Panaszkodni szeretnék – az elején kicsit.
Nem tudom, mi van velem mostanában – vagy totálisan lelassultam, vagy túlvállalom magam, de az egy napra betervezett dolgaimnak felével nem készülök el estére. Pedig így is túl sokat ülök a gép előtt és mégis állandó elmaradásban vagyok bizonyos házimunkákkal (is).
Kétségtelen, a kertet igencsak összekaptam – s volt abban minden, új kerítés lakkozás, bozótirtás, levelek összeszedése, érzékenyebb virágok behordása az előszobába – ahonnan előbb a nagy szobába vissza kellett vinni a nyaralásra kihozott másik 9 cserepet.
De komolyan mondom egy percet se pihentem, elmaradásban vagyok az olvasást illetően és takarítás után a portörlés (megint) elmaradt…
Szóval vagy fel kell vennem valami segédszemélyzetet – amire, hogy úgy mondjam esélyem semmi - vagy át kell programoznom az életemet, és lényegesen kevesebbet kell egy egy napra betervezni.
Na, nyavalygás vége…
Mert azért ez meg az mégiscsak sikerült…
Például az is jó döntés volt, hogy már hétfőn kimentem a temetőbe – a halottaimnak ugyan mindegy, hogy melyik nap viszem ki (illendőségből) a virágokat meg a gyertyákat. Én amúgy se szeretem ezt az egész ”temetősdit” – beleértve mindent, a sírásástól a koszorúkig és a felesleges pénzkidobásig… Kedvenc mondásom: az én halottaim nem a temetőben vannak… a gyászomat/vagy/és/szeretetemet nem a virágok és a gyertyák fejezik ki.
De volt egy csodálatosra sikerült – valószínű utolsó – őszi kirándulás, aminek nagyon örültem.
A Hosszúhetény fölötti Köves-tetőn, a fonolit-bánya melletti kilátóban már jártam – valahol írtam is róla - de megérdemli az ismételt említést: ugyanis annyira jó helyen van ! Látszik fentről a Zengő és a Hármas hegy szinte érinthető távolságban – délre meg a hajdani bánya völgye, és jó messze el lehet látni délre – már ha nem párás a levegő…de most az volt, a napsütés dacára, így hát csak a ködös láthatárban gyönyörködhettünk – de ez is szép volt.
Köves-tető kilátó |
A hegyek.... |
Rengeteg gomba volt a kilátó alatt |
A Magyaregregyre vezető (hivatalosan nem járható erdei !) utat számtalanszor megtettem már. Minden alkalommal a bensőmben aprócska félelemmel, mert akármikor megtörténhetett volna, hogy az út le van zárva és vissza kell fordulnom. Azonban ez most sem történt meg. Azért is örültem ennek, mert tudtam, hogy ezen az úton van valahol az pusztabányai üveghuta romja, amiről a neten találtam egy videót is:
Kíváncsi vagyok, ha sikerülne helyrehozniuk, miképp tudnák megőrizni az erdő mélyén ? Sajnos, az az érzésem, hogy sehogy.
Pusztabányai kulcsosház |
Olyan gyönyörű "rozsdás"... |
Ez a kőtömb áll az út szélén |
....és pár méterre tőle ott az üveghuta maradéka |
Régen szerettem volna már ezt megnézni, de csak a tábláját láttam az út mentén, s nem volt kedvem/időm/bátorságom a földes úton autóval az ismeretlennek nekivágni…. Merthogy azt hittem, a huta valahol bent az erdő mélyén lapul…. Hatalmas volt a meglepetésem, amikor a tábla mellett kiszállva, most ott láttam az orrom előtt, mondjuk 50 méterre a romokat.
Minden valószínűség szerint ezt a helyszínt régebben bozótos takarta, én pedig attól tartva, hogy messze bent van az erdőben, neki se láttam a keresésnek. Ez volt az első igazi meglepetés. Nem szeretem a „bakancslista” kifejezést (elcsépelték) – de mégiscsak azt kell mondjam, régi vágyam teljesült ezáltal, hogy meg tudtam nézni….
Ez az út Magyaregregyig romantikus, gyönyörű, izgalmas és nem is nagyon tudok másféle jelzőt ráaggatni – mert néha arra gondolok, hogy bizonyos tájak csak nekem jelentősek, hiszen valamiféle kedves emléket őriznek az életemből – érthető hát, ha fontosnak érzem őket.
Most is megálltam – mint minden alkalommal – a „nagy sziklánál” – fogalmam nincs van-e és ha igen, mi a hivatalos neve.. Meglepően kevés víz csordogált most a hatalmas kövek között – száraz volt a nyár…
Folyt.köv....