2013. február 27., szerda

Nehéz kérdés



Ezt az anyagot rakosgatom és átírogatom lassan két hónapja….És állandóan azzal tettem félre, nem, ezt nem tudom úgy megfogalmazni, hogy ne fájjon…hogy ne valami lelketlen-embertelen véleményként olvashassa bárki. Mert nem tartom magam lelketlennek és embertelennek….Ám a probléma – habár én nem nagyon vagyok ebben már érintve – ettől még létezik…
Németországban megjelent egy rendkívül provokatív című könyv:  Mutter, wann stirbst Du endlich?”  Ami szó szerinti fordításban: „Anyám, mikor halsz már meg végre?”

Amiért eredendően írni akartam, az volt, hogy ugyan nem a könyvet olvastam, de láttam azt a tévé-vitát, melyben erről a könyvről, vagyis a meghalás körülményeiről/lehetőségeiről volt szó. Mi sem természetesebb, hogy markánsan megoszlottak a vélemények – valószínű ez is volt a műsor készítőjének célja.

Ugyanis rettenet kimondani - azonban tény, hogy egy teljes demenciában szenvedő idős embert, (akár anyánk, akár apánk) a sírba ápolni eszméletlen, majdnem elviselhetetlen nehézséget jelent egy gyereknek (avagy házastársnak). Ha dolgozik, ez esetben csak akkor tudja a szülőt otthon tartani, ha eszméletlen pénzért ápolószemélyzetet alkalmaz arra az időre, amíg ő nincs otthon. És amikor otthon van ? Akkor is többnyire anya, feleség, ember, akinek 8-10 óra hivatali/gyári + otthoni munka után valamikor pihenésre erőgyűjtésre is szüksége lenne. De ha nem dolgozik, akkor is szörnyű teher, amit  nem tud/akar/bír felvállalni mindenki.

Minden idős ember (még aki ezt tagadja, az is) fél az ápoló-otthonba kerüléstől. Aki elhiszi, hogy ott van a földi mennyország, az nem épeszű ember. Természetesen többnyire a hozzátartozók, az ellenőrzők, a hivatalos, a kedves, a szép, a jól működő rendszert látják, barátságos nővéreket, finom ételeket, nevettető játékprogramokat. De 24 órát senki sem tud az otthonban a szülője felügyeletével eltölteni – s itt kezdődik a baj. Mert ahogy a kedves hozzátartozó kiteszi a lábát – az álomvilág bizony nagyon gyakran eltűnik, a bájos ápoló jó esetben közönyös munkaerő, rosszabb esetben aljas, de tényleg a szó szoros értelmében aljas lénnyé változik, aki semmi mással nem törődik, mint saját jól–létével.  Láttam olyan elképesztő, titokban felvett videókat, hogy összeszorult a szívem – nem is akarnám ezt részletezni, de elhihetitek, igazat írok. És a visszaélések nem ritkák, legfeljebb ritkán lepleződnek le.
Most temettük barátnőm Édesanyját – ő is mesélhetne, s nincs egyedül….

Csoda-e, ha (a még) épeszű idős ember irtózva gondol erre a megoldásra ?  Azt, hogy aki teljesen magába süppedten demens, az mit érez/gondol, azt senki sem tudja…Ha szereti a Jóisten, akkor nem érzékeli a környezetét, de hol van erre garancia ? Visszajelzést nem tud küldeni és ugye tudjuk, vannak olyan kómából ébredt betegek, akik beszámoltak arról, hogy minden körülöttük történt eseményt láttak/hallottak – csak éppen szólni nem tudtak… Senki sem tudhatja tehát teljes biztonsággal, hogy egy magába zakkant öreg, „csak” testnek tűnő élőlény fejében mi van ? Érez-e, hall-e, lát-e, szenved-e ? Mert beszélni nem tud, az érzékelhető…Na de a többi ?

És természetes, hogy a beszélgetés kapcsán szóba került az eutanázia. Jó okkal. Bár tudom, vannak, akik a visszaélés lehetőségétől félnek – és nyilván ez is jogos. De van-e értelme gépeken tartogatni testeket, drága pénzért, (az orvosi etikára hivatkozva) amikor már semmi remény nincs a felépülésre ? Tudom mivel érvelhet, aki vitatkozni akar velem, persze hogy vannak csodák. De azért ezek meglehetősen ritkák….

Mint az én szövegelésem végén most, a riport végén sem volt megoldás. A vélemények osztottak maradtak, egyik irányba sem dőlt el a vita. Pedig előbb-utóbb határozni kell(ene).
Egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó.  Olyan sok mindenre képes volt már az emberiség. Akkor miért nem tudja valamiképp ezt a kérdést kezelni/megoldani ? Mitől félünk ?

Nagy Lászlót kicsit elferdítve:
Ki segít átvinni az életünk súlyos bugyrát a túlsó partra ?

6 megjegyzés:

  1. Ez valóban olyan téma amivel foglalkozni kéne. A városunkban is a mai helyi híradóban volt szó éppen egy idősek otthonáról ahol a vezető mondta hogy egyre több a demens idős beteg és bővíteni kéne a férőhelyet. Olyan állapotban mikor már képtelen az idős felfogni hogy hol van mi történik vele emberibb lenne az a megoldás amitől nagyon sokan elzárkóznak. Lehet az is ha esetleg családomban ilyen előfordult volna másként beszélnék? Talán, de nem biztos! Emberhez méltóbbnak tartom azt hogy akit szerettem és szeretni is fogok még élek csak elaludjon, mintsem lássam a szenvedését és abban a tudatban éljek hogy állapotán már nem tudnak segíteni!/ Természetesen a végső stádiumban mikor már teljesen kilátástalan az állapota!/

    VálaszTörlés
  2. hát igen.
    annyi mindent gondolok a dologról, hogy ..
    régen a paraszti kultúrában voltak erre elfogadott, általánosan követett szokások...
    ma nem látok jó "megoldást".

    magamra vonatkoztatva talán lesz erőm.
    Talán nem.
    Z.

    VálaszTörlés
  3. Ez még társadalmunknak egy nagy(megoldtlan) feladata, hogy teremtsen a tehetetlen öregeknek méltó ápolást és törödést.. Ez persze pénz és beállitottság kérdése. Azt hiszem a skandináv országokban müködik ez még legjobban.(?)

    VálaszTörlés
  4. Szerintem a probléma ott van, hogy ma rengeteg betegséget tudunk kezelni, amit régen nem, ezáltal sokszor végtelenségig hosszabítva olyan szenvedést, aminek 100, vagy 50 éve véget vetett a hamarabb bekövetkező természetes halál. (Pl. a combnyaktörésben meghaltak a 90 év körüliek, ami szörnyű volt, de egy megműtött 90 év körülinek a további évei legtöbbször csak a borzalomról szólnak a műtét ellenére is)

    Azt viszont jó tudni, hogy az orvosi etikának az is része, hogy nem hosszabbíthatják feleslegesen az értelmetlen szenvedést és ezekben az esetekben (pl nincs esély kómából való felépülésre, élettel összeegyeztethetetlen agyi vagy más sérülés, vagy pl, a teljes testfelületi égés, amiről a múltkor írtál) joga van a hozzátartozónak kérni, hogy ne hosszabbítsák mesterségesen azt az életet, ami gépek nélkül már nem volna lehetséges.

    A demencia egy borzalmas dolog, akár fiatalon, akár öregen jön., Egy kedves ismerősöm zeneterápiával csodákat művelt egy idősek otthonában, de csak a hosszú távú memória terén ért el ő is sikereket, vissza tudta hozni a gyerekkori, fiatalkori szép emlékeket, örömöket, nevetést, boldogságot hozott az időseknek. Bízom benne, hogy van még lehetősége csinálni mindezt - sajnos nem Pécsett.

    VálaszTörlés
  5. Véleményem szerint azért olyan nehéz megoldást találni, mert ha képesek vagyunk erről gondolkodni, akkor mindig másokról gondolkodunk. Amikor bennünket fog érinteni ez a dolog, már nem leszünk képesek erről gondolkodni. Ezt a kérdést - szerintem - csak az egyén szintjén lehet megoldani. Talán a "cselekedj úgy embertársaddal, mintha magaddal tennéd" elv segíthet. A jogszabályba foglalt emberi normák úgyis csak arra jók, hogy az arra képesek kijátsszák azokat.

    VálaszTörlés