2014. január 26., vasárnap

Vagyok ahol vagyok



Az egyik blogon  olvasom/látom, hogy van valahol (a mesékben) egy eladó, felújításra váró villa. Szép is, romantikus is, a képzeletbeli felújításhoz pénz se kell. Feltettem magamnak a kérdést, szeretném-e ? Akárcsak álmodozni róla… És oda jutottam, hogy: nem !

És nem azért mondom ezt, mert a monitorom szélére ide van ragasztva egy netről szedett, minden nap elolvasott idézet, nevezetesen:
„Vagyok ahol vagyok – és ez így jó. És miért jó ? Mert nincs más választásom - tehát jónak kell lennie.”

Egyszerűen sosem volt olyan vágyam, hogy valami palotában/hatalmas házban éljek. Lehet azért, mert egy 3 szobás családi házba születtem – sosem vágytam (volna) nagyobbra – ám még ennyi sem adatott. És ezt igazán nem panaszként mondom, csupán tényként.
Sőt valahogy olyan „kuckózós” vagyok, igazán otthonosan kisebb terekben érzem magam. Mondjuk egy turistaház csepp szobájában (Ó Triglavom!) ahol egy mozdulattal elérhetők  a polcon sorakozó kedvenc könyveim, fel se kell állni és ki-bekapcsolható az ágy végébe beépített tévé, mellettem az asztalon meg ott a számítógép. Az se nagy baj, ha más embereknek nem jut ebben a kuckóban hely. Elég ha a kutya befér az ágy mellé….

Ami nekem mindenütt hiányzott – a gyerekkorom családi házából elköltözve, az a kert. Sőt, igazából valami olyan helyre vágytam egész életemben, ahol nincs kerítés. Na, pontosítsak, (megint csak vissza a hegyeimhez) egy afféle menedékház szerűbe – ahol max. a tehenek elkóborlása miatti kerítés a kerítés…a szemnek pedig nincs kerítése, hegycsúcsokon és völgyeken szaladgálhat le s fel. Közben az orrom és az agyam megtelhet a föld, fű, vadvirágok illatával.
Az u.n. nagy, tágas, „polgári lakások” pláne az ennél is puccosabbak, vagy a nagyon-nagyon modernek sosem érintettek meg. Nem érzem bennük az embert, nem látom a lelküket. Idegenek. De vannak „dolgozószobák”, vagy kis falusi konyhák, melyek első látásra megmelengetik a szívemet.
Nem tudom, ezek az érzések honnan jönnek, vagy miért ezt érzem. Persze nem is töröm rajta a fejemet. Ez, ilyen vagyok én. Kis emberke, kis vágyak, kis álmok – és cseppet sem szégyellem. 
Ilyen lehetne a kilátás az ablakomból:




2 megjegyzés:

  1. Én is ilyen vagyok, kicsi falusi házra vágytam, ahol minden emberléptékű. Imádom.

    VálaszTörlés
  2. Megértelek. Én is ilyenre vágytam, de ahogy a négy gyerek kiszállt, hatalmas terek maradtak a falusi házban, ami 20 éve még szükségszerű volt!... A birtok sem emberléptékű, de azt nem bánom!:)

    VálaszTörlés