2014. október 8., szerda

Mindenféle (kalandozó gondolataim)


Mert én bizony nem tudtam, hogy ez a régen divatban volt mozgalom ma is él… És bár Baranya megyében túl sok helyen nincs lehetőség gyümölcs-szedésre, mégis kellemes hírként ért, hogy ebben a nyereség-orientált világban egyáltalán még létezik ilyesmi.
Az oldalon sok egyéb érdekesség is olvasható, ha van időd böngészni, nézz be ide !

 
A témához kapcsolódva: meglep, mostanában több ifjú ismerősöm is  próbálkozik „visszatérni a gyökerekhez”. Próbálkoznak kiszabadulni az áruházláncok szédítő, mégis hazug bőségének varázslatából. Próbálkoznak egyszerű, de egészséges ételekkel, saját tartósítással, sajtkészítéssel, kenyérsütéssel, pici kertben zöldség-termeléssel.

Nem akartam/mertem még sose belekezdeni egy olyasféle beszélgetésbe, hogy rájuk kérdezzek: szerintük mi várható hátralévő életük során pl. az élelmiszer-ellátás területén ? Gondolnak-e az esetleges klímaváltozás hatására, netán élelmiszer- vagy vízhiány miatt kitörő konfliktusokra, háborúkra ? Az ő életükben - sajnos - akár be is következhet valami ilyesféle tragédia.
Az viszont egyre gyakrabban jut eszembe, hogy én végülis milyen szerencsés korban éltem. Épp vége lett a háborúnak, amikor világra jöttem, és a mai napig hellyel-közzel békében élhettem. Volt „betevő falatom” volt tető a fejem fölött…

Nagyon gyakran eszembe jut kedvenc mesém, amit valahol egyszer régen már betettem a blogba, de most megismétlem, hátha akkor, ott nem mindenki olvasta:

Mosonyi Alíz – Háy Ágnes: Szekrénymesék

Volt egyszer egy Mari nevű szekrény. És ebben a szekrényben lakott egy nénike. – Nem itt kéne nekem lakni – sírdogált a nénike. – Nem egy gombos dobozban. Öregségemre nem ezt érdemelném. – Nénike, nénike – mondogatták a gombok. – Ne sírdogálj ! – Éppenhogy ezt érdemled. Vagy még ezt se. Ki rágta meg a télikabátot ? – kérdezték a gombok. – Én. – mondta a nénike. – Ki ette meg a csipkegallérokat ? – kérdezték a gombok. – Én. - felelte a nénike. - A bársonyködmönkét ? A selyemesernyőket ? Ki ette meg ? – Én, én. – felelte a nénike. – Azt a sok szép zakót, nadrágot Made in England, ki falta föl ? – kérdezték a gombok  – Hát én. – mondta a nénike. – Csakis én. – A molyirtót is ? – kérdezték a gombok. – Azt is. – mondta a nénike. – Igaz. Szép életem volt. – Hát akkor – mondták a gombok – nincs miért sírnod.


3 megjegyzés:

  1. na pontosan emiatt szeretek itt nálad olvasgatni
    köszi

    VálaszTörlés
  2. Én is ismerek ifjakat, akik vidéken újrakezdők és boldogok! Törekednek az önellátásra, amennyire csak lehet. Szerintem ennek van jövője! Ne függj senkitől - ha lehet! A fiatalok erősek, lelkesek, mindent meg tudnak tenni, ha akarnak! Az energia is megoldódni látszik Nappal, széllel. Ráadásul a magad ura vagy, ami az egészben a legjobb!:) Városban, egy panel lakásban mit lehet kezdeni, ha beüt a baj? Faluhelyen sok mindent ki lehet találni és az ott élő idős emberektől rengeteget lehet tanulni, amit készen kapsz, alkalmazhatod!

    A mese nagyon jó!:) Kösz.

    VálaszTörlés
  3. Igen, gondolkodni kell a mai fiataloknak, hogy hogyan tovább, ha mégis egyszer csak "beüt" valami krach...Jó felkészülni, jó megtanulni bizonyos "régi" tán idejétmúltnak tűnő dolgot, mert sosem lehet tudni, nem kell -e egyszer valami egészen ősrégi dologhoz visszatérnünk. Csak egyetlen példát mondok, ami, mint mint Damokles kardja a fejünk felett lebeg: hányan tudnak ma tüzet rakni, azzal melegíteni és főzni ? Hiszen lehetőségük sincs rá a 10. emeleten...

    VálaszTörlés