2017. november 28., kedd

Emlékem Mensáros Lászlóról




Egyszer, valamikor nagyon rég (=10 éve) írtam én már erről az esetről, de most Múltmentő barátom friss blog-bejegyzése miatt (http://multmento.blog.hu/2017/11/25/egy_szineszember_lakohaza_a_kozelmultbol) azt a régi anyagot előszedtem, s mivel úgyse olvasta anno senki, most újra megmutatom, mert szerintem egy kedves, érdekes kis történet van megírva benne.

A Madách Színház kiváló munkatársa, Mensáros László színész, színházi rendező, érdemes és kiváló művész Budapesten született 1926. január 26-án, s ott is halt meg 1993. február 7-én. Kor- és pályatársaival ma már a színháztörténelem rangos tagjait képviseli, közülük ki előbb, ki utóbb cserélte le a világot jelentő deszkát az égire.

Aki csak egyszer látta, az is emlékszik homlokának ráncolására, kezének legyintésére, és arra a jellegzetes hangra melyen, és ahogy megszólalt. Prózában és dalban egyaránt átütött személyisége, talán nem is lenne mástól elképzelhető az a dal, melyben azt énekli: "Drágám, néha téved az ember, mit bevallani nem mer, pedig annyira fáj!" Nem csak előadóművészként szerzett elismerést magának, de színházi rendezőként valamint szerkesztőként is, ez utóbbit a XX. század című műsorával.

Művészetét számtalan díjjal ismerték el az évek folyamán. Bár valójában 1984-ben nyugdíjba ment, még sokáig volt látható a Madách Színház színpadán, valamint vidéki fellépéseken. Előtte a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál töltött három évet, azt megelőzően pedig egészen 1964-től a Madách Színház társulatához tartozott. Előtte két évig a szolnoki Szigligeti Színházban játszott, ahová 1957-ben a Madách Színházból került. Színészi pályáját 1952-ben a debreceni Csokonai Színházban kezdte. Szeretetre méltó alakja olyan filmeken keresztül érintette meg közönségét, mint az 1983-as Osztrigás Mici, a Ruttkai Éva mellett játszott Butaságom története, a Nyár a hegyen, a Szevasz Vera, a Csárdáskirálynő vagy az Egy őrült éjszaka. /Sulinet/

Elpletykálok egy édes sztorit, amit sehol, senki nem olvashatott eddig, tekintve, hogy én vagyok az egyik szereplő, s Mensáros a másik.
Az „eset” 1963-ban történt. Nagy színházrajongó voltam, sok sok éven át volt bérletem. Az évben én már  negyedikes „nagylány”  voltam.

Mensáros vendégszerepelt Pécsett, 1963. január 25.-én Akszjonov, Vaszilij Pavlovics és Sztabovoj: Kollégák c. darabjában - Alekszej Makszim szerepében.
(http://mensaros.hu/adattar.php?pid=2  Rendező: Téri Árpád mint vendég. Az előadás a Pécsi Nemzeti Színházban került bemutatásra. Mensárost egy megbetegedett színész, Somogyi Miklós helyettesítésére Téri kérte fel.)

Az akkor 37 éves Mensáros  nagyon tetszett nekünk bakfisoknak. Fogadtam KÁ-val, hogy én megismerkedem vele. Valahonnan megtudtam, hogy a Fenyves Hotelben szállt meg. Felhívtam telefonon és egy interjúra kértem időpontot. Meg is állapodtunk másnap (vasárnap) délelőttben.
Elhihetitek, hogy a zabszem az szorult. Ott ültem a Hotel Fenyves éttermében, délelőtt 10-kor – hogy ne mondjam egyedül, mert semmi forgalom nem volt. Jött Mensáros, körülnézett, s mivel senki „újságíró, vagy riporter-szerűt” nem látott, csak egy csitrit, a lépcsőről le se lépve fordult is vissza. Kénytelen voltam utána szaladni, s bevallani, hogy én vagyok a „riporter”. Iskolánk faliújságára szeretnék egy riportot csinálni vele, mert nagyon tetszett az előadásban.
Nevetett. Nagyon kedves volt. Hosszan beszélhettünk. Pl. azt is elmesélte, hogy édesapja az egyetlen pécsi bombázáskor épp a vasúton volt, s hogy mennyire féltette őt akkor a család. /Sajnos arra nem emlékszem, hogy Édesapja miért volt épp akkor véletlenül ott?/

A cikk felkerült a JP Gimnázium faliújságára, és én nagyon büszke voltam magamra. Nem csak azért, mert megnyertem egy fogadást. A találkozást máig kedves emlékként őrzöm. 




4 megjegyzés:

  1. Köszönöm. Olyan jó, hogy megírtad ezt a találkozót. Nekem is eszembe jutott, hogy micsoda találékonyak voltunk. Milyen lehetetlennek tűnő fogadásokat nyertünk meg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Istenem, szinte hihetetlen, hogy bizonyos dolgok velünk történtek meg - olyan már mára, mint a "törökdúlás", vagy a "keresztes háborúk". Pedig hát mi voltunk benne a résztvevők, vagy/és főszereplők...

      Törlés
  2. Szép lehetett, Mensárost én is szerettem. Középiskola második osztályában néztük meg közösen az Egy magyar nábob-Kárpáthy Zoltánt. Utána talán két héttel egy Zsuzsa nevű osztálytársunk plasztikusan elmesélte, hogyan várta meg az öltözőben Kovács Istvánt, miket beszéltek. Na ez a Zsuzsa aztán elég sokra is vitte, bár a magánélete kevésbé sikerült.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én soha többet nem láttam és nem találkoztam Mensárossal, de (mint a leírás is bizonyítja talán) nagyon jó érzéssel gondolok vissza rá. Azzal a kis csitrivel, aki akkor voltam, igazi úriemberként viselkedett. Komolyan vette, hogy "riportot" csinálnak vele, még ha csak egy gyereklány is kérdezte.
      Az viszont egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy az öltözőjében keressem fel.

      Törlés