„Vakon és süketen kommunikálni annyit tesz,
beszélünk, de meggondolatlanul, és hallgatunk, de figyelem nélkül.
Sokszor
tudatában sem vagyunk annak, ami elhagyja a szánkat, csak a következmények
szembesítenek bennünket azzal, hogy valami nem stimmel. Talán elgondolkodunk
azon, hogy a szavaink nem voltak kedvesek vagy igazak, de igen gyakran fordul
elő, hogy a másik reakciójára figyelünk csak és őt hibáztatjuk a konfliktusért.
S mikor
valaki beszél hozzánk, azon kapjuk magunkat, hogy a gondolataink egészen máshol
járnak és fogalmunk sincs mit is mondott a másik. Ilyenkor vagy elszégyelljük
magunkat, és elhatározzuk, hogy máskor jobban figyelünk a másikra, de az is
lehet, hogy arra gondolunk, már megint milyen hülyeségekkel, felesleges
dolgokkal fáraszt bennünket.
A vak és
süket kommunikáció következtében félreértés, megbántottság, szomorúság,
boldogtalanság szökken szárba, ami szúr, mar, tép, szétválaszt. A kudarcok,
csalódások, veszekedések utáni pillanatokban gyakran fogalmazzuk meg, hogy nem
jó ez így. De mégis mi a csudát lehetne tenni, hogy jó legyen?...”
Nos…..
„Meg kell
tanulni hallgatni, s talán ez a legnehezebb. Az ember mindig többet beszél egy
szóval.
Nem lehet
eléggé hallgatni. Azért is, mert minden beszéd reménytelen.
Már az
írott és rögzített szó is milyen reménytelen!
Nézz körül
a világban: mit használt a sok leírott szó, tanács, meggyőző kísérlet?
Semmit sem
használt.
Mit is
remélhetsz attól, ha valakinek elmondasz valamit?
Semmit sem
remélhetsz.
Ezért
hallgass, mindig többet és következetesebben hallgass, mint beszélsz, ne akard
mesterségesen meggyőzni a többieket, mert ez lehetetlen.
Az
igazságnak csak akkor van valamelyes nevelő ereje, ha te magad fedezed föl, s
ne akard fitogtatni, hogy tudsz valamit.
Mégegyszer
mondom, hallgass.
Békében és
háborúban, hallgass.
S ha
beszéltél, öblítsd ki utána szájad.
S amikor
helytelenül beszéltél, s bűntudat kínoz, ne hessegesd el ezt a bűntudatot; nézz
szembe vele, keményen; mondd:
„Megint
beszéltem, s helytelenül, túlságosan, indulatosan, vagy hiúan szóltam; ez így
történt, már nem segíthetek rajta; de a jövőben keményebb leszek és hallgatni
fogok.”
Hallgass,
mert az Isten is hallgat, s Ő tudja, miért.
A legokosabb
hallgatni.”
(Márai
Sándor: Füveskönyv)
Fodorka, túl kellene lépni rajta. Kérlek! nézd inkább a fákat, a színes leveleket, örülgess a simogató melegnek. Én is azt teszem.
VálaszTörlésTudod, amikor hirtelen többfelől kapsz figyelmeztetést, vagy azt gondolod, figyelmeztetést kaptál - akkor olyan nehéz mindig és mindig újra kezdeni - vagy folytatni.Tudom, de nem tehetek róla/ellene: ahogy öregszem egyre érzékenyebb vagyok. "vékonyodik a páncélom" amit magam köré növesztettem....
TörlésKedvenc mesém ilyenkor:
„Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik!
Kedvelem Márait,de nem mindig. A Füvesből mást is választhattál volna. "A legokosabb hallgatni",de azt meg kell érezni,hogy mikor.Avval meg nem megyünk sokra,hogy tartsd meg magadnak a felfedezett igazságot. Ugyan nem néztem utána,de megkeseredett idős korában írhatta, sajnos össze-vissza verte a sors. Szóval nem szeretem benne a fényképeiből is ránk áradó felsőbbrendűségi érzést. (HM)
VálaszTörlésÉn nem nagyon kedvelem Márait. Csak épp a pesszimista hangulatomhoz illőnek éreztem ezeket a sorokat...
Törlés♥
VálaszTörlésNéha el kell gondolkodni ilyen szövegeken....
TörlésKELLY/KELI (4)😉
VálaszTörlésÍrás - kényszer - Zsuzsi🙂
...mielőtt elriasztana bárkit a fenti szókapcsolat, gyorsan leszögezem: nincs "íráskényszerem". Nem állítom, hogy soha nem is volt, de módszeresen kiirtottam magamból. Mellékhatásként viszont megmaradt a közlési kényszer. Most meg ezt próbálom - legalább kissé - visszaszorítani. Boldogságforrásaim egyike, amikor - valahol, bárhol, mindegy milyen szituációban - meg tudom állni, hogy nem szólok hozzá a témához, egyáltalán valamilyen beszédhez. Anyukámtól már 4-5 éves koromban is mindig azt hallottam: "mindig tiéd kell legyen az utolsó szó?" Manapság eljutottam odáig, hogy bölcsen hallgatok. És már nem csak az utolsó szó kimondásától, de a hozzászólásról is le tudok mondani. Egyre jobban élvezem, ha mások beszél(get)nek. Szemlélődöm - leginkább.
Ezt a hosszú felvezetőt azért kellett megtennem, mert még el sem kezdtem a kis "szösszeneteimet"-gyöngyöcskéimet nyaklánccá fűzni, máris egyfajta kényszert érzek. Beindult a "végtelen listázás" az agyamban, aminek végehossza nincs. Az írásnak akkor van értelme, ha belső örömből, és belső megosztani-vágyásból fakad, nem pedig külső ösztönzésből, finom győzködésből, vagy hogy az fb.-nél maradjak, like-ok számolgatásából, konstatálásból. Ezért nem blogolok. És ezért nem teszek látogatószámlálót az oldalamra. Mert már nem szeretnék mások elvárásainak megfelelni.
Író soha nem voltam, nem vagyok, és nem is leszek. Ismerjük a magyar irodalom megélhetési kényszerből született remek vagy kevésbé remek műveit. Szerencsésnek érzem magam, mert ma már senki és semmi nem kényszeríthet semmire.
Aranyosfodorka! Kimásoltam a fent olvasható pár mondatomat az fb.-oldalamról, hogy láthasd, Márai nélkül is elérkezünk egy idő után arra a pontra, amikor örülünk, ha meg tudjuk állni, hogy ne szóljunk mindenhez hozzá.
Bennem sokszor nagy a kényszer, hogy a blogoldalakon véleményt nyilvánítsak, de már annyiszor megtapasztaltam, hogy milyen könnyen adódnak félreértések - sokszor - szavakból, időnként meg hosszabb mondatokból is.
Tudom magamról, hogy soha nem szeretnék senkit megbántani, mégis van olyan érzésem, hogy az összes jó szándékom ellenére is meg tudnak sértődni emberek. Ilyenkor megfogadom, hogy oda, abba a blogba nem küldök kommentet, de máskor meg épp azt olvasom, hogy várja oda az illető a véleményeket.
Hát ilyenkor nem lehet elég óvatosnak és okosnak lenni.
Máraihoz nekem fiatalabb éveimben volt nagy-nagy vonzalmam, de legalábbis egy-egy bekezdése időről-időre megfogott.
1. Szeretettel üdvözöllek olvasóim és kommentelőim között ! :-)
Törlés2. Amikor az ember a béka alfelénél lejjebb kerül ilyen-olyan okból, akkor minden apróságon megbántódik. Nagy valószínűséggel még a jó szavaktól is, vagy azoktól, melyekről azt hiszi, neki szólnak - bár nem neki mondják.
3. A "legjobb-lenne-soha-többé-egy-sort-sem-leírni" érzést nagyon jól ismerem. Ám én egyelőre csak ott tartok, hogy időnként eljutok idáig, de aztán mindig folytatom. Azt szoktam gondolni (be szomorú), hogy a legkedvesebb rokonaim a blogom olvasói. (A "tényleges" rokonaim egyébként nem olvasnak. Soha....)
4. A kommentelőket és kommentelési szokásaikat sok sok év alatt sem tudtam igazán se megérteni, se kiismerni. Ki, miért, mikor, hova, mit ír ? Örök rejtély marad számomra. Néha meglepődöm, hogy egy (szerintem) kevésbé érdekes posthoz van hozzászóló, máskor fájlalom, hogy a (szerintem) érdekeshez meg senki nem mond semmit.
De hát ez már csak így van – akár tetszik ez nekem, akár nem.
5. A FB dolgait – hála Isten – nem ismerem. Még jó, attól tán meg is bolondulnék. Akárhogy próbáltak eddig kényszeríteni a belépésre – sikerült ellenállnom. Igaz, a rokonságom felét elvesztettem ezáltal. Hát nem tudom jól döntöttem-e de ez van….