2017. december 5., kedd

Egy másik történet - ez se rövid.




Tulajdonképpen a tegnapi ügy kapcsán kezdtem megpróbálni a blogból visszakeresni az előző (kudarcos) ügyemet. Csak részben találtam meg, a kezdetek ugyanis hiányoznak. Vagy nem is írtam róluk, vagy nem találom a több mint 4000 bejegyzésem között….
És most – talán elsősorban önmagamnak - egy csokorba gyűjtöttem a linkeket, melyekben erről az esetről van szó, és megírtam hozzá a „történet” elejét. (meg a végét)
Csak azért, hogy kellőképp dokumentálva legyen: hiába a jó szándék, a segítőkészség – nekem se sikerül mindig minden….

2005-ben kezdődött. Lilivel én a fél világot bejártam, ezen belül pedig majdnem azt mondhatom, az egész Pécs-környéki Mecseket.
Adott napon – nem először, egy bizonyos völgy végében tettem le az autót,  innen szoktunk felgyalogolni Kantavárra – s ekkor ott több kisgyerek játszott. Nem nagyon foglalkozunk egymással.
Aztán amikor visszatértünk a sétáról, Lilinek, (mivelhogy  első felszólításra beugrott az autóba, a helyére) odaadtam az őt ilyenkor megillető jutalom kekszet. Akkor már ott állt körülöttem 3 kisgyerek és szó szerint „kinézték  a kekszet” a kutya szájából. Mivel zacskós, egyszerű háztartási keksz volt, megkérdeztem, kértek ti is ? Maszatos mosoly, szégyenlősen lesütött szemmel jött a motyogós válasz, hogy „Igen”….

És itt kezdődött a mi „történetünk”.

Én már akkor is amolyan (mindig így hívtam magam, írtam is a blogban valahol, szóval én már akkor is) „Maritász” voltam – évek óta foglalkoztam azzal, hogy szegényeken így-úgy segítek. Szóba-elegyedtem hát ezekkel a kis „szalajtottakkal” – kiderült, hol laknak, és hogy négyen vannak testvérek, apjuk dolgozik, anyjuk „otthon van”.

Ettől kezdve alkalmi, de rendszeres vendég lettem náluk. Eleinte csak bekiabáltam ( bár a drótra kikötött kutya nem ért el a házig- de nem akartam bemenni)- az asszony kijött, átvette amit hoztam (ruha, élelmiszer és a csoda tudja még mi minden, amiről először megkérdeztem, szükségük van-e rá, s ha igen volt a válasz, hát ott hagytam).

Aztán később beljebb merészkedtem, ki emlékszik ma már, esett az eső ? vagy valami nagy csomag volt az ok ? nem tudom.
Az első „látogatásomkor” azt hittem a pokolba léptem be. Tényleg nem tudja elképzelni, aki ilyent nem látott. Az egy szoba konyhás ház falai FEKETÉK voltak a füsttől. A kályhacsőből csendben szálldosott visszafelé állandóan a korom, a széngáz.
Kéményseprőt hívtam (szerintem elátkozott) – megpróbált valamit javítani a helyzeten, de azt mondta, mivel frissen vágott fával tüzelnek (naná, ott az erdő legutolsó házában nem is szárított tölggyel) szóval a friss fa okozza a kormolást és pár nap múlva ugyanolyan lesz, mint most. Vagyis ez reménytelen.
A konyhában egy összedűlő félben lévő ezer éves konyhaszekrény, egy,  az ablak elé tolt asztal, ami mellé egyszerre 3 ember tud leülni, 4 szék, egy rozoga ’vizespad’ egy hűtő, ami nem működik, de mégis van benne némi étel. Egy sparhelt – mellette halomban a fa, amit tán tegnap, vagy ma vágtak, némelyiken még ott a levél. Vizes vödör (vízcsap az udvarban), mellette nagy bádogfazék, a mosáshoz, mosogatáshoz, mosdáshoz való víz melegítésére szolgál.

A koromfekete falu szobában 3 ágy, a nagyon (=2 személyes kinyitható heverő) alszik apa-anya-kisfú-kislány, a másik kettő közül az egyiken a nagy fiú, a másikon a felnövőben lévő lány. A két ablak rongyokkal körbetömve, többszörösen elfüggönyözve. (=szigetelés a hideg ellen) Villanykörte jó esetben egy db. 60-as, de lehet hogy csak 25-ös.

Amit apránként innen onnan (részben a gyerekektől) megtudok: apa favágó (?) van, hogy napokig nem jön haza, olyan munkája van. Anya….hát ő csak „van”. Később tudtam meg, hogy a kisebbik lány azért olyan, amilyen, mert az anya alkoholizmusa tetőfokán fogant, - amikor napokig szinte magához se tért,  és az öt éves „nagylány” látta el a családot.

Az idő múlik és rendszeresen járok és viszem a csomagjaimat.
A gyerekeket elkezdem szombati ebédre meghívni.



Jönnek, játszunk, esznek, csomagolok haza is. Amikor a kisfiú is iskolás lesz, én megyek be a tanáriba, s mindig, ha bármi gond van, nekem szólnak. Vagy fél év múlva telefonálnak nekem az iskolából, hogy „megint” tetvesek a gyerekek. Ekkor derült ki számomra, hogy nem először… Be kell valljam, halálra rémültem, mert én még életemben tetűt nem láttam. Ők meg itt voltak/ettek/játszottak nálam heteken át. Az etetést beszüntettem, inkább többször vittem élelmet. (És minden létező módon fertőtlenítettem a lakást és hetekig figyeltem magam, meg elolvastam minden tetűről szóló cikket – szörnyű volt… de végülis valahogy megúsztam, a tetveknek se én, se a lakásom nem tetszettünk.)

Ilyen-olyan, amolyan nehézségek adódtak, a fogorvoshoz, szemorvoshoz járástól kezdve a kisebb (a gyengén fogyatékos) lány beiskolázásáig és a csoda tudja még mik – de döcögött az élet.

Amikor a nagylány a nyolcadikat befejezte egyszer csak megjelent nálam, hogy ő nem akar otthon maradni. Nagy nehézségek árán sikerül nevelőotthonba elhelyezni. Közben „elfelejtette” beadni a továbbtanulási kérelmét – elintéztem azt is.
Akkoriban már voltak lakóotthonok, egy ilyenbe került, Komlóra, így hát megritkultak a találkozásaink. Aztán volt egy „utolsó” találkozás, amikor ugyan nem vesztünk össze, de meglehetős haraggal váltam el tőle, s ez után ő se keresett és én se érdeklődtem utána.
Nem mentem a kicsikért és ők „maguktól” nem jöttek hozzám. Őszintén megmondom, ez is bántott, hát annyira nem érdekelte őket, hogy miért nem jelenkezem, hogy egyszer se jött el egyik se megnézni, élek-e halok-e ?

Valahogy belefáradtam, belefásultam az egészbe. Totálisan reménytelennek látszott itt minden.
Be kellett ismerjem, kudarcot vallottam. Megpróbáltam segíteni, de igazából nem sokra mentem.
Sokszor gondolkodtam, szégyen volt-e ez a „kudarc” – de végül mindig oda jutottam, hogy én, amit tudtam megtettem. Élni más helyett pedig nem tudok.

És teltek az évek.

2014-ben a pécsi városfal fotózása és anyaggyűjtése közben bementem egy szállodába, melynek az udvarán gyanítottam, hogy látszik még valami fal-maradvány. Hát városfalat nem találtam, de egy gyönyörű szép kis recepciós lányt, mit kislányt, hajadont ! akit elsőre meg se ismertem, csak amikor már folytak a könnyek az arcán, akkor néztem meg alaposabban, s döbbentem rá, hogy kit látok… (részletek a 2008-as blog-bejegyzésekben)
Együtt sírtunk….
Elmesélte, hogy befejezett valami iskolát és most itt ebben a szép szállodában dolgozik. Nagyon örültem, hiszen ez a számomra jót jelentett, iskola kipipálva, munkahely úgyszintén, ja még az is kiderült, hogy egy barátjával él együtt – tehát rendben minden.

Hazajöttem, elővettem  a régi fényképeiket, melyeket akkor készítettem, amikor itt voltak nálam, betettem egy borítékba és másnap levittem a szállodába. Nem ő volt a portán. Kértem, adják át neki a borítékot, meg is mondtam, hogy gyerekkori fényképek vannak benne. Mire kijelentették, hogy ilyen  nevű személy itt nem dolgozik, és soha nem is dolgozott.
Összeomlottam.

Pár nap múlva a történetet elmeséltem egy barátnőmnek, aki elkerekedett szemmel nézett rám, s kérdezte, hogy hát én nem tudtam, hogy az a szálloda Pécs kuplerája ?
Azt hiszem akkor majd meghaltam a bánattól vagy tán a lelkemben az a rész, ami az ő számukra volt fenntartva, végleg meg is halt.

Azóta semmit nem tudok róla/róluk. Vagyis a kisebbik lányt és az anyát látom néha a buszon. A gyerek nem köszön – tán meg se ismer, az asszony fejét lehatva motyog egy jónapot-ot. SOHA nem kérdeztem meg, hogy mi történt velük, SOHA nem mentem oda, pedig volt, van bennem késztetés, de van bennem őrült félelem is, hiszen ugye, akit a kígyó megmart, remeg a gyíktól is.

Aztán tavaly – mert hát csak valahol az agyam legmélyén nincs a dolog teljesen elfelejtve – elmentem oda, ahol laktak. A házban most lóistálló van, az egész terület lezárva, valami gazdag ember vette meg.

Valószínű a lovaknak kimeszelte a házat….

                                          **********

Utóirat: „A keksztől a szexig” – címet akartam adni ennek a bejegyzésnek, de a témát illetően túl frivolnak találtam.




Régi anyagok itt olvashatók:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése