2009. február 23., hétfő

A szépség költője

 

John Keats (London, 1795. október 31. – Róma, 1821. február 23.), a nagy angol romantikus költők egyike, a "Szépség Költője." Keats szegény, beteg és csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. Polgári családból származott, 15 éves korában árva lett. Patikusinasként dolgozott Edmondsban, majd 1815-től felcser volt Londonban. 1817-ben megjelent első verseskötete 
Versek címen. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, kacér és üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és Rómában éhen halt. Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel. 
De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden atomja nyitva áll minden szépség befogadására. Nem rabelais-i széles gesztussal, nem a dekadensek beteg vágyával, hanem úgy szerette az életet, mint a virág a napot. Verseiben újra meg újra jegyzéket vesz fel arról, hogy mennyi szép dolog van a világon: „a nap; a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk..."  
Az irodalom szépségei lélegzetelállító eksztázisba hozzák, csodálatos szonetteket ír a költőkortársairól és arról, hogy mit érzett Homérosz és a Lear király olvasása közben. A maga módján nagyon boldog volt. Leveleiben mindegyre a boldogság elméletét keresi, boldogsági fokozatokat állít fel, vagy ezt írja: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta és tűnődjék azon és élje át és prófétáljon róla és álmodjék felőle... Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát." /literatura.hu/  


John Keats: Szonett a szabadban  


Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,  
oly édes annak, hogyha belelát a mennybe 
s odalehel egy imát,
hol telt mosollyal kékszinű az ég.  
A szíve boldogabb lehet-e még,  
mintha hullámzó réteket talált  
s olvas gyepágyon nyújtva derekát,  
egy szerelemtől epedő regét.  
Ha este otthonába tér, 
a fül még sejti a madár dalát, 
a szem még rejti a kék, tág eget s örül.  
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen száll, 
mint a tiszta űrön át röpül  
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
(Fordította: Vas István)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése