Betűk, számok, képek

Két blog igen magasan áll nálam a kedveltek listáján. Akár bevallhatom: irigylem őket, mert soha, SOHA még csak hasonlót sem fogok tudni „produkálni”, akármennyire igyekszem is kis életem morzsái bemutatni.

A mai wangfolyós anyag (bár mondhatom mindegyik, de mindig más és más okból) igencsak elgondolkodtatott – http://wangfolyo.blogspot.hu/2014/09/hurra-iskola.html eszembe 

juttatta az én kisiskolás-kori élményeimet.

Előre bocsátom, nincs iskolás gyerek a közelemben, fogalmam nincs, ma miképp és főleg mit tanítanak a gyerekeknek. A mocsok- és megszédült őrület-halomról, ami a netről látszik – nem akarnék írni.

Azt tudom, hogy – bár igazából sose szerettem iskolába járni – mégis megőrződtek pillanatok, melyeket az iskolával kötök össze. Pl. a fenti cikkben van egy kép, melyen a betűk gyakorlása látszik egy papíron. Hány, de hány újságpapírt firkáltam tele, mire jól sikerültek a betűk ! Mivel nem volt rendes, tiszta fehér papír se, többnyire az elolvasott újságokon, vagy apánk által a hivatalból hazahozott, (tán az eltüzeléstől így megmentett ?) papírokon gyakoroltunk. Érdekes módon ma is emlékszem ezeknek a papíroknak a tapintására, kissé kemények voltak, vastagabbak, mint a mai írólap és kissé sárgás, fényes felületűek. Egyik végén piros, másik végén kék tintaceruzával gyakoroltam. Nem is tudom  miért, tán az volt otthon, mert nem hiszem, hogy a kétszínű olcsóbb volt, mint a grafitceruza. Aztán a füzeteink ! Véletlenül találtam is ilyeneket, íme:

(http://pctrs.network.hu/clubpicture/8/8/4/_/1954_elsos_fuzet-001_884862_21826.jpg)

(http://pctrs.network.hu/clubpicture/8/8/4/_/1954_elsos_fuzet_884861_40136.jpg )

Igen, ilyenben tanultam írni. A számtanfüzet hátán meg ott volt a szorzótábla – amit egyébként számtanórán az egész osztály hangosan skandálva mondott fel minden áldott nap. Úgy szeretném tudni, ha ma leállítasz egy 8-9 éves gyereket az utcán és rákérdezel: Mennyi 8x4 ?  Rá tudja-e vágni, hogy 32 ???

(@x most erre azt kommentelné, ha nem írnám ide, hogy „és fontos, kell ezt ma még tudni ?” Háááát nem tudom…)

És ami még az iskolás élményem közül kitörölhetetlen: a vajaskenyér almával. Nyilván igen sokszor kaptam ezt tízóraira, a mai napi így ősz táján rákívánok, és eszem is efféle nosztalgia-reggelit. Rég volt – elmúlt, de néha jó felidézni ilyesmiket.

A másik gondolatébresztő képsor itt látható:

http://www.boston.com/bigpicture/2014/09/sleepers_part_ii.html

Ehhez valahogy nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni. Már máskor is mutattam képet a boston.com-ról és akkor is azt írtam: Mi bajom is van nekem tulajdonképp ? Semmi. Emberek milliói élnek  számomra tényleg elképzelhetetlen körülmények között. És talán mégis boldogok, abban a kis időben, amíg itt lehetnek. Vannak bánataik, gondjaik, de (remélem!) vannak örömeik. És kétségtelen, más valamilyen miliőbe beleszületni, s abban élni és más azt kívülről szemlélni – de azért aki emberibb körülmények között él, és nem gondol arra, hogy ők is emberek és bizonnyal mást, többet érdemelnének – annak bizony baj van a lelkével.

A szomorú az, hogy a rájuk gondoláson kívül nem nagyon tudunk/lehet mit kezdeni a dologgal. Valahol azért mégis csak ott lehet a bibi, hogy – egyrészt - túl sokan vagyunk,

másrészt nem igazán szakadtunk még el az őseinktől, az elvtől, hogy az erősebbé mindig a hatalom. Mint az állatoknál.