2018. június 1., péntek

"...Szólt a holló: Soha már...."


Szomorú vagyok (írom csak úgy magamnak, hogy el ne felejtsem).

Elutazott a barátnőm. „Haza ment” – ha ugyan neki az a messzi ország a „haza” – ki tudja ?

Vállalta a kétszer másfél napos buszon-zötykölődést, a velem való együttlétet (ami nem könnyű, mert én nem vagyok könnyű ember) - csak hogy részt-vehessen még egyszer ezen a bizonyos 55. találkozón.
Megpróbált – kimondani is nehéz – utoljára beszélni mindenkivel  és bent sétálni a városban, ahol ifjú korában élt. Nem tudom, milyen érzések kavarogtak a szívében...
  
És ma felült a buszra…és nagy valószínűséggel soha többé nem fogom már látni.
Igen, tudom, van skype.
Igen, van telefon és E-mail. 
De nem fog már többet itt morogni, zörögni körülöttem, nem fogja elmosogatni az edényeket (mert kikötötte, ez az ő dolga, ha én „felterítek”  akkor ő „leterít”). Nem kell a reggeli kávéjához vizet melegítenem, és egyáltalán semmit nem kell és semmit nem lehet csinálnom, neki, vele, érte…
Éljen még soká, szívből kívánom  -  de  tőlem elment mindörökre.
Felült a buszra és „csak úgy” elutazott a semmibe… a soselátlakviszont-ba….


Annyira elegem van már abból, hogy az életem folytonos veszteségek sorozata….


http://pitypangosovi.uw.hu/images/pityp%20gif.gif



2 megjegyzés:

  1. Most annak örüljél hogy találkoztatok és jól éreztétek magatokat és azt ne mond hogy soha! Nem tudhatod hogy mit hoz a holnap. Milyen bölcseket tudok mondani ugye? vigasztalni szeretnélek !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad van, valahol kell, hogy maradjon egy morzsányi remény...és hátha.....
      Történnek néha csodák.

      Törlés