2015. február 12., csütörtök

Félelem

Vannak véletlenek ? Vannak ! Tegnap a háborútól való félelmemről írtam, és tessék, ma megint hasonló a témám. De ez van....mondhatom úgy is, ez van bennem....Elég szomorú, hogy nem a hóvirág-nyílásra KELL folyton gondolnom....



Ma láttam ezt a filmet. Láttam és hihetetlenül sok gondolat bukkant fel a fejemben. Egyébként többször előfordul mostanában velem, hogy szinte „megvilágosodom” – ráébredek valamire, amit eddig nem, vagy nem jól láttam. Korral jár ez, vagy mi az oka, nem tudom  ?

Mivel német nyelvű ez is (kétlem, hogy magyarul lenne valami hasonló, pláne, hogy pont ez elérhető lenne magyarul) – a lényeget leírom: Két idős ember  háborús élményeire való visszaemlékezéséről szól a film, mely élményeket egész életük során valahová jó mélyre, a tudatalattijukba „lenyomtak” – és öregedvén,  elszabadult  valami ebből az évtizedekig elrejtett borzalomból. Előbukkantak az emlékek, melyeket szinte lehetetlen egyedül feldolgozni.

Németországban (ezek szerint) van lehetőség arra, hogy az idős emberek lelkével is foglalkozzanak, a család ill. a gondozó intézmények részéről is.
Ez a két idős ember  amit átélt, szinte sosem emlegette, és mégis valahogy a családjuk megérezte ezt az eltitkolt, elhallgatott, elfeledni-akart szörnyűséget. Szenvedtek a gyerekek  apjuk rettenetétől és a házastársak is, párjuk  soha ki nem mondott, átélt borzalmaitól.
Szó szerint idézem a film – számomra két legfontosabb mondatát:
(kb.12.10 percnél) „A megmagyarázhatatlan félelmek a gyermekekben, a szülő feldolgozatlan háborús élményei miatt keletkeznek. A II. világháború traumája átöröklődik az utódokba.”

És ez a két kulcs-mondat volt, ami bennem mély nyomokat szántott. Érdekes módon először nem is a saját életem nehézségei, problémái jutottak eszembe, hanem a nem nagyon szeretett nagyapám emléke. Különös egy ember volt.  Hirtelen haragú, kiszámíthatatlan. Valahogy sosem tudtam/tudtunk közel kerülni hozzá. Megjárta Isonzót (ahonnan csak a támadás előtti napon rajta kitört vérhas miatt menekült meg) és  sajnos azt pontosan nem tudom a II. vh-ban Oroszország melyik részén járt, de emlékeim szerint az orosz front volt emlegetve.
18 éves volt az első háború idején, ezek után született Édesanyám. 
És miért is volt olyan  anyu, amilyen ? Miért nem tudtam soha igazán közel kerülni hozzá ? Mit hordhatott magában nagyapám rettenetéből ?

És én ? Apám 23 évesen a második háborúban, hadifogságban…Bombázások, légágyús tüzér induló...(ezt bárkinek, bármikor még ma is eléneklem....)

Miért volt az „szokás” nálunk, hogy már egészen kicsi gyerekkorunkban az Andersen mesékkel együtt hallgattuk, hallottuk, sőt gyakran kértük a család háborús „élményeinek” emlékeinek újból és újból történő elmondását ???

És végül: miért vagyok én olyan, amilyen ? Honnan bennem a megmagyarázhatatlan rettegés a bombázó repülőktől ? Sose éltem meg bombázást ! Régebben írtam egyszer már itt a blogban, hogy ha motoros utasszállító mélyen búgó hangját hallom, azonnal arra KELL gondolnom, hogy kitört a háború újra és jönnek a bombázók ??? Holott a józan eszem tudja, hogy ez szinte kizárt – de ott a „szinte” szó – és bennem itt a félelem.
….
Nem tudom, hányan vagytok hozzám hasonló korúak ? Nem tudom, van-e köztetek olyan, akinek vannak hasonló „élményei” ? És ha vannak,  azt miképp próbálta meg eddig feldolgozni, önmagának megmagyarázni, avagy félremagyarázni.

Mindenesetre  - számomra legalábbis – ez a film sokat mondott, sokat jelentett. Megértettem valamit, amiről eddig valójában konkrét tudásom nem volt. És nagyon remélem a mai fiatalokban efféle gondolatok már nincsenek.

Habár….
Hol voltatok pl. Csernobil idején ? Mit, mennyit tudtok róla ? Eszetekbe jut-e, hogy a gyereketek/unokátok mit hordoz abból a halál-felhőből magában ?

5 megjegyzés:

  1. Szerintem pedig nincsenek véletlenek, a megmagyarázhatatlant próbáljuk ezzel "megmagyarázhatóvá" tenni.
    Hiszem, hogy bevonzzunk dolgokat, témákat, embereket stb. az életünkbe, sokszor anélkül, hogy tudnánk.
    A téma, amit feszegetsz is épp ezt bizonyítja, nem véletlen, hogy mi ültetődik át belénk a felmenőinktől, mi minden van ránk hatással, anélkül, hogy az tudatos lenne.
    Érdekes a téma, a pszichológia mély bugyraiba visz és segít megértetni, feldolgozni dolgokat, tényeket.

    VálaszTörlés
  2. Szerintem az egyik legnagyobb gondunk és számos problémánk forrása, hogy nem beszélünk. Nem beszélünk a történelmi traumáinkról, inkább bűnbakokat keresünk és őket hibáztatjuk, ezzel letoljuk magunkról a felelősséget. És ezt tesszük generációk óta, ezt a modellt adjuk tovább a gyerekeinknek, unokáinknak. Ennek a hozzáállásnak szörnyű következménye, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazon ballépéseket, meghozzuk ugyanazon döntéseinket, amik újra és újra bajt és fájdalmat okoznak. Csináljuk mindezt annak ellenére, hogy ismerjük a mondást: "Más kárán tanul az okos, a buta a sajátján se."

    VálaszTörlés
  3. Igaz, a filmet nem láttam,- ill. minden bizonnyal Magyarországon is is van lehetőség "lelki bajok" kibeszélésére,azoknak akik ennek szükségét érzik. Azt sem tudom,hogy - mivel még az 1945-ben születettek is már 70 évesek - vajon a II.v.háborúban részt vettek (katonák) közül mennyien élhetnek ?- ( az is igaz,-állítólag - a németek hozzánk képest pl. a holokausztot is "jobban kibeszélték"- stb.)
    Csernoblihoz meg talán annyit : bár nem akarnék én senkit sem rémisztgetni,- itt volt az uránbánya,-meg maradt a meddője, meg egyebek - esetleg inkább arra gondolni,- ( szőlőben nem a mosatlan gyümölcsöt,zöldséget fogyasztani ) - stb.Ráérőbben meg megnézhetik a pécsi légszennyezettséget... (már ha működik az a pár ( 3db.) műszer... vagy a háttérsugárzást a katasztrófavédelemnél.

    VálaszTörlés
  4. Kifelejtettem, hogy pl. a bombázásokhoz :
    Menekülő egyetem c. film, (igaz elég régen láttam) - benne a (pécsi) Dénesi Ödön és társainak visszaemlékezése.
    Épp' aktuális, mert 1954.február 13-14 Drezda bombázása.
    Aki nem olvasta volna,- Kurt Vonnegut : Az ötös számú vágóhíd.
    Más (2) : csak-csak megegyeztek (?) a "nagyok" abban, hogy (legalább) tűzszünet - vasárnaptól (?) Ukraknában.

    VálaszTörlés
  5. ...persze, 1945-öt akartam volna írni...

    VálaszTörlés