2015. július 23., csütörtök

Mese a fákról és egyebekről….




Az abszolút semmittevés napjait élem. Se kedvem, se erőm, se ötletem, se esemény.
Reggeltől estig vagy gépezés, vagy olvasás, vagy tévézés…. Az idő és a meleg nem akar múlni.

A reklámok között ma láttam egyet, amiről viszont beugrott egy saját nyári, gyerekkori emlékem. Igaz, nekünk nem volt a kertben a fára épített „bungalónk” (mint a reklámbeli gyerekeknek) – de a kertünk nagyobb fáit viszonylag kicsi korunkról fogva megmásztuk. A mai napig örömmel gondolok vissza erre. Igenis sikerélmény volt, meg öröm, és büszkeség, mert kellett ügyesség és bátorság ahhoz, hogy felkapaszkodjunk a hatalmas fák ágai közé…

A kapu mellett a legelsők a fenyők voltak. Az egyiknek az alsó ágai le voltak vágva, arra nem lehetett felkapaszkodni, de a másikat számtalanszor megmásztuk, dacára, hogy a mászások után muszáj volt lebenzinezni a kezünket, annyira ragacsos lett a gyantától. Ez volt az a fenyő (emlékeim szerint mintha ezt írtam volna már valahol….) aminek egyszer karácsony előtt levágták a tetejét. Nagyapám pedig egy oldalág felhajtásával új „csúcsot” ügyeskedett neki. Azóta is csodálom azt, aki egy kutyás házba be mert éjjel lopózni (igaz, lent a kerítésnél volt a fenyő, a kutya meg fent a háznál az óljában) – felmászott, lefűrészelte, (nyilván) ledobta, majd továbbállt a zsákmánnyal. Nem volt félős ember.




A kerítés közelében volt még egy meggyfa, azt mondták rá „spanyol meggy” – hogy valóban az volt-e nem tudom. De mindig igen sok és szép nagy szemű termése volt.
Ez alatt vágták le mindig a disznót…emiatt aztán valahogy nem kedveltem – habár szegény fa nem tehetett erről a kiválasztott szerepéről.





Aztán kicsit feljebb volt egy óriási búzakörte-fa. Hatalmas, vastag, kényelmes ágakkal, mint fotelba, úgy lehetett az elágazókba beleülni. Amikor érett ez a körte – amit a mai napig nagyon szeretek, mert bár aprócska, de nagyon jóízű, - ráálltunk az egyik alsóbb ágra, kicsit ugráltunk rajta aztán máris lehetett lemászni és összeszedni ami lepotyogott.





Majd a kajszi következett. Nagyon szerettem tavasszal, amikor tömve volt illatos virággal….aztán nagyon haragudtam rá, amikor végülis egy szem kajszi se termett rajta. Én nem tudom, a kajszi miért ilyen, de talán a virágzás idejével, a beporzással kapcsolatos ez a dolog. Egyik évben majd leszakadtak az ágai, annyi volt rajta, aztán más években meg semmi. Erre a fára egyébként nem másztunk fel soha, azt hiszem, olyanok voltak az ágai, hogy nem is lehetett….



Majd a ringló következett. Olyan ringlót, mint ami ezen termett,  én mostanában nem is látok – kerek volt, zöld és amikor megérett, s beleharapott az ember gyereke, a mézédes lé, lecsordult a szánk szélén. Ehhez is fűződik egy sztori: hintázás, ugrálás közben letörtük az egyik vastagabb alsó ágát. Nagyon féltünk öregapám büntetésétől ezért az ágat valahová eldugtuk (vagy átdobtuk a szomszédba ? már nem is tudom), aztán a friss törés-felületet sárral bekentük, hogy ne legyen annyira feltűnő…. Csak két buta kisgyerek gondolhatja, hogy ezt egy felnőtt nem veszi észre…Észrevették. Kaptunk is érte…

Az út másik oldalán volt a télikörte fa. Erre se másztunk, de két dolog miatt nagyon szerettem: egyrészt a legcsodásabb szín-kavalkádot produkálta az őszi leveleivel. Rengeteget préseltem le belőle és csináltam ilyen-olyan díszeket a levelekből. A másik ok maga a termése. Még zölden, kemény állapotban szedték le, felvitték a kamrába, s télen, amikor beért, besárgult és szaftos, csodás, illatos gyümölcs lett belőle.




A ház előtt a hatalmas tuja állt, dupla törzsű – de igazán nem volt alkalmas a mászásra, részben mert az ágai nem vízszintesen, hanem inkább függőlegesen, a törzzsel párhuzamosan  álltak, másrészt kellemetlenül szúrós volt a törzsén a kérge. Ide elbújni volt jó, öcsém itt ijesztett rám egyszer, amikor a szomszédban voltunk Belfegort nézni - amikor nekünk még nem volt tévénk.
(Mellesleg csak úgy elgondolom, mi lenne, ha egy mai fiatal visszarepülne egy picit a hatvanas évek elejére ? Az utcában talán egyedül a D. néniéknek volt tévéjük. Este a főműsort székről, sámliról, ülve-állva többen néztük…És szerintem ámulattal…Hej, de más világ volt.)







Volt még az u.n. „fölső udvaron” egy óriási birsalma fa is. Ez is „kétszer szerettem” – tavasszal gyönyörű halványrózsaszín és illatos virágai voltak, őszre meg beértek az óriási szőrös birsalmák, amiből csodálatos birs-sajtot, meg még csodálatosabb birs befőttet csinált a nagymamám.










Csúnya dolog lenne, ha nem említeném meg a hegyoldalban, meg lentebb, a kerítésben „csak úgy magától” növő szilvafákat. Ezek ugyan famászás szempontjából érdektelenek voltak, node szilvalekvár főzéskor !!! Akkor aztán volt értékük ! Hatalmas üstben keverték-kavarták egy álló napig a lekvárt, aztán cserépköcsögbe téve akár 1-2 évig is elállt volna a sűrű csodás massza – már ha nem ettük volna meg előbb….






Utoljára hagytam az igazi kedvencemet a hatalmas diófát – ami végülis a mai reklámról jutott eszembe. Olyan hatalmas volt, hogy beárnyékolta a ház előtti nagy udvart. Ketten alig értük át a törzsét. Nyáron a konyhából kivittük az asztalt és ott, alatta  ebédeltünk.
De jó is volt, amikor még sokan ültük körül az asztalt…
Ezen a diófán számtalan boldog órát töltöttem, nem tudom megmagyarázni,  miért épp ez volt a kedvencem a sok felsorolt közül. Ha most elgondolkodom ezen, talán azt mondanám, valamiféle nyugalom, biztonság áradt ebből a fából. Valami, amit soha máshol, máskor nem éreztem…60 év múltával is jó visszagondolni rá. Szívesen ücsörögnék ott most is egy csillagfényes nyári éjszakán….

Ha eddig nem derült volna ki, mondom: a Paradicsomban töltöttem a gyerekkoromat.

Képek:


10 megjegyzés:

  1. De jó kis nosztalgikus írás. Nekünk a szőlőbeli germesdorfi cseresznyefa mászásaink voltak a legemlékezetesebbek. Ott jól elvoltunk és a cseresznyemagokkal lövöldöztük a szőlőkarókat. A szilvalekvárra nálam is beindult a nyálelválasztás. A diófa nálunk is nagy kedvenc, a telekvásárlásnál is döntő érv volt a ház előtt magasodó diófa.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy neked is vannak hasonló élményed. Ilyenkor gondolok arra, mire fog emlékezni 70 évesen - ha ugyan még él akkor - egy lakótelepi gyerek, ha már a nagyija is panelos volt ? Szerintem annyira kellenek ilyesféle élmények ahhoz, hogy az ember normális ember legyen. Ismerni kell a fára-mászást is, és még sok egyéb dolgot, amivel csak a természetben lehet találkozni.

      Törlés
  2. Jó kis emlék írás !
    Én egy almafán töltöttem sok időt, nem törődve az intéssel hogy kislánynak nem való fára mászni :-)
    Ezt a búza körtét alig lehet már kapni sajnos, pedig hogy szerettem.
    És azóta is keresem a húsvéti rozmaring fajtájú almát , de már az sincs.

    A világ halad , szándékosan nem írom hogy merre. A magas házban lakó gyerekek már másként élnek.
    Az sem biztos hogy a saját akaratukból laknak a sokadik emeleten, ezt dobta az élet :-(
    Így aztán azt sem tudhatják mennyi szabadság és játék rejtőzködik egy ilyen kertben , sajnos.
    mmama

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kár, hogy - sok minden mással együtt - bizonyos régi zöldség- és gyümölcsfélék is eltűnnek.És nem csak azért, mert "mi" úgy érezzük, hogy ez már nem olyan jó, mint a gyerekkorunk-beli. Új fajták jönnek, bizonyára ilyen-olyan okkal (elsősorban nyereség-növelés és munkaerő csökkentés miatt) - a régi fajták pedig mindörökre eltűnnek.
      Igaz, mi is lassan...

      Törlés
  3. Élvezettel olvastam e bejegyzésed. Olyan ízes volt és láttam is magam előtt a mi gyerekkori kerünket a hasonló fákkal és hasonló emlékekkel.
    Imádtam AZT a zöld mézédes ringlót. Soha azelőtt és azóta és senki másnál nem láttam/ettem, csak gyerekkoromban otthon. :-)
    A téli körte detto és a kajszi hol termett, hol nem.
    Az én kedvencem egy cseresznyefa, egy Germersdorfi, még ma is él és terem bőségesen. Idén is ettel belőle, igaz nem a fáról ülve, ahogy anno, de az íz a régi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ...pedig a fán csücsülve más íze van mindennek :-) A gyümölcs értékét két dolog növeli:
      1. ha te másztál fel érte, 2. ha te csented el a szomszéd fájáról....
      A viccet félretéve: mostanság a gyümölcsök és néha még a zöldségfélék is valahogy szemre tán szebbek, de ízre semmi esetre sem közelítik meg a régieket. Én sajnálom ezt a változást, de valószínű törvényszerű....

      Törlés
    2. Teljes egeszeben igy van: a szomszedbol csent gyumolcsok voltak mindig a legfinomabbak :). Gyerekkorunkban a baratnommel minden szomszedunknal talaltunk a hasunkba valot. Szemben isteni volt a cseresznye, egyik oldalt a sargabarack, masik oldalon meg szolo. Nekunk volt meggy es malna, a baratnomeknek meg oszibarack. Na azok is jok voltak,azert. :)
      Kiprobaltam mar a vilag sokfele -gyerekkent meg soha nem is hallott gyumolcset-de azota sem ettem olyan zamatosakat,mint azok voltak annak idejen.

      Törlés
    3. Örülök, hogy ezt írtad, t.i. hogy azok a régi ízek egészen másak voltak. NEM a nosztalgia beszél belőlem. Tényleg a régi fajták - bár talán annyira nem voltak mutatósak és tartósak mint a maiak, - de sokkal finomabban voltak. És hát igen, amikor az ízhez még az izgalom is párosul, azt nem nagyon lehet űberelni. :-)

      Törlés
    4. Gyümölcs+adrenalin :-D Ilyen kalandokról én is tudok mesélni. Míg iskolából haza nem értünk (és az gyakran soká tartott) megtöltöttük a bendőnket szilvával, almával, cseresznyével, szőlővel... nagyanyám soha nem értette miért nem vagyok éhes, mert az ebéd már nem fért be... sőt, olyan is volt, amikor a tulaj rajtakapott és menekülni kellett...:-)

      Törlés
    5. Minket szerencsére nem kaptak el, ( a kert végében már szinte a Mecsek volt...) de azért az ettől való félelem növelte a szerzemény értékét...

      Törlés