2014. február 15., szombat

Elgondolkodtam…. (Csalamádé meg filozofálgatás)


Olvasom itt: http://www.origo.hu/tafelspicc/kozelet/20140129-miert-csak-light-csalamade-van-a-piacokon.html  hogy a ’bóti’ csalamádé s/n/em olyan mint régen volt, s ennek az az oka, hogy nem cukrot tesznek bele, hanem valami műsz@rt.
Én sosem vettem bolti savanyúságot, és a saját-gyártmányúakban elenyészően kevés a cukor, mert a sós-uborkához és a savanyú káposztához egyáltalán nem is kell, a paprika és a vegyes savanyúság levében pedig  meglehetősen kevés van.
De hogy őszinte legyek, nem akarnám elhinni, hogy ez a műizé egészséges - s minél nagyobb hangon hirdetik, annál kétkedőbbé válok. (Minden ilyesféle reklámmal így vagyok, nem hiszek én már senkinek sem….)




Egyre népszerűbb téma: vissza kell(ene) térni nagymamánk változataihoz: s.k. kell elkészíteni, amit csak lehet. Akkor tudja az ember (legalább nagyjából), mi kerül bele. Ám – mint mindennek – ennek is megvan az ára, hiszen a konyhában semmi sem készül el „magától” – vagyis ügyesen kell beosztani annak a nőnek az idejét, aki dolgozik, gyereket is nevel és azért valamennyi kis időt magára, férjére, netán kikapcsolódásra is  szeretne áldozni.
Én sajnálatosnak tartom, hogy szétszakadtak a családok – mert pontosan ennek a helyzetnek a megkönnyítésére lenne jó egy közelben lakó, bármikor elérhető nagymama… De olyant is tudok, ahol erre lenne lehetőség, ott sem igénylik, mert eltérőek a gondolkodási/életviteli elvek és akkor inkább jobb a békesség alapon, mindenki marad a maga kis bajával egyedül. Mert a dolog fordítva is működhet szükség esetén, nevezetesen ha a nagyszülőnek kellene valami miatt segítség….
Én olyan családban nőttem fel, ahol 4 generáció élt együtt. A felnőtteknek biztos sokszor nem volt könnyű  az egymáshoz való alkalmazkodás, ez tény, még kisgyerekként is észrevettem. De nekem, mint gyereknek, ennél ideálisabb légkör sehol máshol nem lehetett volna. Nagy kár, hogy csak 10 éves koromig volt részem benne.
Sajnos arrafelé megy (legalábbis a fehér) társadalom, hogy a generációk elszakadnak egymástól. Hiányzik a tolerancia képessége, és valahogy mintha egyre inkább olyanokká válnánk, mint a vadállatok. Azok is kiközösítik, többnyire magányba hajszolják a kiöregedett példányokat, mert már semmire se jók. 
Nem vagyunk különbek ?
Nem vagyunk különbek.





1 megjegyzés:

  1. "Gondom" kb. olyasmi, ha te nem hiszel már senkinek ,- ( vagy ahogy írod) - akkor pl. a blogod olvasónak kell-e hinni abban amiket írsz ?- de ti tudjátok. Én - amerre "megfordulok,"- ezt-azt hirtelen "felkapok" (veszek) - most pl. csak savanyúságra értve,- akár a T***O-ban (kimérve vagy lezárt zacskóban) - de pl. a piacon is,- természetesen majd' mindegyik más-és más... viszont próbálom megjegyezni,hogy ami egyszer és ott nem ízlett,- azt a későbbiekben elkerülöm.
    Más : épp' tegnap feledkeztem ott a tv. előtt -és egy műsorban kb. azt boncolgatták,- ... jó régen... a Kongó (folyó) kettéválasztotta majmokat - a bonobók az egyik oldalon maradtak,- a többek a másik oldalon. Így aztán ők, a bonobók - "békések" maradtak,- a többiek meg nem. ( ennek okát nem részletezném, de pl. időjárás változás/ élelmiszer mennyisége -és stb.)- ki tudja, hogy a génjeinkben mit hordozunk ! :-) ("békés együttélésre értve" )

    VálaszTörlés