2016. március 30., szerda

Miért ?




Netkóborlásaim során benéztem egy blogba, ahol anyuka a 8 éves kislányát babának érzi még, óvná a széltől is, és megdöbbenve tapasztalja, hogy nő a cicije és fiúkkal levelezget…

És egy pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy ’háttejóisten’ – valami hasonlóképp vagyok én is.
Igaz, nálunk fiúk vannak…
Igaz, nem 8 hanem 33 és 35 évesek…
Igaz, nem a "sajátjaim"....(csak a lelkemben) 
És én még most is az 5 és 7 éves gyerekeket látom bennük, úgy irányítanám, óvnám, szeretgetném őket, mint akkor. Persze a valóságban nem teszem, de lélekben igen gyakran.

És a következő gondolatom saját 30-35 éves korom volt. Felnőttebbnek, erősebbnek, önállóbbnak mindet-tudóbbnak azt hiszem sosem képzeltem magam, mint akkoriban. Tényleg azt hittem, hogy ha kell, ha kérik, vagy szükséges én még a Mecseket is elhúzom a helyéről. És ugyan látogattam becsülettel a szüleimet, de hogy őszinte legyek, valószínű én is annyit adtam a javaslataikra (ha ugyan egyáltalán néha-néha megnyilvánultak valamiképp), mint ezek az „én gyerekeim” az én egyre ritkuló ötleteimre.

És hiába bennem a tapasztalat, a jó szándék a segíteni-akarás, ha minden cselekedtem (jó esetben csak) „öreges” (régimódi, nem divatos), rosszabb esetben szerintük tök hülyeség és felesleges.
Udvarias, jól nevelt gyerekek, nem küldenek melegebb éghajlatra, de nem is hallgatnak rám. Mennek a maguk útján, maguk feje után, miképp tettem az anno én is.

És mostanában sokszor gondolok ómamára, akinek egyszerűen a hangjára sem emlékszem. Velünk élt, 7 éves voltam, amikor meghalt. (Sosem feledhető első katartikus élményem volt az a „halállal”, hiszen otthon halt meg.) S hiába fájlalom és szégyellem ma, hogy nem  köt vele össze semmi emlék, vannak dolgok, melyek utólag nem pótolhatók és helyrehozhatatlanok maradnak mindörökre.  Ugyanezt látom a mostani 4 évesnél, a dédijét egyszerűen emberszáma sem veszi. Jól nevelt gyerek, köszön, de a dédi mint ember, mint "valaki" nem is létezik.

Nem tudom, senkit nem kérdeztem, vannak-e hasonló tapasztalati a mai nagymamáknak, - de gyanítom, hogy vannak. (Bár azért bizonyára vannak szerencsés kivételek is...És érzésem szerint olyanok is, akik nem fecsegik ki fájdalmaikat, mint pl. én...)

És azt is gyanítom, ez mindöröktől fogva így volt meg így is lesz.
Ha a mai fiatalok  megöregszenek, meg fogják tapasztalni, hogy a gyerekeik, akiket pedig annyira szeretnek és még a széltől is óvnának – semmibe veszik a tanácsaikat, nem érdekli őket, hogy amit mondasz, azt merő szeretetből, féltésből teszed. És tényleg örüljél, ha udvariasan hallgatnak, vagy elütik valami közömbös, de ígéretnek semmiképp nem vehető mondattal a témát.

És ott marad a megválaszolatlan kérdés, hogy MIÉRT ????
Miért van ez így ?


Gyulai Pál: Tanács

Kiket szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájuk sokáig!  
De öntsd ki szíved, s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Oh, egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly hirtelen jöhet halálunk
S ha egymástól haraggal válunk,
A sírnál késő a bocsánat!






10 megjegyzés:

  1. Esetleg arra is gondolni, hogy a 80-90 éves szülő mit gondolhat a kb. 60 éves gyerekéről. (Amennyiben él még ) - és akkor az esetleg még életben lévő dédszülőket ne is említsem. Minden bizonnyal téged is "minősít" még valaki, aki nálad idősebb és talán nem a nálunk fiatalabbakon kell mindent számon kérni. (?) Nem mintha védeném őket.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Számon kérni ? Miért azt hiszed, amit itt leírtam, az elmondtam nekik ? A blogomat pedig rajtad kívül a családomból senki nem olvassa...

      Törlés
    2. nem először hallom...
      Nem tudom,mondtam-e ?... ezen már rég' túl kellett volna "lépned,"- túltenni magadat ezen. (is)

      Törlés
    3. Igazad van, nagyon sok mindenen feleslegesen aggódom, "görcsölök" - épp ott vagyok (lásd mai bejegyzésemet), hogy egy kis időre itt is "befogom a számat.

      Törlés
  2. Néha eszembejut,hogy én ennyi idősen,mint most a gyerekeink:felnőttként, én sem figyeltem az anyukámra ,jártam az útamat és jól van ez így....És valóban már az ajándék,-ahogy írod-hogy udvariasan meghallgatnak és időnként,ha már az agyukra megyünk,akkor finoman "odébb tolnak" maguktól.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát nem is erőltetem a dolgot, ahhoz képest, amennyit el tudnék mondani, még az 1 ezrelékét sem mondom ki...De itt (ahol senki se lát, hisz nem olvasnak) - csak elmorfondírozgatok a dolgokról.Nincs különösebb jelentősége és tudom, semmi sem változik azáltal, hogy én leírtam.

      Törlés
  3. Az én fiaim már olyan "öregek" hogy még voltak sorkatonák .
    Na akkor voltam én igazából kiborulva :-) Hogy az én drága magzatom lábát feltöri a bakancs , nem kap enni, stb....
    Ezt a lányom "szívta " meg , mert kéznél volt és rá zúdítottam a tripla odafigyelést, és szeretetet.
    Aztán be kellett látnom hogy felnőttek, a világ fordult, nem nekem kell megoldanom , megmondanom mindent .
    Meg kellett tanulnom elengedni Őket. Járják a saját útjukat, éljék a saját életüket.
    Vissza kellett szokni a kétszemélyes háztartásra.A kétszemélyes hétköznapokra.
    Az unokák ! Itt voltak tavaszi szünetelni és elnéztem Őket .
    Olyan nyelven beszélnek hogy én nem is értem. Mindnek külön tabletje, és okostelefonja van . A két elsőst kivéve a nagyobbaknak valami play station játékja is amit a TV-n játszanak .
    Meg sem próbálok nekik mondani magyarázni semmit mert azt meg Ők nem értenék.
    De nekem ez nem okoz törést, más világban élnek .
    Annak kell örülnünk hogy egészségesek, és jó körülmények között élhetnek.
    Sokkal inkább bánt néha az hogy én anno nem figyeltem eleget az én Szüleimre , Nagyszüleimre .És most már késő..........
    mmama

    VálaszTörlés
  4. "Nem nyafognék, de most már késő"...igen, pontosan ez van bennem is, hogy ha lehetne, már ezerszer visszaforgattam volna az "időkereket" - s mennyi mindent másképp csinálnék a mai eszemmel. De annyira szomorú, hogy az ember ezt a "tudást" sem képes átadni a fiataloknak. Nem értem, miért így vagyunk "megteremtve - hogy mindenkinek a maga kárán kell tanulnia....

    VálaszTörlés
  5. Igazad van, mindenkinek a saját kárán kell tanulnia. Hiába mondom el a saját tapasztalataimat, élményeimet, ahány eset, annyi féle. Bár, ha belegondolok, anyámat is akkor kezdtem megérteni, amikor pl. nekem is megszületett a gyerekem. Akkor értettem meg, hogy, amit én túlzott aggódásnak éreztem, azt csak a szeretet és az ebből fakadó aggódás, mondatta vele.
    Néha azon kapom magam, hogy szinte ugyanazt mondom a fiamnak, amikor elutazik valahova, amit anyu mondott nekem. Sokszor húzza a száját, de ilyenkor elmondom:"nekem, hivatali kötelességem, ezt elmondanom, neked, mint gyerekemnek, hivatali kötelességed meghallgatnod", ezen jókat nevetünk. Aztán csak abban reménykedhetek, nem történik semmi baj.
    Még jó, hogy van telefon és internet.
    Emlékszem, hogy anyu sokszor kérdezte mi újság, mi történt velem, de most meséljem el neki, hogy Júli a kolléganőm, milyen buta, András, a főnököm, egy elvarázsolt pasas. Elmeséltem, ő bólogatott, magyarul ezek a témák nem volt közös témák.
    Inkább olyasmikről beszélgetünk, ami mindkettőnknek fontos, pl. a macsokról, kutyákról, virágokról, a szép, de járásra teljesen alkalmatlan cipőkről.
    Az is érdekes, hogy pl. a fiam és apám, a köztük lévő közel 60 év korkülönbség ellenére nagyon jókat beszélgettek, mert mindketten imádták a mozdonyokat, a terepasztalt, vagyis volt közös témájuk. És sok időt töltöttek együtt. Talán, ha az "udvarias" 4 éves több időt töltene a dédivel, lennének közös élményeik, akkor nem lenne csak "udvarias". Nem tudom.
    Azt mondod, mennyi mindent másként csinálnál, ha a mai eszeddel rendelkeztél volna anno, ez OK, hiszen a döntéseidről így utólag már tudod, hogy jók vagy rosszak voltak, de ezek a Te döntéseid voltak. Egy másik ember hasonló szituációban nem alkalmazhatja a tapasztalataidat. Talán csak kapaszkodónak, irányjelzőnek. Nem tudom.
    Szóval, az élet bonyolult.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valahogy így gondoltam. Gyanítom én, hogy sokaknak hasonló a tapasztalata az enyémhez.És persze igazad van abban, hogy más nem alkalmazhatja a tapasztalataimat - de ha legalább beszél(het)ne róla az ember, és ha meghallgatná valaki (odafigyelve), akkor azzal (talán) meg tudnám őt óvni valami bajtól, rossztól, stb...Nem is mást akarnék. Nem arra vágyom, hogy sajnálkozzon rajtam valaki, hogy velem mi és miért történt. Hanem, hogy okuljon az én hibámon. De ha nem kell(ek), akkor nem kell(ek). Tényleg nem erőltetem már rég magam a gyerekekre. Hovatovább lassan másokra se.

      Törlés