„Boldog
életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni.
Boldogságodat soha ne tedd függővé másoktól, így nem állod útját sem mások, sem
a magad boldogságának.” (Tatiosz: A szív erényei)
Ahogy
öregszem egyre jobban szeretem/keresem a „jó mondásokat” – melyeket elolvasva
azonnal magaménak érzek, mintha csak valóban én találtam volna ki. Mostanában
ezt a kettőt találtam, s jegyeztem fel magamnak. Oka van.
Bizonyára
minden szülő megéli, s én ugyan nem vagyok igazán az, mégis megszenvedem a
„gyerekek elengedése” című fejezetet.
Hát
felnőttek. Nincs mit tenni. Kevesebbet látom őket, nagyritkán telefonálnak,
szinte mondhatom, csak akkor ha valami kell.
És én se szívesen „zavarom” őket, holott majd elepedek utánuk. Éreztem
már, hogy „rosszkor” csöngettem rájuk a jelentéktelen kérdéseimmel.
Persze
tudomásul veszem, mindegyik dolgozik, nem is keveset. Mindegyiknek van
párja, és igazi szülője – hát akkor rám
nem csoda ha már szinte semmi idő nem marad.
Mégis.
Mégis
hiányolom őket. Sajnálom, hogy felnőttek….
Egyre
többet jut eszembe Nagyanyám, Anyám… Ők is ??? Vajon ők is érezték ezt ?
És én
semmit nem vettem észre… Szegények… Naponta kérek tőlük bocsánatot. Nem tudom
meghallják-e ?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése