2014. március 5., szerda

Igenis vannak csodák...



Gondolkodtam, megírjam-e ezt a történetet…de mivel egyszer nagyon régen már foglalkoztam a szereplővel(http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2008_08_01_archive.html ) talán érdemes. Tanulságul ? Önigazolásul ? És őszintén mondom a legkevésbé dicsekvésképp -  elmesélnem. 
Talán azt kellene írnom, megelégedetten, megnyugodva  és örömmel vettem tudomásul a helyzetet.
Na, nem körülményeskedem.
A fent említett, 6 évvel ezelőtti család kislányáról van szó, akivel megszakadt a kapcsolatom évekkel ezelőtt. Nem kutatom az okát, mert nincs értelme keresgélni ma már, hogy akkor mi, miért nem sikerült úgy, ahogy én szerettem volna. Elvesztettem a nyomukat, igaz, nem is mentem a családhoz, mert olyan reménytelennek láttam a helyzetet, hogy úgy éreztem, kicsi, gyenge vagyok a gondjaik megoldásához. A hozzáállásuk is elkeserítő volt. A jó szándékom kevés volt ahhoz, hogy a terhet, amit az Élet rájuk pakolt, pont én vegyem le a vállukról….

Nem vagyok én egy nagy ezoterikus, de valami okból kifolyólag az utóbbi időben ez a kislány, vagy egész pontosan egy bizonyos, vele folytatott beszélgetés szinte naponta eszembe jutott. Nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért, és nem is éreztem késztetést, hogy nyomozni próbáljak utána, utánuk. Öregember sokszor gondol vissza múltbéli eseményekre, azok közé soroltam ezt az érzést is.

A városfal ügyében aztán betévedtem egy szállodába, ahol a recepción ülő kis hölgynek elhadartam, hogy én valójában csak az után érdeklődnék, hogy itt bent, az udvarban, látható-e esetleg valami régi fal? S akkor megszólalt a szép kis recepciós lány:
- M. néni, hát nem ismer meg ? -  És ahogy ezt kimondta, és én figyelmesen ránéztem, abban a pillanatban azt éreztem, elájulok. Úgy szíven ütött ez a szép, ápolt, kedves gyerek, aki – ezek szerint – átküzdötte magát az élet eléje halmozott szörnyűséges akadályain s itt kötött ki.
Sírtunk mindketten…
Nem nagyon akartam én ott a részletek után érdeklődni, csak azt kérdeztem, rendben van-e az élete ? Megtudtam, hogy elvégezte azt az iskolát, ami szükséges volt ennek az állásnak a betöltéséhez, elköltözött otthonról, évek óta van egy barátja, jól vannak és sínen van az élete.
Mivel jöttek-mentek körülöttünk, a szituáció nem volt alkalmas az intim beszélgetésre, mondtam, hogy ha felém jár, csengessen be – hogy beszélhessünk kicsit.
Remélem eljön.
Mindenesetre régóta volt ilyesféle örömben részem. Váratlan volt, majdhogynem azt mondanám, hihetetlen. Megérintette a szívem legmélyét. 


És a véletlenek csak fokozódtak. Gondoltam, de jó lenne betenni ide egy képet arról a helyről, ami az eszemben járt mostanság. Beütöttem a helyszínt és láss csodát, itt egy kép. Nyilván aki  "csak úgy" ránéz annak nem mond sokat. De nekem...


Folytatás itt: http://aranyosfodorka.blogspot.hu/2014/03/a-tortenet-folytatodik_11.html

5 megjegyzés:

  1. Kicsit libabőrös lett a karom.

    VálaszTörlés
  2. Szóról szóra azt akartam írni, mint Holdgyöngy. Csodás történés, melyekben én is hiszek!;) Ilyenkor az érzés maga alá gyűr...

    VálaszTörlés
  3. Jaj,de jo volt ezt olvasni! :) az elet apro meglepetesei...amik sokszor oriasiak szamunkra
    Ezek a csodas veletlenek,talan nem is olyan veletlenek...

    VálaszTörlés
  4. Örülök, hogy egyetértetek velem: igenis vannak néha csodák ! És meg kell tudni becsülni ezeket - mert túl sok nincs belőlük.

    VálaszTörlés
  5. Lehet,hogy "igaz" lenne az a mondás, hogy (kb.) a lehetetlent azonnal megoldjuk, a csodákra kicsit várni kell ?

    VálaszTörlés