Ajándék karácsonyra

http://www.jacquielawson.com/viewcard.asp?code=2013884151068&source=jl999  

Vallásos családban nevelkedtem. Ennek megfelelőn voltak olyan mesekönyveim is,  melyekben „Jézuska” volt a főszereplő, vagy a biblia neves személyei. Akkoriban szokás volt ilyesmiből (is) mesélni. Sajnos néhány mesekönyvem az elmúlt évtizedek alatt valahogy „eltűnt” – igazából nem is tudom miképp, ám az eltűnésük már végleges, hiszen címüket, szerzőjüket nem tudom, sőt csak részetekre emlékszem belőlük. Ilyenek voltak pl. a Bocogó Barnabás, ami egy barna maciról szólt, aztán egy képes biblia, nagy alakú, keménytáblás mesekönyv (olvasása óta „tudom”, hogy néz ki a Jósiten: ül a felhőkön és fehér a szakálla), vagy az, amiből csak az első pár sor maradt meg a fejemben, egy képpel: egy nyitott ablak, melyen át virágos rétet s a szélben libbenő függönyt látni, az alábbi sorokkal: „Friss tavaszi fuvalom/árad be az ablakon...” így kezdődött…

Egy régi mesekönyvem került a kezembe.….. nem is igaz, nem került, hanem elővettem. Ebből ajándékozok olvasóimnak karácsonyra egy mesét:(A könyv: B.Czeke Vilma:  Jézuska hegedűje.) Karácsony táján ez a mese sokszor eszembe jut. Gyerekkori agyammal/szívemmel /szememmel én ezt a mesét sokszor „láttam”, s akárhányszor olvastam, vagy olvasták fel nekem, ugyanazok az érzések ébredtek bennem. Jók. Melegek.Amikor kisgyerek voltam, még hittem a mesékben.

Ma már tudom, más a mese és más az élet. 
De azért fogadjátok tőlem szeretettel. Kattintsatok a legelső sorban látható linkre is ! Kellemes ünnepet kívánok minden olvasómnak !

 

A fenyőfák meséje

Volt egyszer egy szegény asszony és volt neki egy kicsi fiacskája. Ez a szegény gyermek egyszer csak elkezdett  sáppadozni, elkezdett soványodni s már olyan gyenge lett, hogy a lábán sem tudott megállni.

Hiába vitte édesanyja a leghíresebb orvosokhoz, hiába költötte minden pénzét orvosságra, a gyermek csak egyre fogyott, egyre sáppadozott. A szegény asszony végre is már csak a jó  Istenben bízott, már csak Őtőle várt segítséget s amikor tehette, Hozzá imádkozott.

Hát amint a szegény asszony egy éjtszaka éppen a kisfia mellett térdelt és imádkozott, egyszerre nehéz álom szállott a szemére. És ekkor, álmában, csodálatos dolog történt vele.

A kis Jézus jelent meg előtte s három távoli, hóborította hegycsúcsra mutatott. A szegény asszony erre felkelt, karjára vette a gyermekét is, a kis Jézus pedig elvezette őket a három hegy közül a legmagasabbikra. Amikor ide a hegycsúcsra feljutottak, a beteg gyermek egyszer csak magához tért és hangosan felnevetett. A kis Jézus ekkor megáldotta őket, azután eltűnt a szemük elől.

Ez álma óta a szegény asszonynak nem volt nyugta többé. Beteg gyermekét a karjára vette és megindult arrafelé, amerre a kis Jézus álmában a három csúcsot megmutatta.

Ment, mendegélt a szegény asszony, míg végre elérkezett arra a  vidékre, ahol a három hegycsúcs magaslott ki messze a többi hegyek közül. Itt a legmagasabb és legtávolabbi hegycsúcs irányában indult  mindjárt tovább. Hideg télidő lett, amire végre ehhez  is elérkezett.

Szép nagy tölgyerdő terült el itt a hegy tövében, alatta pedig egy jómódú kicsiny falucska volt.

A szegény asszony ekkor már nagyon fáradt volt s beteg gyermeke már félig megfagyottan feküdt karja között. Bekopogott hát mindjárt az első ház ajtaján, Kérte, bocsássák be, hogy beteg gyermekével együtt kissé felmelegedhessék.

- Nincs tüzelőnk, amivel befűthetnénk. Magunk is fagyoskodunk – felelték a szívtelen emberek  és nem nyitottak ajtót a szegény jövevények előtt.

Pedig a házuk tetején vastagon füstölt a kémény, az udvaron garmadával ált a tűzrevaló.

Az asszony tovább ment a második házhoz. Isten nevében itt is arra kérte az embereket, engedjék be kissé, hogy beteg gyermekével együtt felmelegedhessék.

De itt is ugyanúgy feleltek a szívtelen emberek, mint az első helyen és nem engedték be őket.

A szegény asszony mégsem zugolódott, hanem csak ment tovább és bízott  istenben, hogy végül is megsegíti. A jómódú kis falu minden házában sorra kopogtatott, de bizony sehol sem talált jószívű emberekre. Mindenütt azt felelték, hogy maguk is fagyoskodnak, mert nincs tűzrevalójuk. Pedig minden házon vastagon füstölgött a kémény és minden udvaron garmadával állt a tűzrevaló.

Mire a szegény asszony kiért a faluból, már alig látta az utat a könnyeitől. Gyermeke is egészen megdermedett a karja között. De ő mégis bízott benne, hogy csodálatos álma beteljesül. Hitte, hogy a gyermeke nem halhat meg, amig a hegycsúcsra nem érnek, és ott meg fog gyógyulni. Így ment, mendegélt tovább, most már a tölgyerdőn keresztül a hegyre fölfelé.

Már esteledni kezdett, és a szegény asszony  gyermekét magához szorítva, botorkált az úttalan utakon. Szemére ráfagytak az egyre hulló könnyek s lába is meg-megbicsaklott. És a szegény édesanya mégsem ütődött a fákba, a lehajló gallyak mégsem tépték össze, s lába nem botlott meg a kiálló gyökerekbe.

Ha a fáradságtól már-már össze akart esni, mintha egy kedves, meleg kis kéz mindig felemelte és segítette volna a meredek úton.

Így ért túl az erdőn, fel a sziklás hegyi legelőkre,hol szegény pásztorok nyáron át kecske- és birkanyájaikat legeltették. Most azonban a hó és jég borította be vastagon az egész fátlan vidéket, Csak feljebb, egy egy kiálló sziklához tapasztva látszott pár szegényes kunyhó, hol a pásztorok így télen át meghúzták magukat.

A szegény asszonynak már csak éppen annyi ereje volt, hogy a legelső kunyhó ajtaján be tudott kopogtatni.

A szegény pásztorok itt meg sem kérdezték, hogy mi járatban vannak. Jószívvel fogadták a j9övevényeket és mindjárt begyújtottak a hideg kemencébe, hogy szegények felmelegedjenek. Bár maguknak is alig volt a hosszú télre egy kevés tüzelőjük, mégsem sajnálták a szenvedőktől. Mikor végre az anya és gyermeke magukhoz tértek, ennivalóval is jól tartották őket, és el nem eresztették addig, míg tartott a tüzelőjük.

Pár nap múlva azonban már nem volt mivel fűteniök. A szegény asszonyt ekkor átkísérték a szomszéd kunyhóba, hol ugyancsak szívesen fogadták. Mikor a tűzrevaló már itt is elfogyott, megint mások vették őket gondjaikba.

S a szegény beteg gyermek mindinkább jobban lett, sőt gyarapodni kezdett. Mikor végre az utolsó kunyhóhoz érkeztek, mely már egészen a hegytető volt, a gyermekre alig lehetett ráismerni. Már pirospozsgás arccal, hangosan nevetve futkározott a kunyhó körüli sziklákon, a déli napsütésben. Az éjtszakát pedig mindig szépen átaludta.

Mikor már az utolsó kunyhóban is elfogyott a tűzrevaló,a szegény asszony megkérdezte az embereket:

- Ti minden fátokat eltüzeltétek, csakhogy beteg gyermekem meggyógyuljon. A tél azonban még hosszan eltarthat s még nagyobb hideg is jöhet. Mi lesz majd tiveletek ?

A pásztorok így feleltek:

- A jó Isten még nem hagyott el eddig, reméljük, ezután is meg fog segíteni. Ha a falu nem ád is több fát ezen a télen, csak nem fogunk  elpusztulni.

Már az utolsó éjtszakát töltötte az asszony és gyermeke a szegény parasztoknál, amikor hirtelen hóvihar keletkezett. A szegény kunyhók csak úgy recsegtek, ropogtak a hatalmas szélben, amely majdnem a mélybe sodorta valamennyit.

A pásztorok  Istenhez fordultak segítségért s ott térdelt közöttük a szegény asszony is gyermekével együtt. És az ő imájukra csoda történt:

Fenn a mennyországan, ahol akkor még a karácsonyfák együtt laktak a kis angyalokkal, hirtelen nagy sürgés-forgás támadt. A kis Jézuska parancsára  nagy csapatokban indultak le a zöld fenyők az égből a hegytetőre, hogy megvédjék a jószívű pásztornép szegényes otthonait. Körülállták a kicsiny kunyhókat, hogy a hóvihar el ne söpörhesse őket. S hogy maguk is erősen állhassanak a szél- és hófúvásban, erős gyökereikkel a sovány, sziklás földbe kapaszkodtak s karjaikkal is jól összefogództak. Akárhogy fújt, tombolt is most már a vihar, a fenyőfákat helyükből el nem mozdíthatta s így a kis kunyhók is védve voltak.

Ezután a kis Jézussal együtt angyalsereg szállt le a  viharzó hópelyheken. Színes láncokkal jól egymáshoz kötözték a  fenyőfákat s ágaikat még angyalhajjal is megerősítették, hogy Szélapó legkisebb fia se tudjon seholsem átbújni közöttük. Majd mennyi gyertyákat gyujtottak meg a szélső ágakon, melyek egyszeriben  csodálatos fényt  és meleget árasztottak, hogy a kunyhók lakói meg ne fázhassanak. De mindez még nem volt elég, hanem jó meleg ruhákkal és ennivalókkal is telerakták a karácsonyfák alját.

Mikor mindennel készen lettek, a kis Jézus két kezét áldón kiterjesztve végigsuhant a kunyhók feltett , majd ismét felszállott az Égbe. Körülötte angyalok röpködtek és égi dalokat énekeltek….

Az angyalok gyönyörű énekére a kunyhók lakói mind a kicsinyke ablakokhoz siette. Hát alig láttak a nagy fényességtől !

Fényes karácsonyfaerdő közepén találták magukat és most már sem hidegtől, sem pedig szélvihartól nem kellett többé félniük.

Amíg odalenn a faluban egész éjjel  dühöngött a vihar  és hajléktalanná tette a szívtelen embereket, itt fenn a hegytetőn  hálaimát énekeltek és boldogan tértek nyugovóra a jószívű pásztorok.

Azóta, hogy ez történt, a  fenyőfák mindig ott laknak a magas hegyeken, ahol a szegény emberek. Fenyőfák védik és melengetik   a kicsiny kunyhókat, s tőlük tanulták a szegény emberek a szebbnél szebb meséket, amiket hosszú téli estéken mesélgetnek.

A három hegycsúcs rengeteg fenyveseit azóta messziről is felkeresik a szenvedő betegek. A hegyek tiszta levegője és a fenyőfák balzsamos illata ma is csodálatos, gyógyító orvosság számukra.

És innen hozzák a karácsonyfát is a jó gyermekeknek. Úgy-e jó volna, egyszer nekünk is elmenni gyerekek, a Tártra, Mátra és a Fátra zúgó fenyvesei közé  !?  A fenyőfák akkor mesélnének ám csak szép meséket nekünk !