2015. június 21., vasárnap

Mintegy folytatásaképp az előző témának…


A nagynénim lakását az unokatestvéreim természetesen „felszámolták” – el akarják adni, hiszen mindegyiknek van lakása, nincs rá szükségük, sőt – szerencsére még a gyerekeiknek se….
Engem közelebbről érintő lakásfelszámolásban csak akkor volt részem, amikor Édesanyám meghalt, s az ő lakását kellett kiüríteni – de egyrészt az elvesztése miatti fájdalomtól nem is igazán voltam tudatomnál és gépiesen csináltam a dolgokat, másrészt régen volt, majd 30 éve. Most, amikor felmentem a nagynénim szétdúlt, részben már kiválogatott lakásába, nagyon nehéz lett a szívem. Biztos belejátszik ebbe a saját lakásom felszámolásának majdani sorsa, bár remélem nem kell személyesen átélnem.

A nagynénim szívesen olvasott. A gyerekek igaz, elvittek valamennyi könyvet, de nem sokat, a zöme egy kupacban a földön hevert. Azonnal az a pár évvel ezelőtti, vásárban látott kép jutott eszembe, amikor a kisteherautóról ugyancsak egy nagy halomba dobálták le az eladni szándékozott könyveket. Az, akkor is fájt, ez, most is. Elhoztam párat belőle, melyek nekem nem voltak meg – de a zöme mégiscsak ott maradt. 
Az unokahúgom zsákba rakta azokat a ruhaféléket és egyéb dolgokat, melyekre én azt mondtam, szétosztom a rászoruló ismerőseim között. 2 autót pakoltunk a csomagokkal úgy tele, hogy az ajtókat alig tudtuk becsukni.

És itthon nekiálltam a válogatásnak. Hát nagyon nehéz lett a szívem, mert sok ismerős dolog került a kezembe. Kalap, retikül, amit szeretett és sokat hordott, kedvenc kispárnáiból egy, kézimunkafonalak, kötőtűk (Istenem, kilométerekben lehetne számolni, hogy menyit kötött életében. Én ifjabb korára szinte csak úgy emlékszem, hogy kötőtű van a kezében….) Megkezdett rúzsok, üvegek félig kölnivel, azzal az illattal, amit „róla” ismerek, cipők,  temetőbe szánt művirágok, kis perzsaszőnyeg, és egy csomó konyhai cucc, tálak, tálcák, üvegek, tányérok, lábosok…. Felsorolni se tudom, mi minden.

Az itthoni, szomorú-szívvel végzett szétosztályozás során találtam meg, talán az édesanyjának, vagy akár a nagymamájának, egy kis hímzett szalvétáját, azsúrozott alsószoknyáját, érdekes fehérneműjét, melyeken látszott, hogy ezer éve nem hordta senki, majd szétfoszlottak már,  a felettük elmúlt idő miatt, de kegyeletből, szeretetből, talán rájuk való emlékezésképp mégiscsak évtizedek óta őrizgette valaki. De a lehelet-finom azsúrozás tartott és a koronás-monogramos hímzés is. Csak mostantól már a további őrizést senki sem vállalta.

És minden egyes darabnál, az zakatolt a fejemben, hogy majd az én dolgaimat is ugyanilyen módon szortírozza valaki: Ez kell - ez már semmire sem jó…  s közben felteszi a kérdést: „Miért őrizgette ezt vajon ?” s nem fogom tudni neki már elmesélni a kutyás blúzom sztoriját – amit semmi pénzért senkinek oda nem adnék, pedig már nem is jó rám, vagy ki fogja megmagyarázni, hogy egy üres dezodoros flakon és egy ugyancsak üres kölnisüveg miért van kincsként elrejtve ????
Egy ideje gyakran járkálok úgy a lakásomban, hogy felteszem a kérdést önmagamnak: tényleg szükséged van erre vagy erre ? És be kell valljam, sokszor megesik, hogy egy-egy dolgot kézbe-véve azt mondom: nem, ez nekem már nem kell, továbbadom. És akkor én keresek gazdát neki. Olyan új gazdát, aki örül neki, s akinek az örömét én is látom. És ez jó érzés, mellesleg egy darabbal kevesebb, ezzel már nem lesz gondja az én lakásom felszámolóinak.

És most ne mondjátok azt, hogy miféle gyászos témákat szedek elő ! Nem gyászos ez, hanem nagyon is életszerű. És nem vagyok ettől bánatos, mert már rég elfogadtam, hogy ez az élet rendje, születünk, élünk, meghalunk. Minden, de higgyétek el (fiatalok) minden idős emberben bent van ez az érzés, de nem beszél róla ….
A hallgatásnak, amiről pár napja is írtam, ez a folytatása.  Erről SE beszélünk. De a gondolat, attól még, hogy nem mondja ki a szánk, a fejünkben ott marad.





„Témazáróként” pedig álljon itt egy vers:


HELTAI JENŐ: KÉRDŐÍV

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdõivet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyzõ jegyzi majd.
Mit fogsz felelni -- mert felelni kell!
– Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért?
Avagy Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?


14 megjegyzés:

  1. Hm, milyen érdekes. A héten mi is pakolásztunk, költöztettünk. (Apósom meghalt, anyósom új helyre, új lakásba költözött.) Régen őrzött dolgok, az életük egy része, amibe most még mélyebb pillantást nyertem. Sok mindent elajándékoztunk, vagy kidobtunk. Kevés mindent vitt magával, az emlékek miatt is meg a hely szűke miatt is.
    Nekem is megfordult a fejemben, ki fogja a mi dolgainkat szortírozni... Bár mi már évek óta tudatosan nem halmozunk, pontosabban tudatosan szelektálunk. Egyre kevesebb tárgy van amihez ragaszkodunk, többnyire használati értékűek. Emlékeket, fotókat (eldobhatatlan, itt kering majd a neten) és kavicsokat gyűjtünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nehéz kérdés ez, mert hogy mi hasznos, szükséges és mi kell - azt mindenki másképp ítéli meg.Néha a józan ész sugallata ellenére is megtart az ember dolgokat, mert hátha mégis szüksége lesz rá...A neten tárolt "emlékekkel" én úgy vagyok, hogy semmi esetre sem érzem "örök életűnek" - nem sok kell hozzá, hogy az egész "mindenség" egy napszélvihartól, vagy valami hasonló, tőlünk független eseménytől máról holnapra mindörökre eltűnjön.

      Törlés
  2. Igen ! Ez a lakásfelszámolás sem a vidám dolgok közé sorolandó.
    Csináltam eddigi életemben három alkalommal, és volt pár amiben "mellékszereplő" -ként vettem részt segítve az unoka nővéremet .
    Mindent átnézni, kirázni, miközben jönnek a gondolatok hogy Ő fogta-használta-óvta valamikor.
    Amire volt jelentkező azt odaadtuk, használják tovább. A még hordható ruhákat levittem a közösségi házba, ott a rászorulók mindig válogathatnak a valahogy oda került ruhákból .
    Sok mindent ki is dobáltunk, nincs rá szükség, és tároló hely sincs.
    Őrzöm a papír alapú fényképeket, a Nagyi készítette Édesapámnak 1924 ben horgolt keresztelő réklit és sapkát, valamint a másik Nagyim jellegzetes arany medálját. Sajnos a lánc már rég tönkre ment, de a saját láncomon a mai napig is a nyakamban hordom.
    Anyukámtól egy 4 cm hosszú gyöngyháznyelű apró bicskát őrzök, ezt még én vettem 8 éves koromban egy balatoni nyaralás alkalmából.A holmijai között találtam rá .....
    Apósom után egy órát őrzünk .

    Nem olyan rég egy orvosi vizsgálat után azt mondtam magamnak hogy te most kialmozol mindent ne maradjon utánad sok dolog amit ki kell dobálni. Valamennyi úgyis lesz de ne legyen megterhelő senkinek sem .
    Ekkor kegyetlenül kitakarítottam , mérlegeltem és úgy döntöttem hogy amit nem vettem fel két éve azokat már nem is fogom, ki vele.............
    A sok varrós vackot , dirib darab anyagokat , apró szirszarokat nem őrizgetek ki vele........
    Ami van még azokat viselem hordom, és a három cipősdoboznyi varrókészséget ha kis szerencsém van sikerül majd feldolgoznom.
    Csak a kedvenc könyveimet hagytam meg , a többit elvitték a gyerekeim és egy kis barátomnak is jutott belőlük egy bőröndnyi .
    Nem akarok halmozni semmit .
    A Kérdőív -re válaszolva : Nem tennék semmit másként, mindennek úgy kellett lenni ahogy volt.
    Vállalom a ballépéseimet, örülök az elért jónak .
    Persze mondhatnám hogy okosabban mást tennék, de az már nem én lennék .
    Ez a Sors az enyém , megszerettem . Majd eldől Ő mennyire , meddig szeret engem :-)

    Ezekben a szalvétákban rengeteg kézimunka van , és egész készleteket csináltak .
    Alsó ruhák, ágy és asztalneműk stb.....
    Tisztelet és dicséret az elkövetők egykor volt dolgos kezének .

    mmama

    ( nem mondom hogy száraz szemmel olvastam és írtam )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Részben én is csináltam már selejtezéseket - a ruhafélék zömét pl. akkor adtam tovább, amikor abbahagytam a munkát és már nem volt "szükségem" arra, hogy minden nap másik ruhában "pompázzak". Nagy gondom nekem a sok könyv - mert bár rendelkeztem arról, hogy egy iskola "örökölje" - de még képtelennek érzem magam arra, hogy MOST odaadjam nekik. Hiszen hol ezt, hol azt veszem kézbe. Igaz, van sok, ami évek óta nem volt elől....
      "Rongy-gyűjteményem" (hajdani varrásból maradt anyagok) - már rég egy kézimunka szakkörnél kerültek hasznosításra, szóval próbálkozom én - de nem könnyű....

      Törlés
  3. Feltételezem vannak akik ismerik Bródy János : Filléres emlékeim c. dalát ( vagy írhatom úgy is,hogy versét) - ott többször elhangzik : "... filléres emlékeim,oly drágák nekem..." Szerintem a hangsúly a nekem-en van ! Így aztán, különösebben nem várom el senkitől sem,hogy az én "dolgaimat" - ( amelyekhez a kapcsolódó történetet,-ha van - nem is ismeri-) - életem után "becsben tartsa." Szerintem akkor az már oly' mindegy lesz. ( az elhunytnak) Régebben írtam, mára elfelejtettem, a harmadik ( vagy a negyedik ?) generáció pedig végképp' nem fog emlékezni ránk. Kivételes eset (?) - hogy pl. a 4 éves unokám ismeri a 80-84 éves dédszüleit,- de szerintem nem ez a jellemző. Könyvekhez : (de máshoz is ) - aki nem úgy nőtt fel,hogy olyasmiket látott volna, - (pl. a könyv,az olvasás szeretete, stb.) - azoktól ne várjuk el,hogy se' perc alatt megváltozzanak. Esetleg ajánlom ezt Nosztalgia [ Nem feledni !- bármit dobtok ki, azt "szelektíven" tegyétek ! - (gyűjtősziget,vagy "kék" edény (családi háznál ) - Pécs ]

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó ez a szöveg, amit ajánlottál...És hát persze, hogy egyetértek veled, az "én dolgaim" nagy valószínűséggel csak nekem fontosak, tehát nincs okom-jogom az utánam következők szemére hányni, hogy ők azt, miért nem becsülik, értékelik. De ettől azért még én sajnálom, hogy bizonyos dolgok, tárgyak, események velünk, vagy szeretteinkkel együtt mindörökre eltűnnek.

      Törlés
  4. Nálunk a múzeumban volt egy kiállítás régi ruhákból. Csipkék, fátylak valami hasonló címe volt. Ismerősöm több családi emléket adott oda nekik, a padláson találta, még az édesanyja báli ruhája, kis kori- és csecsemőruha volt, stb. Neki büszkeség volt viszontlátni, nekünk meg, hogy van közben kire gondolni. Engem ezekből a családi kiürítésekből kihagytak, de tudták, mik a gyengéim, ezeket megkaptam, máig őrzöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elgondolkodom, hogy vajon a mai 30 éves 40-50 év múlva mit fog őrizgetni-rejtegetni múltja kincseként ? A technikai kütyük elavulnak, megőrizni nem érdemes őket, amúgy is "eldobós társadalomban" élünk. Fogalmam nincs (igaz még nem is kérdeztem, de komolyan mondom, legközelebb egy adódó alkalommal megteszem), hogy a "mi gyerekeink" 33-35 évesek mit őriznek "kézzelfoghatóan" a múltjukból. Mert emlékükben megmaradnak események, - nem is olyan régen bebizonyították - de tárgyak ??? Hát nem tudom... van-e valami, amit pl. akármelyik a gyerekkorából őrizne....

      Törlés
  5. Igen nehez dolgok ezek. Az en szemem sem maradt szaraz,hogy mmama szavaival eljek.
    Az a tipus vagyok aki minden vicik-vackot megoriz, nehezen valok meg dolgoktol, meg egy nylon szatyrot sem szivesen dobok ki,es ha vegre megteszem,akkor masnap biztosan kiderul, milyen jo lenne,kar volt kidobni. Most sirjak vagy nevessek magamon? Tanulnom kell toletek es bizony idonkent nagy-nagy szortirozasokat kell vegeznem. Tudom en ezt jozan eszemmel,megis nehez, epp ezert jo,ha -,mint Te is ezzel az irasoddal - figyelmeztetnek ra. Koszonom!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy gondolom, senkinek sem könnyű rászánnia magát egy-egy ilyen leltárra, majd az ezt követő "válásra". Hiszen nyilván minden darabhoz - s legyen ez egy könyv, egy ruha, vagy bármi más - valamiféle kicsiny emlék, élet-darab kötődik. Van amit az ember viszonylag könnyű szívvel tesz a "NEM KELL" zsákba, de bizony sok olyan is van, ami visszakerül régi helyére. Aztán várja a következő selejtezést....Előbb-utóbb minden sorra-kerül.

      Törlés
  6. Szeretek kirakodóvásárokba járni. Egyszer éppen az orrom előtt vittek el egy asztalkát, ami nagyon-nagyon tetszett. Amikor ezt öreg barátnémnak elmeséltem, rám nézett és azt mondta: "minden tárgynak meg van a maga sorsa, annak az asztalnak nem te voltál megírva".
    Azóta, amikor körülnézek a lakásban, mindig eszembe jut ez a mondat, és nem aggódom. Valaki biztosan nagyon fogja szeretni a nekem kedves tárgyakat. A fiam pedig biztosan magával visz valamit, amiről majd eszébe jutok. :-)
    Ennek ellenére az utóbbi időben elég durván szelektálok. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van amikor igaz a néni mondása, de bizony van, amikor nem. A fentebb említett rokonom esetében - hát nagy szerencse, hogy nem látta a "végeredményt". Persze lehet, hogy azoknak a tárgyalnak épp az volt a sorsuk....Én próbálkoztam némely dolga megmentésével, remélem sikerrel tovább-ajándékozva azt, de mindent én sem tudtam/akartam felvállalni. Ezért érzem jobb megoldásnak - amibe - miképp írtam is, belekezdtem - még életemben próbálok néhány dolgomnak új gazdát keresni....Te is jól teszed, hogy így döntöttél.

      Törlés
  7. Bár lényegesen fiatalabb vagyok az itt eddig hozzászólóknál (már majdnem 41), ez a téma még nekem is frissibe fáj... Amit nem írtatok le, de még előjött bennem: most, hogy anyukám elment, a nagynénémnek én maradtam az egyetlen élő támasza, s ezért mostanság sokkal többet járok a házban, ahová születtem, s ahol 6 éves koromig éltünk a szüleimmel, a nagynénémmel és a nagymamámmal. Hihetetlen sok, számomra nagyon fontos emlék kötődik oda. Bár mentek már el korábban mások is (dédszüleim, nagymamám testvérei, apai nagyszüleim, két nagybátyám), akikhez kisebb-nagyobb kötődésem volt, a nagymamám volt az első, akinek a távozása rettentő mélyen érintett. Ráadásul akkor az autóbalesetem után a hatalmas hóban csak az orvossal való nem kis közelharc árán jutottam el a temetésére. Az állapotomból kifolyólag én nemigen voltam ott a selejtezésnél. A nagynéném gondját onnantól főként anyukám viselte, s így együtt rendezgettek. Vannak dolgok, amiket ép ésszel fel nem érek, hogy anyukám miért dobott ki. Nekem, az unokának fontosan lettek volna, kincsként őrizném őket.

    Ugyanakkor ahogy olvaslak benneteket, lesz számomra világos, hogy anyukám is csinált ilyen selejtezést. Amit nem volt muszáj meghagyni, ami csak a magánélete volt és nem akarta itt a nyomát, azt valamikor kidobta. Bár van még pár kicsi zug, amit nem volt erőm feltúrni, a kis szempillantásokból úgy sejtem, amikre gondolok, azok valóban nincsenek már meg.
    Amikor meghalt, első felindulásomban én is kidobtam olyan dolgokat, amiket most már nem dobnék ki. Most már sokkal lassabban, megfontoltabban selejtezek, apránként. De ha belegondolok, hogy egyszer a lakásától meg a hajdan volt szülői háztól meg kell válnom, el nem tudom képzelni, hová tenném a sok könyvet és sok egyebet, azokat a dolgokat, amik nekem kincsek, mert a mostani helyünkre már egy légypiszok sem fér lassan, s a gyerekek csak nőnek, s velük nő az ő holmijuk hatalmas halmaza.
    Én a saját dolgaim között már most szelektálok, s próbálom csak azt meghagyni, amire vagy még nekem szükségem lehet, vagy valóban érték. Sajnos nemrég egy betörésnél pontosan az ilyen családi ereklyék egy része keresett magának új helyet...

    (A múltkor, amikor először írtál nagynénédről, még nem éreztem, hogy elment. Nem tudom, mennyire kötődtetek, de nehéz lehet most Neked... Egy nagy virtuális ölelést küldök az éterben...)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is egy gyors "egyértelműsítés": a nagynénim még él, de szociális otthonba költöztették, mert ellátni már nem tudja magát. A lakását viszont felszámolták a gyerekei, mert hát miért is tartották volna meg a dolgait tovább ? Ő oda vissza már soha nem fog menni...
      És lám, a te példád mutatja, hogy a "selejtezés" bizony nem csak idősebb korban lehet probléma. Eszembe jut néha, hogy 100-150 évvel ezelőtt (ami azért nem is történelmi őskor) nem volt az embereknek ennyi "cucca" - s ami volt, azt többnyire kincsként őrizték. Mostanra felszaporodtak a velünk élő tárgyak, és talán természetes is, hogy nehezen válunk meg némelyiktől, még akkor is, ha tudjuk, valójában nincs rá szükségünk. Kedvenc játékom volt egy időben, hogy "mit vinnék egy lakatlan szigetre?" Nos, azok a dolgok fontosak az életben-maradáshoz. A többi - az bizony csak kényünket-kedvünket szolgáló tárgy. Aztán mégis milyen nagyon nehéz némelyiktől megválni. Számomra a legislegnehezebb téma a könyv. Én még a "papíros" világban nőttem fel, nekem a könyv szentség, és összefacsarodik a szívem, ha könyvet látok meggyalázva, összemocskolva, elhajítva. Nem tudom, miért van, de ez van... Ezért volt igen fontos számomra, már jó 10 évvel ezelőtt a könyvtáram sorsáról is írni a végrendeletemben ( mely végrendelet 30 éves korom óta létezik !) Hja, de, hogy utódaim betartják-e kívánságomat, azt bizony nem fogom tudni ellenőrizni.
      No de az, akkor az ő lelkükön szárad....

      Törlés