2013. május 11., szombat

Seneca: Erkölcsi levelek (12. levél)




Tudom/látom, hogy a neten sok helyen olvasható. Miért ne olvashatná el valaki az én blogomban is ? Persze már ha egyáltalán manapság van valakinek türelme ilyesmi olvasásához. Tán 50 fölöttieknek ajánljam ? Vagy még idősebbeknek ? Ámbár a leírtakat megszívlelhetné mindenki, akár fiatalon is….

Szeretem Seneca-t. Ha elolvastad, gondolj bele, 2000, nem tévedés KETTŐEZER évvel ezelőtt élt  és írta ezeket !!  Életrajza itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lucius_Annaeus_Seneca




„Akárhová fordulok, minden, amit látok, öregségemről győz meg. Kimentem városszéli birtokomra, és siránkoztam a roskadozó épület költségei miatt. Azt mondja a majoros, hogy nem az ő hanyagságában van a hiba, ő megtesz mindent, de a villa régi. Ez a villa az én kezem nyomán nőtt ki a földből – mi lesz velem, ha már málladoznak a velem egykorú kövek is? Haragomban megragadtam a legelső alkalmat a mérgelődésre. „Világos, hogy ezeket a platánokat elhanyagolják: semmi lombjuk. Milyen görcsösek és aszottak az ágak, milyen rettenetesek és érdesek a törzsek! Nem volna ez így, ha valaki körülásná, ha valaki megöntözné őket!” Megesküszik védőistenségemre, hogy ő mindent megtesz, szünet nélkül gondoskodik róluk minden téren, de a fák öregecskék. Köztünk maradjon – én ültettem őket, én láttam meg legelső lombjukat. Odafordulok a kapuhoz: „Hát ez ki? Ki ez az elaggott és méltán az ajtóhoz rakott vénember? Méltán, hiszen kifelé néz már. Honnan szerezted? Mi örömöd van abban, hogy felszeded idegenek halottját?” Ámde amaz megszólal: „Nem ismersz rám? Én vagyok Felicio, akinek annak idején szobrocskákat hoztál ajándékba. Philositus majoros fia vagyok, a te kedvenced.” „Ez teljesen megőrült – mondom. – Kedvencemből megint fiúcska lett? Éppen nem lehetetlen: fogaid javában hullanak.”

Azt köszönöm városszéli birtokomnak, hogy akárhová tekintettem, öregségem jelent meg előttem. Öleljük hát az öregséget szívünkre és szeressük: tele van gyönyörűséggel, ha élni tudunk vele. A gyümölcs akkor a legízletesebb, ha már majdnem lepottyan, a gyermekkor akkor a legszebb, mikor tovaillan; a bor híveit az utolsó korty gyönyörködteti, az, amely elmerít, mely a végső lökést adja meg a részegséghez. Minden élvezet a végére halasztja azt, ami a legkellemesebb benne. Igen kellemes a már alászálló, de még nem rohamosan zuhanó életidő. És úgy ítélem, hogy még az utolsó cserépdarabon állva is találni sajátos gyönyörűséget. Vagy éppen az lép a gyönyörűségek helyére, hogy már semmi sem hiányzik. Milyen édes tudni, hogy a vágyakat kifárasztottuk és magunk mögött hagytuk. „Nyomasztó, hogy a halál mindig a szemünk előtt van” – mondod. Először is ugyanúgy kell az öregember szeme előtt lebegnie, mint a fiatalok szeme előtt, mert nem kor szerinti jegyzék alapján idéznek bennünket. Azután meg senki sem olyan öreg, hogy ne remélne arcátlanul még egy napot. Egy nap pedig az élet egy lépcsőfoka. 

Egész életünk részekből áll, a kisebb köröket nagyobbak kerítik; s van egy, amely mindet magába foglalja és körülöleli: ez a születés napjától a legvégső napig terjed. Van egy másik, amely a serdülőkor éveit zárja körül. Egy harmadik a gyerekkor egészét szorítja görbületébe. Jön aztán az év maga, minden időt tartalmaz, amelynek megsokszorozódásából tevődik össze az élet. A hónapot feszesebb köröcske övezi. A legszorosabb gyűrűje a napnak van, de ez is a kezdettől a végig jut el, napkeltétől napnyugtáig. Ezért mondja Hérakleitos, aki ragadványnevét homályos előadásmódja miatt kapta: „Egyetlen nap egyenlő minden nappal.” Ezt ki így, ki úgy fogta fel. Mondják ugyanis, hogy az órák szempontjából egyenlők a napok, s nem is hazudnak. Mert ha a nap huszonnégy órányi idő, szükségszerűen egyenlők egymással a napok: az éjszaka szedi fel azt, amit a nappal elveszített. Mások szerint egy nap hasonlóság tekintetében egyenlő minden nappal: a leghosszabb időszakban sincs olyasmi, amit ne találnál meg ugyanúgy egyetlen napban – világosságot és éjszakát. És a világ váltakozó forgásában többet hoz létre, de nem különbözőket: egyeseket jobban összevon, jobban elnyújt másokat.

Tehát úgy kell elrendezni minden napot, mintha az lenne a sereghajtó, mintha összegezné és bevégezné az életet. Valahányszor Pacuvius, aki Syriát haszonélvezetével kisajátította, borral és gyászpompás lakomával ülte a maga torát, miközben az ebédtől a hálószobába cipelték, ezt az éneket énekelték zenekari kísérettel a heréltek tapsai közepette: „bebiótai, bebiótai”*. S minden egyes napon eltemette önmagát.
Azt, amit ő rossz lelkiismeretből cselekedett, tegyük mi jóból, és mikor álomra hajtjuk a fejünket, örömmel, vígan mondjuk:  Éltem, s pályámat, mit a sors kiszabott, befutottam.
Ha az isten még egy holnappal toldja meg a pályát, fogadjuk örömmel. Az a legboldogabb ember, az birtokolja magamagát a leggondtalanabbul, aki aggódás nélkül várja a holnapot. Ha így szólsz: „éltem”, mindennap nyereségre ébredsz.

De már be kell fejeznem a levelet. „Így érkezik meg hozzám, minden járulék nélkül?” – kérdezed. Ne félj, visz valamit magával. Miért mondom: „valamit”? Sokat. Mi ragyogóbb annál a mondásnál, amelyet vele elküldök neked: „Rossz dolog szükségben élni – de szükségben élni egyáltalán nem szükséges.” Miért nem? Mindenünnen sok rövid, könnyen járható út vezet a szabadsághoz. Adjunk hálát az istennek, hogy senkit sem lehet örökké életben tartani: letaposhatjuk magát a szükséget. „Ez Epikuros mondása – válaszolod. – Mi közöd a máséhoz?” Ami igaz, az az enyém. Makacsul elhalmozlak Epikurosszal továbbra is. Tudja meg mind, aki esküszik szavaira, s nem is azt becsüli, hogy mit mond, csak azt, hogy ki mondja: ami kitűnő, az közkincs.
Élj egészségben!"

(*  bebiótai - görög: bevégezte az életét)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése