2015. június 18., csütörtök

Miért nem beszél(t)ek ?



Be kell valljam, minden héten, bűneimért önként vállalt penitenciaként élem meg, hogy a nagynénimet meglátogatom a szeretetotthonban.  Mert ez a neve ”Szeretetotthon” – holott…..hát se nincs itt igazi szeretet, se nem igazán otthon ez – csak ezeknek a dolgoknak valamiféle pótléka.
Szeretet  alatt azt kell érteni, hogy enni adnak, élni segítenek, és otthon alatt azt, hogy van tető a feje felett, télen meleg a szobája. Mosnak is rá, orvos is jár. Virágos kert és kápolna istentisztelettel is van.
Mi hát a bajom ezzel ?

Nos az a bajom, hogy minden áldott alkalommal magamat látom ott… Átélem, mi történne velem, ha a sors oly kegyetlen lenne hozzám, hogy nem tudnék máról holnapra meghalni, s valami ilyen helyre kellene bekerülnöm…
A gondolatától is beteg vagyok.

Nagyon sokat töprengek, sokszor fél éjszakákon át, hogy miért nem beszélnek az öregek a testi és lelki fájdalmaikról ? Miért tűrnek el mindent megadással, talán még befelé sem lázadozva/tiltakozva /panaszkodva ? Kétségtelen, a helyzeten az sem változtatna, ha reggeltől estig erről beszélnének csak. Sőt, bizonyára saját helyzetüket még jobban megnehezítenék. Olyan lenne ez, mint ha egy sebet folyton felkaparna az ember – s emiatt sosem tudna begyógyulni….

Jó, tehát nem panaszkodik az ember úgy általában mindenkinek – de egy, egyetlenegy embernek se lehet elmondani, mi fáj ?  Igaz, ha ő nem tud segíteni rajta, mi értelme lenne, őt „bántani” ezzel, éreztetni vele tehetetlenségét, netán lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne….
De ha hallgatunk a fájdalmas dolgokról, akkor az utódaink sosem fogják megtudni, hogy milyen nehéz volt nekünk – legfeljebb akkor majd, ha ők is a mi helyzetünkbe kerülnek.
És akkor ők fogják feltenni a kérdést, miért nem beszéltünk mi nekik erről ????

S a kör bezárult.

Hívom, szólítom drága Nagymamámat, néha még Apámat és Anyámat is: Miért nem figyelmeztettetek, hogy az élet, mint a gyorsvonat, úgy robog ? Amikor harminc voltam, miért nem szóltatok, hogy most vagyok életem „csúcsán” ? Hogy élvezzem a napokat, értékeljem minden percemet, örüljek minden eseménynek, legyek hálás mindenért jóért, ami velem történik, mert ilyenek soha többé nem lesznek ! ? És miért nem mondtátok, hogy az öregség ilyen nehéz ? Hogy ennyi  baj várható ? Hogy fájni fog testem is, néha bizony a lelkem is ?  Hogy oly kevés örülni-való marad ?
És:
Ne figyelmeztessem akkor most én se a gyerekeket ? Ne mondjak  még annyit se, hogy ….„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát."
Még egyszer sem mondtam nekik, holott itt furakodnak a számban a szavak: Tudatosul-e bennetek, hogy most, harmincas éveitek közepén vagytok a „csúcson” s ez után csak „lefelé” van ? Hogy minden napnak duplán örüljetek, mert soha többet nem lesz olyan szerda, mint a mai….

És néha, hosszúra nyúlt éjszakákon,  úgy hallom, mintha mégiscsak érkezne valamiféle válasz, tanács onnan a földön- és időntúli messzeségből, ahol őseim tartózkodnak: „Hallgass ! Jól van ez így, a jövő szomorú képével ne rontsd el a mai napjuk örömét.” És: „Ne panaszkodj – meg úgyse értik, s egy idő után bizonyára kellemetlenné is válsz, ha csak a bajaidról beszélsz. Mosolyogj s tegyél úgy, mintha minden rendben lenne. Te is tudod, talán ők is, hogy ez hazugság, de mégis cselekedj így. És ha kell, ha nagyon kell, hát sírj befelé….”

Harminc év múlva ők fogják számon kérni tőlem, hogy miért hallgattam el az  igazságot ????





8 megjegyzés:

  1. Nekem mostanában rengetegszer eszembe jut, hogy nagymamám, aki 3,5 éve ment el 95 évesen már az én gyerekkoromban mondta, hogy milyen rossz/csúnya dolog az öregség. Én akkor nem értettem s inkább irigyeltem, mert azt gondoltam, hogy bölcs és jó lenne annyit tudni, mint ő, meleget adni, sertepertélni a ház körül stb. De mikor ilyeneket mondott, megmutatta, hogyan lötyög, leffeg a valaha volt csodálatos karizma, amivel még így is rengeteget tudott dolgozni, nemhogy fénykorában.
    Most, hogy elmúltam 40 és egyre több a ránc, az ősz hajszál, a dudorodó visszér és nincs nap, hogy ne fájna valamim már ébredéskor, szinte toporzékolni tudnék, hogy nem akarok megöregedni!!! S bár én is a 30-as éveimet tartottam a legjobbnak, azért - bár ez már részben hanyatlás - ezt az évtizedet is még nagyjából a fent lévő szakaszban képzelem el. De az a gondolat, hogy pl. 50 éves koromban nem lesz esetleg munkám hatalmas félelemmel tölt el. Nekünk már nem lesz nyugdíjunk, vagy éhen halunk, ha nem tudunk félretenni, vagy a megemelt nyugdíjkorhatár miatt a munkapadból megyünk a temetőbe - ha lesz honnan. Mert kinek fogok én kelleni mondjuk 65 évesen mint munkaerő???

    Szerintem igenis jó dolog beszélni a fiatalokkal az öregségről, még akkor is, ha akkor és ott nem értik talán. Nyilván nem örökké, megállás nélkül, de ha adódik rá egy jó alkalom, akkor igen.

    Nagyon fájt, ahogy anyukám elment, de annak végtelenül örülök, hogy az ő szabad lelkével egyetlen napot sem töltött kórházban, s főleg nem szorult arra, hogy egy efféle otthonba kerüljön. Mindennapos félelmem ugyanakkor az, hogy ha esetleg a nagynéném erre szorul majd később, azt hogyan oldjuk meg, hogyan dolgozzuk fel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon óvatosan talán tényleg lehet/kell beszélni, de ez igazándiból senkin sem segít...
      Számtalan szabad órámban azon is elmeditálok néha, hogy ha ekkora a munkanélküliség, ha tényleg sokan keresnek munkát, akkor egy idősebb, de még nem ápolásra szoruló ember mellé miért olyan nehéz rendes segítőt/ápoló-gondozót találni ?
      Igaz, az Ausztriában, vagy Németországban dolgozók "havi díját" - ami kb.1000 Euró - itt senki sem tudná megfizetni a szülője ápolásáért, mert tán maga sem keres ennyit....
      De egy bizonytalan segélynél talán mégis több lenne - még ha csak ideiglenesen is.

      Törlés
  2. A kivétel erősíti a szabályt ?- (vagy hogy' is van ?) Ha beírod a keresőbe,hogy Idősotthonok Pécs - talán ott is látható, hogy csak ez az egy van - (azóta,hogy más a tulajdonos) - Igaz,olvasom, az "egyházaknak" próbálnák átadni az ilyen otthonokat ( terv)- majd meglátjuk, ők, hogyan nevezik el.
    ... Hogy ki,mikor van a "csúcson,"- az is eléggé egyénenként változik. (Van, aki pl. azt tartja, 50 év után van a "már csak lefelé"... ill. ki,hogyan érzi.) Nem tudom,manapság meddig tart a "lázadás kora,"- amikor még a "jót sem" ( szinte semmit sem ) fogadnak el a fiatalok az idősebbektől. Én csak a magam nevében beszélhetek, én bizony (más gyerekét sem ) - de a sajátaimat sem nagyon akarnám figyelmeztetni különösebben. Ha pedig nekem bárki feltenné a kérdést, miért nem beszéltem róla : a válaszom : mert nem kérdeztél. ( "Előre" pedig nem foglalkoznék azzal, hogy ki,mit akarna mondani nekem, vagy kérne rajtam számon bármit is.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. NEM csak ez az egy (Malomvölgy) van Pécsett - hanem még öt. Egyik sem jobb ennél, az biztos...(Három másikban is jártam már.)
      Nos, én sem mondom el a gyerekeknek ezeket - de attól még bizony sokszor elgondolkodom a dolgon....

      Törlés
  3. Sokat gondolkodom ezeken a felvetéseiden.
    Ha mondták volna, mit csináltál volna másként? Lett volna másként?

    Visszagondolva huszonéves vagy az előtti időmre, mondták volna (igen, azt hiszem mondták) erre figyelj, ezt ne csináld ill. azt tedd, tettem volna e másként? Azt hiszem nem. Huszonévesen nem tudunk belegondolni mi lesz ha... el sem tudjuk képzelni, amikor már negyven évesen fáj, húzódik, stb.
    Mégis meg kell említeni, beszélni kell róla mit hozhat az öregség. Tudni kell, tudni illik. Eljön az idő, amikor ezeket a szavaket előhozzuk az emlékeink közül és talán még van rá lehetőség korrigálni.
    Recept nincs szerintem, mindenkinek a maga úját maga kell megtalálni és végigmenni rajta, leírások nélkül. Maximum egy iránytűt adhatunk, merre kel a Nap, honnan fúj a szél és eső esetén mit lehet tenni. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon nehéz, vagy tán lehetetlen lenne a "bajokról" úgy beszélni, hogy azok ne panaszképp hangozzanak. Azt hiszem ez itt a probléma, jó is lenne figyelmeztetésképp néhány dolgot mondani, de nem szívesen mutatja gyengének, szánandónak, esendőnek magát senki (talán csak élete utolsó óráiban - vagy sokan még akkor sem).
      És a kérdés még így is megválaszolatlanul marad, ha mégis elmondana az ember dolgokat, mit tudna azzal megakadályozni ? Hiszen nagy valószínűséggel túl komolyan egyik jótanácsot sem vennék. Gyanítom én se vettem komolyan azt a pár dolgot sokszor, amit mondtak nekem.

      Törlés
  4. Ismét egy nehéz téma ..........
    Még gyermeklányként nekem mondták , hogy mit igen és mit nem . Aztán később már megbántam hogy nem fogadtam szót, de már késő volt :-(
    Aztán olyan hamar elmentek a Szüleim egymás után hogy nem volt idejük már mondani semmit.
    A Nagyi nem panaszkodott soha . Láttam , tudtam, átéltem mellette minden baját, fájdalmát, de akkor sem mondott semmit, még akkor is amit tudott segített .
    A mai "derékhad " a gyermekeim korosztályának is megvan a maga baja , nem akarom leterhelni őket még a saját nyűgeimmel is. csak annyit mondok amennyit kel, nem szeretném ha nyafogó nyűgös öregasszonynak lássanak.Kérdezni nem kérdeznek .(Ők sem) .

    Viszont én még a negyvenes éveimben is nagyon jól éreztem magam .
    Cseppet sem hittem magam öregnek, tele voltam energiával, tettem a dolgom .

    A jövendőt nézve , örülök hogy nem most vagyok fiatal.
    Összeszorul a szívem ha arra gondolok milyen sors vár a gyerekeimre , unokáimra .
    Meddig lesz munkahelyük, lesz e nyugdíjuk, lesz e orvosi ellátás, iskolai lehetőségek stb?

    Elgondolkodtam hogy jó lenne e ha beszámolnék minden bajomról fiatalabb családtagjaimnak.
    Rájöttem hogy nekem ad egy tartást ha nem mutatkozom esendőnek.
    Sokkal fontosabb az hogy miattam ne aggódjanak , éljék az életüket szépen , engem (minket) ez tesz boldoggá .

    Azt hiszem ebben a kérdésben mindenkinek egyéni véleménye van amit a saját sorsát visszanézve tud megválaszolni.

    mmama

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tökéletesen egyetértek veled, a mai fiataloknak MÉG nehezebb lesz, mint nekünk most. Mi legalább egy normális, nyugodt életet élhettünk, és (a mai napig) még a nyugdíjat is megkapjuk. De mi lesz velük ? Hogy lehet(ne) pl. egy mai fiatalt rávenni arra, hogy már MA kezdjen takarékoskodni a 30 év múlva esedékes nyugdíjas korára ?? Mit mondtam volna én egy ilyen esetben ? Ó hol van az még !!! - talán én is ezt éreztem volna....
      "Rájöttem hogy nekem ad egy tartást ha nem mutatkozom esendőnek." - ez egy kulcsmondatod.... Valóban ennek nagy szerepe van az életünkben.
      De azért én mégis sokszor töprengek, mi lesz velük.....?


      Törlés