 |
| https://marieclaire.hu |
Majd egy hetes
géphiba miatt nem tudtam kedvenc oldalaimat nézni/olvasni…
Hiányoztak.
És most,
amikor tegnap este visszatértem és nekifogtam, hogy bepótolom a hiányokat –
most láttam, hogy ismét kevesebben lettünk (blogírók).
Kissé
elgondolkodtam a dolgon, talán fájlaltam is pár percig, aztán rájöttem – ez csak
annak az útnak újabb állomása, amin járok, amit ha nagy szavakat akarnák
használni, hát az „életem útjának” is
nevezhetek.
Hogy 75 éve
mindig csak a veszteségek győzedelmeskednek felettem – nem mondanám, hogy
örömmel tölt el. De ahogy 75 éve minden veszteségemből talpra álltam (eddig) –
ebbe se fogok belehalni.
Nem írtok
blogot ? Jó.
Nem
kommenteltek? Jó.
Irány
kedvenc és népszerű oldalatok, élje ki mindenki ott magát kénye-kedve szerint….
nyilván van abban is öröm… Legyen tiétek.
Én megmaradok
ennél az ócska, öreg, unalmas, önmagamban dörmögő változatnál, a blogírásnál és
tényleg nem fáj, ha senki se olvas/kommentel. Hovatovább oda jutok, hogy én se
fogom ezt tenni mások blogjánál – mert hát minek is….
Amíg itt
voltatok, jó volt, de van élet nélkületek is.
Reményik Sándor
Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
