruzát…


2012. november 24., szombat

Net-véletlen



A net-véletlen hoz kellemetlen és kellemes kapcsolatokat. 'Múltmentő' megtalálását valójában @x-nek köszönhetem – és nagyon örülök, hogy a világhálón összeakadtunk… (http://multmento.blog.hu)  

Itt is szeretném megköszönni azt az anyagot, amit a kálváriás blogomhoz küldött  segítségképp:  „Beiträge zur Volkskunde der Ungarndeutschen 2011” – mely könyv csak német nyelven íródott, s ezért olvasásával kicsit lassabban haladok – ellentétben azzal , amit tegnap küldött s amiért most ezeket a sorokat írom.

Akit érdekelne az, miképp is éltek  faluhelyen 1800 és az 1900-as évek vége között az emberek,  pontosabban a betelepített németek, annak érdemes rászánni egy fél délutánt, s elolvasni azt alábbi helyen  - magyarul is megtalálható – anyagot.
Nagyon élveztem, hiszen rengeteg dolog ismerős volt nekem a gyerekkoromból, még úgy is, hogy nem falun nőttem fel. Azonban nagyszüleim  az ő elődeiktől igenis sok dolgot átvettek és alkalmaztak – ami ma már tejes mértékben feledésbe merült… Én olvasás közben kicsit visszautaztam a saját gyerekkoromba s az mindig olyan meghatóan jó.

Tehát, ha valaki ebben a borongós őszben, egy kellemes délután a gépe előtt, olvasva szeretne tölteni, s érdeklik az ilyesmik, nosza, itt a cím:
(Kicsit lefelé kell tekerni, ott a magyar nyelvű szöveg.)
A mellékelt képen látható a könyv, melyben  mindezek nyomtatott formában is megjelentek.)

2012. november 22., csütörtök

"..jőni fog ha jőni kell..."

Bizonyára megoszlanak a vélemények erről a videóról (is). Az itt elhangzó tényekről is. 
Nekem semmi újdonság nem volt (sajnos) benne, hiszen a szóba került témákat itt-ott már régesrég láttam/hallottam a tévében. 
Csak az döbbentett meg, hogy így egyben, fél óra alatti töménységben, kényelmes fotelban ülve, mondja  a szemembe valaki.
Lehet(ne) töprengeni rajta napokig, lehet elhessenteni, mint kellemetlenkedő legyet az orrunkról.
Mindegy.
Én biztos vagyok benne, hogy az elhangzottak nem kitalációk, s előbb-utóbb bekövetkezik az, amit senki se vár, de tudja, hogy "jőni fog, ha jőni kell"...

(Ne sajnáld azt a fél órát, amit a film megnézése igényel ! Megéri.)


2012. november 21., szerda

Eredménytelen kutatás a kálváriák ügyében



Új bejegyzéseim a 'csendhegyek'-ben:  





Nem én lennék, ha a kálváriáim ügyében nem próbálnék minden lehetséges „követ” megmozgatni. Természetesen megkerestem a Pécsi Püspökséget is, ahol a levéltárostól azt az információt kaptam telefonon, hogy menjek be, de nem nagy a valószínűsége, hogy ott túl sok adatot fogunk találni a témához. Egyébként is a meglévő feljegyzések latinul íródtak – tehát ez mindjárt mint második akadály jelentkezett.

Kicsit korán értem a megbeszélésre, csináltam útközben pár képet:

Néhány szép dombormű a Székesegyház  déli és nyugati homlokzatáról és egy míves kilincs:





 
Keleti és nyugati szárny: 



Kőtári képek:



A püspöki palota belső udvara, háttérben a torony, ott a levéltár:


Nagy öröm volt számomra, hogy a püspöki levéltár az épületegyüttesnek azon részében van, ahová eddig még nem volt szerencsém bejutni.
Valamikor nagyon rég, gyakori látogatója voltam ennek a palotának, de a toronyban nem jártam. Csigalépcsőn kanyarogtunk fel az emeletre, s egy hűvös szobában kezdtük keresgélni a számomra szükséges adatokat a kálváriákról.

Ha segítőm magamra hagyott volna, semmire se mentem volna, ugyanis  a régi anyagok, püspöki látogatási jegyzőkönyvek és egyéb feljegyzések valóban, mind mind csak latinul vannak meg itt.  Érdekes, számomra érthetetlen is kissé, hogy ezekben soha, senki „modern” ember nem akart kutakodni ? Senkinek nem hiányoztak azok az információk, melyek itt vannak ? Vagy van/volt valami más hely (pl. a levéltár), ahol a történet-kutatáshoz minden magyarul megvan ? Avagy, aki itt járt, mind beszélt latinul ??

Sajnos azonban – és számomra ismételten érthetetlenül - a kálváriákról ezekben az ősrégi iratokban sem találtunk semmit. Templomokról, kápolnákról még csak csak, de kálváriáról szinte semmi.
Annyira izgat ez a kérdés: Miért ???? Miért van jelentősége és miért került rögzítésre, hogy hol állítottak keresztet (fa keresztet!)  és akkor a kálváriák mintha nem is léteznének….
Nem tudok a dolog nyitjára rájönni.
Egyébként többszörösen nem volt könnyű a keresés, egyrészt mert a településeket 200  évvel ezelőtt másképp  hívták, másrészt bizonyos településeknek nem volt külön plébániájuk, hanem egy nagyobbhoz tartoztak. 

Bent nem mertem fotózni, ill. a végén megkérdeztem, szabad-e azokat a hatalmas püspöki látogatási jegyzőkönyveket lefényképeznem, melyeket kedves segítőm végig-böngészett, adatokat keresve. Szabad volt...
Tényleg hálás vagyok a fiatalembernek, aki két és fél órát áldozott rám a munkaidejéből !
Azt tanácsolta, keressem meg a területileg illetékes plébánosokat, és a Historia Domus-ban ( ami tulajdonképpen a plébániák történelemkönyve) próbáljak adatokat keresni.
A kutatás-nyomozás tehát tovább folyatódik. 

Ilyesféle könyvekben kellett keresgélni: 





A torony a Barbakánnal és egy őszi kép a várárokról, a magányos Adyval...



2012. november 20., kedd

Big Picture

Nem folytatása a tegnapi témámnak - de azért csak-csak összefügg vele....


Bocsássa meg nekem (valamelyik) Isten, hogy ilyeneket írok – de esküszöm, nem tudom elképzelni az életemet  ott, ahol ezekben kell(ene) leélnem az egész életemet:


Annyiszor gondolkodtam már, hogyan képesek európai nők más, távoli  nemzetek fiaihoz feleségül menni (esetleg akár sokadik asszonynak is) ? Nem tudok elképzelni olyan hőfokon izzó szerelmet, ami engem ilyenre kényszeríteni tudna, vagy tudott volna. Annyira más, annyira idegen tőlem   a képen látható világ. No nem mintha egy maszáj törzs ruhája közelebb állna…
Persze az is lehet, hogy ha abban az országban élnék, ahol ez a "divat", most felujjonganék, hogy : "Hurrá, már 5 színben kapható !"

Szeretem és rendszeresen megnézem a Big Picture fotói. Az egész világot egy kattintással  a szobámba hozzák. A legcsodásabb azonban, hogy egy kattintással ki is tudok lépni ezekből a más világokból….és néha úgy, de úgy tudok örülni minden itthoni szörnyűségnek !
Mert ugye, ahhoz képest….

2012. november 19., hétfő

Más világ. Mekka-Kába-Arafat és Muhammad Asad



Egy ideje – még nem tudtam rájönni mi okból – egyre több, a muszlimokkal, (emberekkel és vallással) foglalkozó  filmet látok a tévében. Hogy ennek a nemrég befejeződött mekkai zarándoklat az oka, vagy a közel-keleti helyzet, vagy más egyéb, nem tudom…

Mindenesetre pár napja a mekkai zarándoklatról láttam egy olyan részletes filmet, amilyent eddig még soha. Ebben a filmben végre számomra összefüggően és értelmesen nem csak elmagyarázva, hanem meg is volt mutatva hogy mi, hogyan következik ebben az európai ember számára észbontó szcenárióban.
Természetesen rákerestem a wikiben és elég jól le vannak írva – igaz két helyen - a tudnivalók, akit érdekel, itt olvashat róla:



Ma pedig egy eddig (számomra) ismeretlen ember nevét tanulhattam meg, Leopold Weiss, alias Muhammad Asad-ét.

Lvov-i születésű zsidó vallású ember volt,  aki áttért az iszlám vallásra, és a 20. század  egyik legfontosabb muzulmán gondolkodója lett. Azt írják róla, hogy nagy utazó, diplomata és álmodozó volt, aki lefordította a Koránt és modern teológiai gondolkodásmódjával fontos kulturális nagykövet lett, aki megpróbált utat nyitni, hidat építeni  az iszlám világ és a Nyugat közötti szakadék fölött. (Szerintem ez nem sikerül neki….)
"Az Út Mekkába - Muhammad Asad utazása" c. könyve végigköveti állomásait, bejárta Palesztinát, Jeruzsálemet,  Egyiptomot, Transjordániát, Szíriát, Irakot, Iránt, Afganisztánt, a Szovjetuniót és Szaúd-Arábiát is. 

Itt lehet az életéről valamennyit magyarul olvasni:
(Megjegyzem, tévesen szerepel sok helyen 1990 a születési dátumaként, mert valójában 1900-ban született.)
Függetlenül mindentől, a filmeket örülök, hogy láttam, mint ahogy mindig öröm számomra egy ismeretlen világba való bepillantás lehetősége. Ha adná a magyar tévé – akármelyiket, érdemes megnézni.


2012. november 18., vasárnap

Fantastico...



Azért – ha belegondolok – félelmetesen csodálatos dolgok közepette élek….

Kattintok ide:  http://www.heavens-above.com
Látom, hogy ebben a pillanatban hol száll az ISS.
Ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat írom, épp egy olyan filmet látok, ahol a világ minden része össze van kötve az ISS-el, és gyerekek tehetnek fel kérdéseket az űrben száguldóknak. A kérdés szinte azonnal „felér” és máris hallhatod a választ.
Én meg ülök itt a D.utcai lakásomban a kis vacak számítógépem előtt és nézem/hallgatom őket.

Csoda. Csoda. Csoda….


2012. november 16., péntek

Ez annyira jó, hogy azonnal továbbadom



Rettentően élvezem, amikor valaki olyasmit talál ki, amit nekem kellett volna – de nem sikerült… Megfogalmaz valamit, amit én is érzek és ráadásul találóan…

A sztori: a barátnőmék társasházába új lakó költözött. Azt mondja a barátnőm, mintegy bemutatva a szomszédot:
„Tudod olyan ez a pasas, mintha a csigát a csalánnal és a bogánccsal keresztezték volna.”

Szerintem szenzációs meghatározás. Ha végiggondolod a fentiek tulajdonságait, rá fogsz ismerni erre az emberre…sőt az is lehet, kiderül, a te környezetedben is létezik ilyen szimbiózisban élő egyén.

Remélem nem csak azért találom nagyszerűnek ezt a meghatározást, mert én is ismerek ilyen embereket ? (Mindjárt kettőt is…)

2012. november 13., kedd

Élet-történetek



Néha annyira sajnálom, hogy nincs bennem igazi (regény)írói  tehetség, kitartás, türelem…Az ember csak úgy véletlenül összesodródik más emberekkel,  a Sors kegye folytán kicsit közelebb kerülnek egymáshoz (= jobban megismerik egymást, csak erre gondoltam) és egy  borús délutánon, vagy havas vasárnap délelőtt, netán csendes nyári estén ez a valaki „csak úgy” mesélni kezd. És meghallasz egy élet-történetet, amit magadban kiegészíthetsz azzal, amit az illetőről már előtte apránként megtudtál…
És eljön a pillanat, amikor azt érzed, erről regényt lehetne írni. Érdekes módon az én környezetemben egy sincs olyan, aki valami hatalmas karriert futott volna be és azért vágynék írni az életéről, hogy elmeséljem, micsoda nagyhatalmú/gazdag/híres ismerősöm van. Nem, nekem csak szegény- és egyszerű-ember-ismerőseimről vannak, megírásra vágyó történeteikkel.
Egyikükét vázlatosan elmesélem.

Az ötvenes években iparilag szédületes iramban fejlődésnek induló városkában született a kislány, munkás-családba, negyedik gyerekként. A család szétesett, a négy gyerek nevelőotthonba, aztán az országba szanaszét került. Évekig nem tudott két testvéréről, nagy nehezen találtak később egymásra. Ma már csak egy testvére él.
A nyolc általános után szakmunkás tanulónak ment. A nevelőotthon nem anyai fejjel gondolkodik, hogy jó lesz-e a kislányomnak ez a szakma, hanem ahol lehetőséget lát, oda irányítja a gyereket.  A városban lévő – akkor még híres és sokoldalú gyárban - kárpitost kerestek, ide küldték, felvették, kitaníttatták.
Senki nem gondolta végig, hogy ez nem igazán nőnek való szakma.  Gyártósoron nagy tempóban emelgetni a bútorokat, a ragasztóanyagok gyilkos gőzét beszívni, férfiakat is megroggyantó munka.
Hamarosan férjhez ment, az ura a bányánál dolgozott, föld alatt, három műszakban. Mi sem természetesebb, gyerekek is születtek – egy fiú, egy kislány. Annyira jól nem keresett a férj, hogy az asszony évekig  otthon maradhasson a gyerekekkel – pedig talán jó lett volna. Ám a lakásrészletet, a rezsit, később a növekvő gyerekekkel kapcsolatos dolgokat fizetni kellett, szükség volt két keresetre. Ebben a városkában túl nagy választék nem volt az álláslehetőségekben, pláne nem egy kétgyerekes anyának – így hát visszament a gyárba. Amíg be nem követezett az, ami várható volt, az emelgetések miatt komoly gerincsérvvel kellett operálni.
Hosszas táppénzes állomány után sem  javult az állapota annyira, hogy  ide visszamehessen dolgozni. Elvégzett egy könyvelői tanfolyamot, nagy nehezen talált is munkát, de akkor elkezdték bezárni a bányákat. A férj egyik napról a másikra először munkanélküli lett, majd leszázalékolt állományba került – munkát sehol nem talált.
A két gyereket valahogy mégis csak fel kellett nevelni, családi segítségre sehonnan nem számíthattak, eladták hát a még ki se fizetett lakást és falura költöztek. Közben elvégzett valamiféle kereskedésre jogosító iskolát – és kicsi vegyesboltot nyitottak a faluban. Itt valamelyest a férj is  tudta hasznosítani magát, ő volt a szállító.
De hát faluhelyen nem volt igazán rentábilis a bolt,  egy-két év után be kellett zárni. Még szerencse, hogy eddigre a gyerekek nagyjából felnőttek. A lány férjhez ment, elkerült otthonról, a fiú szakmát szerzett akkor még volt állása. Az asszony eljárt takarítani, ápolt idős nénit, és a kis kertjükben amit csak lehetett megtermelt.
Csak a férj nem találta a helyét – azaz,  dehogynem….a kocsma lett a törzshelye. S ha még csak a kocsma…de volt ott egy játékautomata is.  Egy faluban sokáig nem maradnak titkok, előbb utóbb kiderült, hogy a férj különféle uzsorásoktól kölcsönöket vett fel, csak  azért, hogy eljátssza. Az adósság csak nőtt, Fortuna  meg röhögött a markába, a játékgépet üzemeltetővel kézenfogva. Aztán amikor a férj úgy érezte, nincs tovább, akkor egyszerű megoldást választott, a létező össze gyógyszert bevette és itthagyott minden gondot és adósságot - örökségül az asszonyra.
Álljunk meg egy percre: te, aki idáig jutottál az olvasásban, mit tettél volna ?  Utánamész a férjednek, vagy az egyre nehezebbé váló gazdasági körülmények dacára megpróbálsz talpon maradni ? Nem is olyan könnyű a válasz…
Ez az asszony talpon maradt. Fűtől-fáig futkosott, kért, intézett, míg végül valahogy eljutott odáig, hogy ha a rokkantnyugdíját majdnem teljes egészében törlesztésre használja, akkor talán még az életében vissza tudja fizetni a férje adósságait. És elkezdte/folytatta azt a nehéz életet, amit eddig is hurcolt: szolgálni ment, takarított, otthoni terményeivel piacolt, minden lehetséges munkát elvállalt, hogy legyen miből legalább a víz felszínén tartania magát.
A fia – már amennyire tudta – mindenben segítette. A leglehetetlenebb munkákat is elvállalta, holott jó szakmája volt. Aztán tönkrement a cége, majd a másik is, ahová elszegődött. Végül fogta magát és elment külföldre dolgozni – mai napig azt az országot „építi”, erősíti,  szolgálja.
Az egyedül maradt asszony se nagyon látott lehetőséget, az emberek kezdték elfelejteni azt a szót, hogy „takarítónőm van” – egymás után elvesztette a jövedelemforrásait. Az adósság viszont maradt, a csodás konstrukcióknak megfelelően néha úgy tűnt, minden törlesztés dacára, nemhogy csökkenne, hanem még növekszik is....

Tegnap telefonált. Elmegy Németországba, szolgálni ő is, mondhatom szebben: idős embert gondozni. Elmegy, mert itthon számára (és még sokak számára) nincs semmiféle lehetőség, bármennyire is igyekezne munkát találni. Az egészséges se talál, pláne nem egy lerokkantosított 55 éves nő…….

Ennyi a történet dióhéjban, részletezés és kiszínezés nélkül.
Egy ember élete Magyarországon  1957 és 2012 között.
És nincs egyedül.

„…Nagyon nagy a baj….”
Elolvasásra és átgondolásra ajánlom:
https://www.dropbox.com/s/0lak5qr1158qu6u/Bruck%20Andr%C3%A1s_Viktor%20nem%20fog%20elmenni.doc?fb=1&fb_action_ids=10151137124316623&fb_action_types=dropboxdropbox%3Aadd&fb_source=other_multiline&action_object_map=%7B%2210151137124316623%22%3A534686926560172%7D&action_type_map=%7B%2210151137124316623%22%3A%22dropboxdropbox%3Aadd%22%7D&action_ref_map=[]

2012. november 10., szombat

Családfa



Vannak az ember életében csoda-dolgok, amikor „megvilágosul”. Jó érzés. Rájössz (részben) valamire, amire egy egész elmúlt élet alatt nem gondoltál – én ezt nagy örömnek tartom/érzem.

Sok sok évvel ezelőtt volt már, hogy Édesapám nagy munkával és részben más rokoni családfakutatók segítségével összeállította a családfánkat. Meglepődve olvastam arról,  miféle „vegyes” vér folyik az ereimben. Bár amikor Görögországban jártam, Kréta szigetére nem jutottam el, de Athénban és végig az úton kerestem valamit, ami jelezné nekem „belülről”, hogy a vérem legalább egyetlen cseppje innen ered. De csend volt bennem…habár Görögország gyönyörű.

„A családi hagyomány szerint ugyanis apai ágon  Kréta szigetéről származunk. Őseim vagyonos emberek voltak, és minden erejükkel támogatták a görögök függetlenségi mozgalmát, Krétát ugyanis 1669-ben a velencei fennhatóság alól a törökök foglalták el. Több felkelés zajlott le a törökök ellen, míg végül 1897-ben  Kréta a török fennhatóság elismerése mellett autonómiát kapott. E két évszázad alatti egyik ilyen függetlenségi mozgalom leverése után, a győzedelmeskedők az egész családot felkoncolták. Egyetlen  csecsemőt tudtak a menekülők a családból megmenteni. Ez a gyermek a János nevet viselte  és e gyermek leszármazottai kapták a Joanides nevet.” (Sosem gondoltam még végig, hogy miért nem kedvelem a törököket…de tény, nem kedvelem őket s nem csak a családfa elkészülte óta.)
A családot Mária Terézia uralkodása idején  (1740-1780) Délmagyarországon találjuk. Magyar nemességet is nyernek, szentandrási előnévvel. Innen széledtek el a Joanovicsok szerte az országba.
Szerepel a mesében
Valami mellékágon belekeveredik még Obrenivics Milos  is  http://epa.oszk.hu/00000/00030/00349/datum09632/cim209633.htm
A családomnak ez a fele meglehetősen jól, szerteágazóan van dokumentálva. És eléggé „vegyes” képet mutat, legalábbis ami a lakhelyeket, foglalkozásokat illeti. Persze tekintetbe kell venni, hogy akkoriban kicsit több számított Magyarországnak, mint manapság.  Éltek/laktak  rokonok szerteszét, fel se sorolom hányfelé.

 Dédapám ifjú- és időskori képe.

Anyai ágon  adatok  szépapámtól kezdve vannak, az ő születési helye és ideje hiányzik, csak annyi tudható róla, hogy Hirden volt molnár. (Eilinsfeld)  Az ő fia ( ükapám) már itt született 1819-ben, dédapám is, 1850-ben. Mind Hirden voltak  molnárok. A szép-ük-ill. dédnagymamai családnevek is visszamenőlegesen mind német hangzásúak ( Preis, Stoi, Vingenfeld, Herits, Kämer, Gross), ill. közülük is voltak molnárok, de erdész és kántortanító is.

A kálváriás anyagaimmal kapcsolatos irodalom olvasása közben derült ki, jöttem rá, hogy talán (sőt biztos) a családomnak ez az ága  azon betelepülők közé tartozik, akikről itt írtam   http://csendhegyek.blogspot.hu/2012/11/miert-baranyaban-van-legtobb-kalvaria.html  Vagyis a XVII.szd. végén, XVIII szd. elején jöttek valahonnan Németországból.  A nevük a bizonyíték erre, talán a foglalkozásuk is, hiszen szorgos kezű iparos emberek voltak. A „nagy” a városhoz (Pécs) közel, a Hirdi patak partján malmot építettek, s  itt élték tovább életüket.

Most, hogy elolvastam Múltmentő aranyos történetét http://multmento.blog.hu/2012/11/09/zsivanyok_a_malomban   állt össze teljes egészében a kép. Ezúton is köszönöm neki az „indíttatást”. Talán nem fogok bele ebbe a mesébe, ha az ő sorait nem olvasom. Igaz, nekem sajnos jó sztorim nincs a családomhoz, de  már az is öröm számomra, hogy ezekre a dolgokra  rájöttem, hogy összeállt a kép. Talán ezzel magyarázható a nyelv iránti érdeklődésem, vagy valamiképp egy icipici génem emlékszik a bajor hegyvidékre, s ezért imádom a hegyeket.
Ki tudja mi minden rejtőzik láthatatlanul, hallhatatlanul bennünk ? És egyszer csak felbukkan. 
Az ember meg csak áll, és csodálkozik…..

2012. november 8., csütörtök

…Azért a víz az úr…



Semmi riogatás, semmi feltupírozása a híreknek… egyszerűen ezek csak a gondolataim a Dráva emelkedő szintje kapcsán…

Aki régi olvasóm, tudja, hogy életem meghatározó élménye volt az 1972-es drávai nagy árvíz. Ma is felhívtam már a barátaimat, érdeklődve a helyzet felől, sőt véletlenül még „ismerősöm” is van a hivatalos  árvédekezők között, tehát lesznek naprakész friss híreim. És még az is lehet, hogy nem bírom visszafogni magam, s lemegyek megnézni a nagy vizet, hiszen 40 éve nem volt ilyen és ki tudja, mikor lesz a következő ?

De  hogy az emberek milyen ostobák, azt nagyszerűen példázza több helyen a hír kapcsán elröppentett okoskodó kommentjük. Aszondja az egyik: Miért építkeztek oda ? Meg hogy cölöpház kellene…stb…

Hát nem fogok én ezeknek a szuperagyaknak válaszolni, mert még arra se méltatom őket. Azonban ennek kapcsán jutott eszembe: nem biztos, hogy mindenki „vette már a fáradságot” s nézelődött  ezen a vidéken,  szatelit-magasból.


Nagyobb térképre váltás

Ezen a Google térképen igen jól látszik – s ha a kurzort jobbra-balra a Dráva mentén még továbbá mozgatod, akkor ugyanez a helyzet – szóval jól látszanak az ősrégi, mára már feltöltődött és eltűnt holtágak,  melyekben valaha a Dráva vize kanyargott.  Hol volt több száz évvel ezelőtt a folyószabályozás ? Ugye sehol. Valakik, valahol letelepedtek aztán egyszer csak elöntötte őket a víz, nyilván volt olyan hely, ahonnan menekülni kellett, meg olyan is, ahol úgy gondolták, itt biztonságban vannak. (Aztán kiderült, hogy mégse.)Szóval a letelepedés egy vízhez közeli terülten nem úgy ment száz évekkel ezelőtt, hogy a vízépítő mérnök megmondta: ebben a térségben ilyen és ilyen évi gyakorisággal, ekkora vizek várhatók. Ide  építhetnek, ide meg nem.

Nem vagyok a szabályozott vizek híve – vagy hogy pontosabb legyek, az agyonszabályozott, szűk mederbe kényszerített vízelvezetés híve. Annak a folyónak hely kell. Kell az ártér, nem véletlen az, hogy úgy alakult, ahogy. Évekig áll szárazon, aztán egyszer csak feltelik.  Németországban kezdenek már erre rájönni, és „visszacsinálják” az ártereket. Legyen hová kiengedni a nagyvizeket. Tessék tudomásul venni végre, hogy nem vagyunk mi se istenek, se jövőbelátó varázslók. A természet akkor és úgy fog ki rajtunk, ahogy és amikor akar. Nem sokat tehetünk ellene. Talán alkalmazkodni kellene valahogy és néha – fejet-hajtva - elfogadni a vereséget.

Ilyen is.... 

meg ilyen is tud lenni egy folyó