2012. december 18., kedd

Nem tudok betelni az írásaival…



Bächer Iván: Hitler, az ember

A munka alighanem érdekes lehetett 2010-ben Párizsban is, ahol megjelent, és ahol a két szerző él. De különösen érdekes volt ma itt olvasni, 2012 Magyarországán. A könyv több dolgot jár körül: milyen ember volt Hitler? Milyen emberek voltak a nácik? Milyenek az ő alattvalóik? Milyenek áldozataik, jelesül a zsidók?

Mi kell a fasizmushoz? Egy sokirányú tehetséggel bíró gyerek. Egy kegyetlen, aberrált apa. Egy rajongó, kötődő, gyöngéd anya. Egy később eltagadott, kitörölt családi múlt. Egy indiánregényeken felnövő kamasz. Egy autonóm személyiséggé váló ifjú. Egy pszichotikus fiatalember, aki már korán kórházi kezelésekre szorult. Egy katona, aki a háború után soha nem tudott leszerelni, aki állandó háborút folytatott, akinek élete egyetlen hatalmas Kampf lett.

Az európai fasizmus – és sztálinizmus – létrejöttének fontos előfeltétele volt az első világháború, amely annullálta az emberölés tabuját, amely addig békés polgárok millióit szoktatta hozzá az öléshez. Persze jó, ha vannak mélyebb gyökerek is. A fasizmusnak jó táptalajt biztosít a keresztény hitre való erőszakos térítés évszázadokon át is ható traumája, a pogány hitvilág elfojtva is szívósan pislákoló emléke, később a megtépázott, megalázott nemzeti öntudat, nemzeti egység eleve fogyatékos volta vagy csonkítása, a nemzeti nagyság vélt vagy valós elvesztése.

A kollektív trauma különösen akkor képes szépen munkálni, ha kibeszéletlen. Akkor beindul az irracionalizmus spirálja. A fasizmus szüntelen menetelés a racionalizmusból az irracionalizmusba. Kollektív delírium kerítette hatalmába a németeket. De a bódítószert folyamatosan adagolni kellett, sulykolni, a náci propaganda üvöltött az utcákon, tereken, az sütött le a falakról, az folyt a csapból. A diktátor részegít. Hallgatósága elveszti eszét. Fontossá válnak a külsőségek: az ünnepek, a zászlók, a vonulások.

A szónok egyre több szuperlatívusszal él. Egyre többet és egyre nagyobbat tódít, és a publikum egyre jobban hisz neki, akkor is, amikor már nyilvánvalóan képtelenségek hangoznak el. A fasizmus mindenek fölé helyezte a propagandát, amely mindig a tömegek felé irányult, soha nem az értelmiséghez. A propaganda lényege, hogy nincsen mérlegelés, vita, nincsen vagy-vagy, nincsen is-is sem. Csak egy nézőpont létezhet, az ellenvéleményekről hallgatni kell.

A nácik lélektana a primitív hordák lélektana, amelynek középpontjában a falkavezér áll. Ebben a rendszerben megszűnnek a differenciált kapcsolatok. A társadalom egymás mellé helyezett emberek sokaságából áll. Hitler és Sztálin a polgárok közötti kapcsolatoknak rontott mindenekelőtt neki. A két tényező, a diktátor és a fanatizálható tömegek egymásra találásának feltétele, hogy az előbbit az utóbbi „fenségesnek” lássa – miközben áldozatai és ellenségei gyűlöletesnek.

A náci hangnem jellemzője a végleges „megoldások” követelése, a tabula rasa, a mindent megváltoztatás vágya, a kompromisszumoktól való undor, a minden vagy semmi igénye. A fasizmus létrejöttének és eluralkodásának döntő feltétele, hogy annak ellenfelei ne legyenek képesek egymással szövetséget kötni, összefogni, ellentéteiket félretenni. A szerzők rámutatnak, hogy az, miszerint Hitler a teljhatalmat törvényesen szerezte volna meg – hazug mítosz csupán. Már a kancellárrá való kinevezése sem volt tiszta, de utána egyik törvénytelenség követte a másikat: módosította a Reichstag összetételét, beleavatkozott a tartományok életébe, fokozatosan eltörölte a szabadságjogokat, megszállta az erőszakszervezeteket és felszámolta a független igazságszolgáltatást – egyikhez sem volt joga.
De az elnök, Hindenburg jóváhagyta a törvénytelenségeket. És jóváhagyták azokat a talárosok: az ügyészek, bírák, prókátorok. És persze a rendőrök, a katonák, a hivatalnokok és a lelkészek, papok. A fasizmus lényeges eleme ez is: a fokozatosság. A szoktatás. A lassú, fokozatos hozzászoktatás. A horogkeresztes zászló a birodalom „ideiglenes” zászlaja volt. Aztán végleges maradt.

A német zsidók 1934-től nem fizethettek az állatvédőknek járulékot. Aztán elkobozták a zsidók macskáit. És aztán ezeket a macskákat megölték. A zsidók meg tűrték mindezt. Mert őrájuk még nem került sor. Abban reménykedtek, hogy macskáik élete árán megválthatják a maguk életét. Mert mindenki csak akkor protestált, amikor ő következett. A német bírók szótlanul végignézték, amint fölszámolják a jogállamot. Aztán, amikor őket kezdték fölszámolni, akkor megsértődtek. Olyik még Dachauban is duzzogott.
A fasizmus téveszthetetlen jele az intellektus megvetése, és a testi erő, a sport dicsőítése. A szerzők utalnak arra, aminek nagy irodalma van egyébként: a náci nyelvre. A náci mindent átnevez: intézményt, utcát, teret. Ezzel is legyűri, bekebelezi, magáévá teszi mindazt, ami addig tőle függetlenül létezett. A megfélemlített, az engedelmeskedő német állampolgár, az alattvaló alapfeltétele volt az autoriter, apaközpontú német családmodell, amely ad absurdumig lett favorizálva a fasizmus évei alatt.

Hiú ábrándnak bizonyult a zsidóknak és a jóérzésű német polgároknak abbéli reménykedése is, hogy a civilizált polgári demokráciák és az Egyesült Államok nem engedi majd a barbárságot eluralkodni Európa közepén. De. Engedi. És hát ott voltak végül a zsidók. Akiknek egy része gyávának bizonyult, másik része pedig ostobának. A francia szerzők megismétlik az evidens tényt: a magyar zsidóság tragédiájáért nem csupán a magyar hivatalosságok, a magyar egyházak, hanem legalább ennyire a magyar zsidóság akkori vezetői is felelősek.

Leszámolhatunk-e Hitlerrel? – ez a címe a könyvnek. És a végére érve a szerzők – és az olvasó is – megismétlik a kérdést. És a válasz rövid: nem. Hitlerrel nem lehet leszámolni. Hitler és a fasizmus örök. Ha nem is uralja el a világot, az országot, de mint fenyegetés, mint lehetőség ott lebeg a fejünk felett. És nem is a fejünk felett. Hitler bennünk van. Hitler mi vagyunk. Hitler az ember. Az embertelenség az emberben. Hitler az ember rosszabbik énje. Küzdeni lehet és kell is ellene szakadatlanul. El lehet nyomni, meg lehet félemlíteni, el lehet hallgattatni egy kis időre. De teljesen legyőzni már nem lehet soha. Sajnáljuk, de nem lehet soha. Hisz látjuk, láthatjuk saját szemünkkel ma is naponta, hogy nem lehet.

 http://nol.hu/kult/20121201-hitler__az_ember


1 megjegyzés:

  1. Kissé terjedelmes ugyan, de talán a témához épp' "illik."
    CINA

    VálaszTörlés