2013. december 24., kedd

♥♥♥Csomagok♥♥♥



„Gaia” kérte  az ajándékozós történetemet…s bár kicsit gondolkodtam rajta, de végülis megírom. Egyik szereplő biztos nem használ netet, a másiknak nem említettem, hogy blgot írok…és őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy ő a neten kóborolna…
Mert hát az eredeti tervtől eltérően két csomag készült. Az egyik "előre kitervelten" a másik  csak úgy egyik pillanatról a másikra....

Az egyik „alany” egy közelemben lakó „néni”. Aki legutóbbi beszélgetésünkkor megkért, hogy ugyan már ne nénizzem, olyan sokkal biztos nem idősebb mint én (csak  15-tel…. :-) ) Szóval ez a szomszédasszony néhány éve megözvegyült. Van ugyan egy semmirekellő fia, akire soha, semmiben nem számíthat – vagyis nincs igazán és teljesen egyedül, de mégis. Naphosszat itthon van, már a gyümölcsöskertjét sem tudja gondozni, ami valamikor fő foglalatosságuk volt tavasztól őszig, míg élt a férje. Persze eladni se tudja – vagyis szomorú szívvel meg kell küzdenie a gondolattal, hogy amit  éveken át olyan gondosan ápoltak, szép lassan elenyészik. Elvadul a szőlő, benövi a gaz…

Én nem vagyok egy szomszédjáró, kölcsönkéregető, de mivel a létránk tavaly tönkrement, és nem mertem a megroggyant öreg fa-fokokra már felmászni, gondoltam, tán visszajön a bátorságom egy jobb, megbízhatóbb létrán, s tudtam, neki van egy modern alu-létrája. Hát erőt vettem magamon és elmentem kölcsönkérni. A vadszőlőt szépen megnyestem, a létrát visszavittem és komolyan mondom az volt az érzésem, hogy alig várta a szomszédasszonyom, hogy jöjjek - mert már elő volt készítve a kávéscsésze, kis tányéron a süti, és hát egy ilyen kínálást/kérést ugye nem illik visszautasítani. Ott ragadtam, beszélgettünk. 
Miképp néha magamon is észreveszem, ha hosszabb magányosan töltött idő után találkozom valakivel, szabályosan ráöntöm a gondolataimat – hát így jártam most ővele is. Mesélt, mesélt…(Bevallom kissé ijesztő s egyben szomorú volt önmagammal szembekerülni….) Ám mivel mondom, én nem vagyok egy szomszédoló valaki, nem lett ebből az egy alkalomból rendszer.

A második „találkozás” az tavaly karácsonykor volt, amikoris a szokás szerint megsütött sokféle sütemény kiporciózása után maradt még valamennyi. Igaz, igaz, megehettem volna én is….De valahogy eszembe jutott a szomszédom, s hát egy kis tányérra pakoltam a megmaradt sütiket, s átvittem hozzá, kellemes ünnepet kívánva. Perszehogy örült és köszönte….
Aztán a harmadik „találkozás” az volt, amikor egy péntek este kétségbeesve csengetett be hozzám, hogy képzeljem, nála nincs se villany, se telefon. Most mit csináljon ?  Rögtön kaptam a kabátomat, átmentem, megnéztem, visszanyomtam a lekattant biztosítékot, s amikor újra elment az áram, tudtam, hogy itt valami olyan komoly baj van, amiben én nem tudok segíteni. Szerencsére neki volt villanyszerelő jó ismerőse, akit aztán innen tőlem fel is hívott, megbeszélve, hogy másnap reggel jön, s megnézi mi a baj.  Ekkor sem győzött hálálkodni – pedig hát… nem csináltam én semmit, igazából segíteni se tudtam a bajon…

Mint látható, nem valami szoros barátság ez, még csak nem is laza összejárós szomszédolás. Nem gondoltam, sőt tán most se gondolom, hogy ez  már mindörökre így lesz (mármint, hogy én karácsonykor sütit viszek neki) – de miért ne tenném meg idén is, hogy meglepem egy kis tányér magam-gyártotta sütivel ?  Aki régóta olvassa a blogot tudhatja, volt itt nekem a közelben sok sok éven át egy „Gizi mamám” – míg élt, neki nem csak sütit vittem, hanem csináltam adventi koszorút is. Most már legfeljebb a sírjára vihetnék, de utálok temetőbe járni, tehát nem viszek.

Ez hát az egyik meglepetés-süti története.

A másik meglependő személy csak tegnap jutott eszembe.
Nem tudom miért, de az utóbbi időben (2-3 éve) rendszeresen előfordul, hogy olyanoktól kapok ajándékot, akik nem rokonaim, igazából még csak azt se mondhatnám, hogy mind régi barátaim, "csak" közeli kedves ismerősök. És akkor egyszer csak csengetnek a kapun, és kezükben a kis csomaggal boldog ünnepet kívánnak. Zavarban vagyok ilyenkor, hiszen az életem nem ilyesféle meglepetés-ajándékokkal volt teli, is tessék, akkor most itt a vége felé „megváltozik a rendszer”. (Igaz, most már ügyesebb vagyok, össze van készítve 2-3 kis csomagocska, ha mégiscsak becsöngetne egy váratlan kisangyal…ne maradjak már szégyenben.)

Szóval a süticsomagolások végeztével még mindig maradt egy kevéske, ha nem is mindből, de négy féléből. S újra csak arra gondoltam, nem kéne ezt nekem befalni ! Jó, de akkor ki kapja ? És szinte még végig sem mondtam a kérdést magamban, amikor „sugallat érkezett”, hogy hát  X-nek  kellene adnom még ! Róla mondjuk kevesebbet írnék, valaha  egy cégnél dolgoztunk, aztán ő a felépülő új szép országunkban a  leépített szomorú reménytelenek sorába került, de olyannyira, hogy  közmunkából él….De dolgozik, és azt mondta nemrég nekem, hogy  „Tudod, ott tartok, már, hogy mindegy, hogy hol és mindegy, hogy mit, csak dolgozhassak. Hát ha ….. ezt kell csinálnom, akkor ezzel fogok kenyeret keresni, még ha belehalok is közben, mert a gyerekemet is segítenem kell még.”
Így hát a másik csomagocska is elkészült, a linzerkarikák mellé még egy üveg lekvárt is becsempésztem és meglehet, teszek a zacskóba még pár narancsot is.

Mindkét angyalozás ma esedékes, hisz ma van 24.-e. Talán egy gyertya-lángnyi meleget tudok vinni nekik a szívemből.






3 megjegyzés:

  1. Majd ki-ki döntse el,a témához tartozik-e ?
    Gondolatok

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, hogy elmesélted! :-) Nekem ez tetszik, és jövőrétől én is bevezetem!
    Az a baj, hogy az emberek többsége tökre kétségbe tud esni, ha ajándékot kap olyantól, akitől nem számított, és nem az öröm az első érzelme, hanem a szégyen és szomorkodás, hogy hát ő ezt nem tudja viszonyozni... Ez engem, mint ajándékozó felet, eléggé nyomaszt, mert hiába mondok bármit, nem csitul a szégyenkezés... Pedig örömöt szerettem volna okozni, nem arra mutatni rá, hogy nem tud valamit viszonozni.

    A gyermeknek ebben a tekintetben is meg kellene maradnia bennünk :-) A társadalom annyi nehezéket rak ránk, lefogja szárnyainkat...

    VálaszTörlés
  3. És váltig állítom, hogy a "meglepetés továbbadása" aztán az esetleg felmerült szomorkodást garantáltan eltünteti.
    Mert kapni is jó, de adni tényleg jobb !

    VálaszTörlés