2014. december 16., kedd

Minden nem sikerülhet (Elmélkedés Toshio Sakurai szobrai kapcsán)



(Javítás, megjegyzés: Az alábbi szövegbe eredetileg, az „Álló asszony” szobor anyagaként márványt írtam, ez azonban gránit, miként ez a szoborlapon olvasható. Ott nem ellenőriztem.)  



Egyszer volt, hol nem volt…
1977-ben egy  japán fiatalember  Toshio Sakurai (http://www.toshiosakurai.com/#!english/c1738 ) érkezett a nagyharsányi szoborparkba – szobrot készíteni.  Pár évvel előtte  alapított családot, 1976-ban született második kislánya: Keiko. A sokezer kilométerre lévő családját akarta valamiképp magához közel hozni: hát kőbe „szoborta” őket…



Az egyiknek „Álló asszony” lett a címe. Én, ahogy ránéztem – talán a fekete gránit  gúla-alakja miatt - azonnal egy fejkendős asszonyra gondoltam. Hatalmas (180x60x60) erős, masszív alakja megbízható biztonsággal áll  - ráadásul a szobrász egy 1 m. magas talapzatra helyezte -  szinte „égbe-emelve”.
A másik kis szobornak a „Baba” címet adta – s ez az óriási  asszonyi alak mellett, tökéletesen visszaadja egy újszülött összekuporodó félelmét, a biztonságos anyai kar utáni vágyódását, a tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát. Ha a két szobrot egymás mellé helyezzük – szerintem legalábbis, bármennyire is különbözőnek tűnik a két stílus – igenis határozott mondanivalót lehet kiolvasni – s úgy érzem, ez volt annakidején az alkotó célja is.

Ám az élet zord és kegyetlen. Toshio Sakurai visszament Tokióba, az igazi, élő, hús-vér asszonyához és nagyobbik lánykájához és a pici babához, kő alakjukat pedig itt hagyta emlékbe nekünk.
Teltek múltak az évek, sőt évtizedek, történt, ami történt (vagy sokszor inkább nem történt, aminek kellett volna történnie) – a nagyharsányi szoborpark haldokolni kezdett, a terület gondozatlanná, elhagyatottá vált – gazdái változtak, és egyre kevesebb pénz jutott a fenntartásra. Pedig csodás kincs van ott felhalmozva, még akkor is, ha a szobrászok valami miatt a saját alkotásaikat nem forintosítják. Ha másféle világ lenne, mint amilyen van – ezeknek a szobroknak nagy része eladható lenne – nem is kevés pénzért, de legalábbis városok tereit, utcáit díszíthetnék  (a most látható  ronda giccsek helyett).

Amikor a Tettyén lévő Pintér kertet a nagyközönség számára megnyitották, a szoborparkból néhány szobrot elhoztak és itt kiállítottak. Így került ide Nagyharsányból a „Baba” – már soha meg nem magyarázható módon  „Élet és forma” címre keresztelve. A „mamája” pedig eltűnt – évekig senki nem láthatta. Sosem fogjuk tudni kideríteni, miképp dőlhetett fel a szobor, (mert tán csak nem a szél borította fel a több mázsás alkotást ?!) mindenesetre feldőlt, a gaz meg szépen benőtte. Tisztára, mint egy temetés. … Onnan kezdve senki sem kereste, ha volt lista, akkor talán „elveszettnek” jelölték, vagy nem tudom… (Van róla tudomásom persze, hogy a mai napig, a bozótosok rejtenek még ilyen-olyan megszobort köveket – csak azokat eddig még senki sem kereste, alszanak hát békésen az avar alatt….)

A kis Keikó és nővére – akit Yokunak hívnak -  időközben felnőtt. Mi több, egy harmadik kislány is érkezett a családba.  Yoku, édesapja nyomdokai követve, a képzőművészetek felé fordult és ugyancsak neves művésszé vált: http://www.yukosakurai.com/index.php?page=63&lang=en

Az indítékot ugyan pontosan nem tudom, de talán egy  2015-ös budapesti kiállításra szóló meghívása keltette benne fel édesapja ifjúkori művei utáni kíváncsiságot. Mindenesetre keresni kezdte azt a két szobrot, melyet apja 40 éve Nagyharsányban alkotott. A szálak hozzám (is) vezettek – csak csak tudok valamennyit ezekről a szobrokról én is, még ha nem is mindent.
Leveleket váltottunk, (Párizs – Tokió – Pécs !) fotókat küldtünk egymásnak a szobrokról, nekem voltak kétségeim a Pintér-kert-beli szobor és a „Baba” című  szobor azonosságát illetően (tán még ma is van bennem kis bizonytalanság) -  de végülis oda jutottunk, hogy nagy valószínűséggel azonos a két szobor. Az „Álló asszony" is „előkerült” a dzsuvásból, s bár nem az eredeti talapzatra állították ( ezt azonnal meg is jegyezte az alkotó ! – igencsak jó emlékezőtehetségről téve tanúbizonyságot 74 évesen!!!)  – de mégiscsak megvan a szobor.
Sajnos egymástól szétválasztva, 30 km távolságra…


Álló asszony - ma (Mennyivel kecsesebb volt 40 éve! S mindezt a megváltoztatott talapzat okozza.)
"Élet és forma" avagy a "Baba" - ma
Ez csak az én összehasonlítós játékom, a szobor mai alakja és a 40 évvel ezelőtti kép
Ekkor gondoltam én, a fene nagy szívemmel meg lelkesedésemmel, hogy milyen jó lenne egy „családegyesítést” végrehajtani – és a két szobrot újra egymás mellé helyez(tet)ni. Lehetőségeimhez mérten tettem is kísérletet a dologra – bár (bevallom) túlzott reményeket nem fűztem hozzá. Én egy kis senki vagyok, már miért kellene az én  javaslatomra bárkinek is bármit csinálni ?  És ugye manapság annyira jó szöveg, hogy nincs rá pénz…. (Nem, nem, nem írom meg, hogy mire van… de erre nincs.) Kész, slussz-passz. Miként gondoltam, sajnos ma meg is érkezett a válasz: „Nem megy a dolog.”

A baba és a mama mindörökre most már úgy tűnik, egymástól távol kell, hogy éljen. A 74 éves szobrászművésznek nem írhatom meg örömmel és dicsekedve, hogy „összehoztam” a „kő-családját”…
De nektek megírtam, hogy tudjatok róla: én szerettem volna valakinek örömöt okozni. Ennek az országnak, vagy a városomnak egy kis hírt szerezni, vagy büszkélkedni azzal, hogy itt érző szívű és művészethez értő emberek irányítanak, vagy legalábbis élnek….

Hát nem sikerült. Pedig milyen szép karácsonyi ajándék lehetett volna....Nem, nem nekem. Egy 74 éves szobrászművésznek Tokióban.
 
Egy 1970-es újságcikk. Toshio Sakurai az "Álló asszony szoborral.
 
Toshio Sakurai

Yuko Sakurai



5 megjegyzés:

  1. Egyszer...régebben... (ha nem is örömet akartam okozni) - "kapcsolatba kerültem" Szurcsik Jánossal (1931-Hercegszántó) - akinek volt/van egy sgraffitója (?) az uránvárosi postán ( napjainkban már "letakarva" )- szerencsés (?) - hogy nem semmisítették meg,- ill. annak "örült" az alkotója, hogy legalább van róla egy kép a neten. (nem tudott róla) - Említette még,hogy más alkotásaival mik történtek - (ami meglepett ?- talán életkora miatt ?- eléggé "beletörődve" írt róla.)
    Lehet,hogy az én "történetem" - mint általában - kevésbé kapcsolódik ide ? - elnézést érte. Más : talán említettem régebben - a (megszűnt) Pécsi Szemlében volt/van anyag (térképpel) a Pintér kert szobrairól. (persze,van/lenne facebook oldaluk is - stb.

    VálaszTörlés
  2. Aranyos, nem csalódtam benned. A napokban tévedtem a Szoborlap.hu-ra utaló bejegyzésre és meglepődve tapasztaltam mily sok közterületi szobrok fotóit gyűjtötted be és regisztráltad. E mögött rengeteg munka kitartás, szenvedély, szeretett rejtőzik. Amit csak felsőfokon tudok értékelni. Ebben a bejegyzésedben is az elhivatottságot tapasztaltam. Köszönöm. Manapság nem divatos a közjóért tenni, de neked köszönhetően sokunknak adsz erőt, hogy még mindig érdemes!( Még ha akadályokba is ütközünk.)

    VálaszTörlés
  3. nagyon jó olvasni a bejegyzéseidet, örülök hogy rád találtam:) mit gondolsz ha gyűjtenénk aláírást nem lehetne valahogy jobban hatná rájuk, hogy segítsenek? olyan jó lenne egymás mellé helyezni a két szobrot! bár tudnék valahogy segíteni..

    VálaszTörlés
  4. Kedves Micu - efféle "őrült vágyak" - mint két valaha szorosan összetartozó szobor újbóli egymás mellé helyezése - csak a magamfajta bolond öregasszonyok agyában fordul meg. A világ ma nem erről szól, majdnem mertem volna fogadni is rá, hogy nem csak pénz nem lesz rá, de SOKAN MEG SE ÉRTIK, amit írok. Nem baj. Én leírtam, akiről szól, sok ezer km-re örült ennek és ha még az olvasóim közül is van néhány - látom nem sok- ember, aki egyetért velem, azt külön köszönöm.
    Egyébként nem, nem hiszem, hogy egy ilyen "pitiáner/lelkizős" témának ebben a mai vad viharos, keserű, reménytelen korban lenne esélye a sikerre.

    VálaszTörlés
  5. Kyba: Lassan fogy az erőm és a lelkesedésem - de legfőképp a hitem abban, hogy "érdemes"...Ahogy öregszem, egyre nehezen tolerálom, viselem azt a világot, amiben élni kényszerülők. Kezdem tudomásul venni, hogy ami volt, elmúlt.

    VálaszTörlés